2008. november 16., vasárnap

A nyomozó

Amióta Gigor Attila első filmjét bemutatták a Szemlén, ahol fődíjat nyert, majd díjazták Karlovy Vary-ban, végül bemutatták a mozikban is, úton-útfélen, filmes oldalakon, újságokban, szakmai és kevésbé szakmai berkekben is újra felerősödött a vita arról, miért nem képesek a magyar filmkészítők megtalálni az átmenetet a lila ködös művész(ieskedő) film és az altesti poénokra épülő gagyi populáris vígjátékok között. Mert hát itt az élő, mozgó, működő példa arra, hogy van átmenet, lehet jó közönségfilmet csinálni, ami nem buta, nem idétlen, nincs tele undorító poénokkal, értelmes, épkézláb története van, és mégis élvezi a jónép. Mert jó film. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb magyar alkotása.

Nem vagyok profi filmkritikus, sem filmesztéta, csak egy lelkes amatőr, nem akarok hát belefolyni az arról szóló vitákba, hogy miért működik ez a film, és miért nem csinálnak több ilyet. Számomra a jó film legfontosabb ismérve a jó forgatókönyv. Ez egyrészt működő, fordulatos történetet jelent, másrészt jól megírt, hiteles párbeszédeket. Ennek a filmnek is ez a legnagyobb erőssége. Hihetetlenül jók a párbeszédei, pörgők, életszagúak, nincsenek túlírva, pont annyit mondanak és úgy, hogy az hiteles legyen. Évek óta először láttam magyar filmben olyan hétköznapiságukban hiteles szereplőket, akik végre el tudtak szakadni a „lepukkant, atlétatrikós, sört vedelő lakótelepi bunkó” kelet-európai sztereotípiájától, végre egy alkotó, akinek a hitelesség és az életszagúság nem azt jelenti, hogy a „nagy magyar rögvalóság” vesztes lúzereit mutatja be, hanem egyszerűen hétköznapi, furcsaságaikban is szerethető szereplőket alkot meg, akik valóban hasonlítanak hozzánk.


Filmünk főhőse egy kommunikációképtelen kórboncnok, aki csak a halottak társaságában érzi jól magát, az élőkkel bajban van. Az ő végtelenül sarkított figurája nagyon jól példázza korunk egyik legnagyobb népbetegségét, azt, hogy az emberek képtelenek egymással kapcsolatot teremteni, képtelenek beengedni másokat, nem tudják, vagy nem akarják megismerni a másik embert, és gyakran saját magukat sem. A film egyik legjobb jelenete, amikor a főhősbe rendíthetetlenül szerelmes pincérnő, aki mintha szent küldetésként vállalná magára, hogy kibillenti őt magányából, kórboncnokunk fejéhez vágja, hogy vajon mivé kéne válnia ahhoz, hogy megismerje? Az élők kiismerhetetlensége és a holtak szédszedhető, megmérhető, megfogható megismerhetősége közti ellentét folyamatosan ott van a filmben, és igazán ez adja meg a gondolati mélységét.

A történet maga a klasszikus film noirokat idézi. A főhős egy napon visszautasíthatatlan ajánlatot kap, csak meg kell ölnie egy idegent, hogy az érte kapott pénzből megmentse rákos édesanyját. Mivel a kórboncnoknak a halál közelsége mindennapos, különösebb lelkiismeretfurdalás nélkül öl, hogy aztán másnap egy levélből kiderüljön számára, hogy az áldozat az ő ismeretlen féltestvére volt. Ezután kezdetét veszi a nyomozás, melynek során főhősünk kideríti, ki és miért rángatta bele ebbe az egészbe. Szerepet kap egy furcsa nyomozópáros, egy meglehetősen gyanús özvegy, egy újabb ismeretlen féltestvér, és a szálak egyre jobban összekuszálódnak. Az egyszerű, hétköznapi kisember meglepő módon nem szerencsétlenkedi el az egészet, hanem felszívja magát, és csakazértis folytatja a nyomozást. Okos, fordulatos, meglepő krimit látunk.

A történet végére hősünk is keresztülmegy a kötelező fejlődésen, megtanul nyitni az emberek felé, és ez őt lepi meg a legjobban. Furcsa kis kapcsolata a lelkes pincérnővel az egyik legemberibb egymásratalálás, amit filmen láttam. A fergeteges záróképsor pedig már önmagában megérne egy külön fejezetet bármilyen filmes tankönyvben. Nagyon jó kis film ez, igazi nézőbarát, intelligens szórakozás, azoknak, akik úgy szeretnek kikapcsolódni, hogy azért nem kell eldobniuk minden agysejtjüket. És mivel tényleg ritka az ilyen jó magyar film, mindenki menjen, és nézze meg!


Korábbi kommentek:

2008. november 2., vasárnap

John Updike: Párok

A Gyere hozzám feleségül kritikájában azt írtam, Updike után úgy tűnik, a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában a félrelépés magától értetődő volt. A Párok című könyve után már nem csak úgy tűnik, hanem biztos. Tarboxban járunk, egy jólfésült kisvárosban Bostontól egyórányira, megint csak csupa jólszituált középosztálybeli házaspárt látunk, a férfiaknak jól menő munkájuk van, a feleségek otthon ülnek a tökéletes házaikban a két-három gyerekükkel, és halálra unják magukat. Unaloműzőként állandóan (de tényleg állandóan!) koktélpartikra, teniszpartikra, kosárlabdapartikra, vacsorákra, hajókázásokra járnak át egymáshoz. Olyan, hogy magán- vagy családi élet, szinte nincs is, alig látjuk a családokat saját otthonukban, magukban, ahogy mondjuk esténként vacsiznak, főznek, leckét írnak a gyerekekkel, van helyette egy nagy közösségi élet, hét-nyolc házaspár és a kapcsolódó gyerekek.Gondolom, van valami pszichológiai alapja annak, hogy ha ennyi ember mindig mindent együtt csinál, és ennyire elveszik a magánélet, akkor elkerülhetetlenül felborulnak a szerepek, eltolódnak a határok. Hőseink a legnagyobb természetességgel kacsintanak ki-be mindenféle házasságból. Gyakorlatilag kivétel nélkül, hol a házastárs tudtával, hol anélkül. Teljesen megszokott, hétköznapi dolog a félrelépés, mindenki csinálja, mindenki beszél róla, mindenki tudni véli, hogy ki kivel éppen mit és hogyan. A könyv megírása idején, a hatvanas években biztos nagyon botrányosnak számított, néha még mai szemmel is megdöbbentő volt, nem is a keresztbe-kasul kufircolások ténye, hanem az, hogy mennyire gátlástalanul, szabadon, szókimondóan beszéltek róla.

A történet 1963-ban játszódik, Kennedy halálának évében, és korrajzként még jobban teljesít, mint a Gyere hozzám feleségül. A végeérhetetlen koktélpartikon és vacsorákon a szereplők megállás nélkül csacsognak mindenről, ezek a párbeszédek rendkívül erősek, szereplők, jellemek, világnézetek bontakoznak ki belőlük. Nagyon jól elkapta a hatvanas évek elejének pezsgő társadalmi életét, amikor valahogy minden új volt, a világ folyamatosan változott, de nem volt még minden szobában TV, sem internet, az emberek beszéltek egymással, megbeszélték a világ dolgait. Updike hősei teljesen életszerűen beszélgetnek külpolitikáról, tudományos vívmányokról, épp divatos irányzatokról, új felfedezésekről, pszichológiáról. Ők még rácsodálkoztak a tudomány új eredményeire, izgatottan fogadták a híreket, lelkesedtek, csodálkoztak, szörnyülködtek, nem úgy, mint a ma embere, aki már annyira túl van adagolva hírekkel, hogy semmire sem tud rácsodálkozni, semmin sem tud igazán elborzadni. Valahogy sokkal emberibb, sokkal élhetőbb légkört mutat nekünk Updike, ami persze egy lufi, hisz a felszín alatt ott a rothadás, az unalom, az emberi kapcsolatok működésképtelensége.

Persze csak idő kérdése, hogy a pattanásig feszített határok mikor szakadnak át, hogy mikor borul fel a kis közösség közösen építgetett látszatélete. Teljesen esetleges, hogy ki adja meg a kezdőrúgást, itt éppen az új jövevény, a frissen odaköltözött, városi házaspár nőtagja, aki nem tudja vagy nem akarja betartani a mindenki által elfogadott kereteket, és beleszeret nős szeretőjébe. Innentől kezdve elindul a lavina. Egy lelepleződés maga után vonja a többit, mint  dominók, dőlnek fel egymás után a gondosan építgetett hazugságok. Mintha valami kimondatlan egyezményt rúgtak volna fel, a válással felbomlik a közösség, a többi házaspár éli tovább látszólag normális életét, de immár külön-külön.

Bár kiemelődik a határokat átlépő pár, a könyvnek mégsincs főszereplője, Updike nagyon sok egyenrangú szereplőt mozgat, és ennek egyik sem látja kárát. A nyolc házaspár minden tagja ugyanakkora figyelmet kap, ugyanúgy főszereplői a játéknak. Mindegyiküket utáljuk és szeretjük egyszerre. Nincs jó vagy rossz hős, egytől-egyig részesei a nagy közös képmutatásnak, ami, így a két Updike könyv után úgy tűnik, a legrosszabb, amit az ember magával és a környezetével tehet. Nagyon jó, gondolatébresztő könyv, nem könnyű olvasni, de megéri végigrágni. Viszont vigyázzatok vele, elég erotikus, és kifejezetten szabadszájú, ha valakit ez zavar, hát én szóltam…


Korábbi kommentek:

Ananász expressz

Idézet következik: „Ezt az agyament amerikai blődlit csak azoknak szabadna ajánlani, akik valamilyen formában már kapcsolatba kerültek a marihuánával, de mivel ez a kábítószer nálunk is illegális, csak azt írhatjuk, amit a mozi után a legtöbben mondani fognak: van benne néhány mókás jelenet, de ez a baromság tényleg csak fűfejűeknek való.” Nos, az idézet  a pénzért kapható kategória legnagyobb példányszámban fogyó agyhalasztó-újságsalátájából, a Blikkből származik. Nyilvánvaló, hogy a témát a kötelező távolságtartással kezelő, populáré-sztereotíp, bekezdésnyi „nemajánló” hangvételét alapból meghatározza a szövegkörnyezet, jobbról egy ostoba kép, balról egy ostoba cikk. Egy kicsit jobbat érdemelt volna ez a film, amely ha nem is klasszikus, de valamiféle szub-kult státuszra igényt tarthat majd.  
 
Bár több kritikus szerint igen gyakori a mozikban a könnyű-drogos film –avagy ezzel játszó szcénák- a legtöbb momentum, amire emlékszem, teljesen sztereotíp –magyarán velejéig hamis– volt. A sztereotípiákat itt sem sikerült elkerülni, de legalább nagyjából elkapódott a szétesettség egy-egy momentum erejéig. (Közbevetőleg jegyzem meg, a kemény ügyekről illik drámát csinálni, a fű ezzel szemben klasszikusan vígjátéki…) A Ravasz, az Agy… termesztői hozták hasonlóan agyamenten a lassulós, szétesős játszódást, amit persze ott is, meg itt is túlzásba visznek kicsit, de tán nem annyira, mint egyebütt. Azért (is) jut eszembe az a film ehelyt, mert hasonlóképp az akciózsánert csavarja ki, helyezi idézőjelbe. Persze mint film sokkal jobb, mint ez, itt mintha minden bűnöző a két „füstölgő puskacső” tompa agyával bírna, ők aztán valóban karikatúrák –a „drogbáró” ugyanúgy, mint az ázsiaiak-, nincs köztük igazán emlékezetes figura. Az akciók koreográfiája is az apatowi humor jegyében alakul, amit viszont annyira nem bántam, mivel a „három lúzer szétveri-szerencsétlenkedi az egyik lakását és egymást”, és az „autós üldözés a szélvédőn kidugott lábbal” két telitalálat, már ezért érdemes volt beülni a moziba.
 
Szóval nem hibátlan, de szerethető film ez, néhány igen jól elkapott pillanattal. Nem ismerem igazán „Apatowot és bandáját”, Timi több filmjüket látta. Az feltűnt azért, hogy közelebb áll a kvázi-független filmes godolkodáshoz, akár például Kevin Smith-hez az a filmes nyelv, amit e kör használ, mint a valóban igen fáradt „fősodor” vígjátékaihoz. Talán –ezt nem tudhatom, de- közelebb áll az amerikai hétköznapokhoz, azaz legalább a hősei hétköznapi figurák. Hogy aztán milyen filmeket csinálna ez a filmes bagázs, ha nem függne a filmes finanszírozás struktúrájának köldökzsinórján, ha valóban „szerzői” módon csinálnának közönségfilmet – azt nem tudhatni. Lehet, hogy a kétségtelen jelen lévő apróbb logikai hibák és filmes pongyolaságok száma is csökkenne kicsit, tán a valót enyhítő túlzásoké is. Hiszen ezt a filmet is „az” a filmipar és filmpiac hozatta létre.
  
Egy vígjáték igazi értékmérője lehet, ha a késő esti –óbudai- vetítés után nagy vihogtukban a csajok leballagnak a férfivécéhez mintegy véletlenül, majd hangosan röhögve –magukon- vissza, és az amúgy néptelen végállomáson szomorkodó egyes villamost csupa vidoran vigyorgó, fel-felkacarászó felszálló népesíti be. Ezért víg játék. És egyvalamiért külön is hálás vagyok még: hogy láthattam egyik kedvenc ifjúkori B-filmes főgonoszom, Gary Busey-t egy cameo erejéig a „vadászpuskás apuka” szerepében. Hajrá, mindenki, menjetek nevetni!


Korábbi kommentek:

Orlando

Az Orlando Virginia Woolf tán leghíresebb és legvitatottabb könyve. A megjelenése óta eltelt nyolcvan évben sokan sokfélét írtak róla, tartják remekműnek, a modern regény tökéletes megtestesítőjének, és totálisan félresikerült próbálkozásnak is. Azt hiszem, az, hogy ennyi idő után is szélsőségesen megosztja az irodalomtudósokat és kritikusokat, csak azt jelzi, hogy a maga nemében valóban jelentős mű, nehéz közömbösnek maradni iránta.

Woolf maga kísérletnek szánta, a regényforma megújítására tett félig komoly, félig saját szórakoztatására írt kísérletnek. Orlando, a főhős századokon átívelő kalandja minden tradicionális elbeszélői szabályt és korlátot ledönt. A saját korában elért viharos siker jócskán meglepte az írónőt. Azóta is az Orlando-t tartják a woolfi stílus legjellegzetesebb képviselőjének, melyben regényformában összegződik az írónő feminizmusa, irodalom- és történelemszemlélete és írói hitvallása. És hogy az életrajzi adalékok se maradjanak ki: Orlando alakját Woolf Vita Sackville-West arisztokrata származású írónőről mintázta, aki jó barátja, rövid időre a szeretője is volt. A Sackville-West család kastélya szolgált Orlando birtokának mintájául, Vita családjának legendás történetei ismétlődnek Orlando életében. Leonard Woolf a világirodalom leghosszabb szerelmes levelének nevezte ezt a Vitához írt regényt.

A cselekmény, ha egyáltalán nevezhető így, az Erzsébet-korban kezdődik, a már agg királynő látogatásával Orlando apjának birtokán. Az uralkodó szeme megakad az ifjún, akit udvaroncává fogad, nemesi rangra emel, kedvencévé tesz, s csak annyit kér tőle, ne öregedjen meg soha. Eme kérés (átok?, áldás?) nyomán Orlando örökké ifjú és szép marad. Telnek az évek, a századok, Orlando megismeri a boldog szerelem gyönyörét és a megcsalatás kínját, sikereket arat a politikában, külföldre utazik diplomáciai küldetésben, mígnem egy reggel arra ébred, hogy nővé vált.

Az Orlando-t legtöbbször ezzel az egy momentummal azonosítják. „Igen, ez az a könyv, ahol a főhős váltogatja a nemét.” Valójában az, hogy Orlando egy nap férfiból nővé válik, a regényben a legtermészetesebben zajlik, éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, telnek tovább az évek, Orlando lényege nem változott. A körülötte lévő világ persze nem engedi oly könnyen a nemváltást, pert indítanak ellene, örökségét kérdőjelezik meg, hisz nőként nem lehet birtoka. Ám a személyisége ugyanaz marad. Woolf feminizmusának abszolút lenyomata ez, nála a feminizmus lényege épp az, hogy nincs jelentős különbség férfi és nő közt, hogy mindkettőben megtalálható a férfi és női princípium egyaránt, hogy a testnek van csak neme, a lélek, a szellem valójában nemtelen.

Ahogy a két nem különbsége eljelentéktelenedik, ugyanúgy válik jelentéktelenné a történelem, mint az egyes korok egymásutánja. Woolfnál az ember mindig ugyanazt az életet éli, függetlenül a díszletektől, a társadalmi berendezkedéstől, a divattól. Az emberi szellem örök és változatlan, sem az évek múló sora, sem a halál, sem az újjászületés nem változtat rajta. Mint ahogy örök a művészet is. Orlando az évszázadok viharain át sem tesz le ifjúkori álmáról, hogy költő legyen, s megannyi elutasítás, kritika után is tovább írja ugyanazt a költeményt, mígnem a jelenben sikert arat vele. Az, hogy századokon át ugyanaz a költemény készül, egyfajta irodalmi hitvallás. Az írók századok óta ugyanazt a művet írják, csak a forma változik, a művészet örök, változtathatatlan.

Woolf műveire általában azt szokás mondani, hogy megfilmesíthetetlenek. Nem is nagyon próbálkoztak vele a filmesek. Az Orlando tán a legnehezebb esetek közé tartozik, hiszen cselekménye alig van, századokat ölel át, főhőse kétnemű, gondolatvilága, mondanivalója képileg megfogalmazhatatlan. Sally Potter adaptációja mégsem vérzik el, nagyon ügyesen emeli ki a történetből azt, ami fontos, bátran hagy el más részeket, és nagyon jól ragadja meg a mű lényegét.

Az, hogy meg sem próbálták az Orlando-t egy az egyben vászonra vinni, az alkotók dícséretére válik. Epizódokat emelnek ki a műből, jól tagolt szerkezetet adnak a filmnek, a főhős folyamatos kiszólásai -kvázi tanúságtételei- pedig itt nem hatnak erőltetettnek, hiszen a regényből tudjuk, hogy Woolf is folyamatosan kiszól az olvasóihoz, mintegy saját írását kommentálja. Persze a filmváltozat a főszereplőn áll vagy bukik. Az, hogy az Orlando végül jó film lett, nagyon nagy részben köszönhető Tilda Swinton minimalista játékának. Ő a tökéletes Orlando, a tökéletes androgün szépség, akiről ha a vásznon látom, elhiszem, hogy nem egy nő játszik férfiszerepet, hanem valóban egy férfit látok. Szerepe már csak azért is nehéz, mert a folyamatos változásban az állandóságot, a tapasztalatot és a változatlan fiatalságot egyszerre kell megmutatnia, de neki ez tökéletesen sikerül.

Ami zavart, az a néhol -főleg a film végén- felbukkanó szürrealizmus, ami szerintem elég távol áll Woolftól, viszont arra jó, hogy elemelje a filmet mind a valóságtól, mind az eredeti műtől. Nem mondanám rá, hogy jó adaptáció, mert igazából nem az, de egy nagyon jó önálló (át)értelmezése a regénynek.

2008. október 26., vasárnap

Esterházy Péter: Harmonia Caelestis

Van úgy, hogy évekig szemezek egy könyvvel, amit előrelátóan elhelyezek a könyvespolcaink egy jól látható pontján. Különösen, ha tudom, elolvasása legalább annyira munka lesz, mint élvezet. Aztán vagy eljön a könyv napja, vagy nem. Esterházy Harmonia Caelestis-e is így várta ki a maga idejét. Nem friss tehát a megjelenés, de nem is kizárólag csak a könyvről áll szándékomban írni ehelyt.

Bosszantó egy könyv ez! Nem is vártam tőle igazából mást, ismerve az író néhány korábbi munkáját. Ritkán jutok el odáig, hogy félretegyek valamit – ha kinyitom az elején, akkor az számomra általában egyfajta szerződéssel felérő vállalás, végigszenvedem, ha kell. És bíz szenvedtem az elején ezzel a könyvvel. Két könyvre bontott kötetének első fele: a Számozott mondatok az Esterházy család életéből nekem a posztmodern regényforma „állatorvosi lova”-ként tartalmazza mindazt, amiért nem szívesen vágok neki a szöveg „közös megalkotásának” az íróval karöltve.

Először is rettenetesen művészkedő a rafináltan egymásutánba rakott mondatok rendje. Egyszerre esetleges és kitalált, egyszerre tűnik a felhalmozott kutatói „háttérmunka” gátlástalan ránköntésének, és azon kudarc dokumentálásának, hogy a Család – így nagybetűvel - történetének „Esterházys” összefoglalásába, a megértéshez szükséges távlat megteremtésébe hagyományosabb formában beletört az írói bicska. Ez főleg a második könyv, az Egy Esterházy család vallomásai fényében feltűnő, amely ha elsősorban gondolati (idő)rendben is, de összefüggő regényszerkezetben meséli el a családtörténet talán leghányatottabb éveit, a ’19-es első „itt vannak a kommunisták” mondatától a hatvanas évekbeli keserű „családi” konszolidációig. Úgy, hogy közben valóban az apa története van fókuszban, legtöbbször hozzá mérődik az elmesélt, remekül követhető a hallott családi anekdoták, a dokumentált részletek – naplóbejegyzések -, az író gyermekkori emlékeinek nézőpontváltó, egymást folyamatosan ellenpontozó rendszere. Az elkalandozások közt nincs funkciótalan elem, valahol mind a (gondolati) fősodort illusztrálja-magyarázza. Így a könyvnek jól követhető, határozott íve van, ami az első könyvből teljesen hiányzik.

Holott azon túl, hogy a néhol valóban kazalként elénkborított százéveket átfogó családtörténet – melyet az írója ráadásul kódol azzal hogy minden atyai felmenője „Édesapám” és minden női „Édesanyám” – voltaképp lekövethetetlen a család „történelmi ismerete” nélkül; a konkrét édesapára és édesanyára, az ő történetükre tömény mennyiségben tartalmaz intim, végtelenül őszinte, néhol zavarbaejtő részleteket, amelyekre a második könyv többször visszautal. Mintha a szerkezet feszesebb volta által – avagy épp zavarbaejtő volta által – kiszortírozott elemek „odarejtésére”, mégis-kimondására szolgálna az egész első kötet. És persze fénylő, remek mondatokról van szó – mindig is az volt a véleményem az íróról, hogy a mondatok mestere, nála a szerkezet a fejezetek szintjén, a „történetvezetés” szintjén borul, nem véletlen, hogy a legnépszerűbb könyveiben – pl. Egy nő – ezzel nem is kísérletezik. Számomra ezért volt kellemes meglepetés a második könyv, ahol következetes szerkezet, „történet” van, ahol az író „árnyékot ugrik”. És ahol a korábbi művekben oly gyakran használt sejtető beszéd, „kimondás helyett utalás” is – a gulyáskommunizmus jellemzésére használt írói eszköz, hiszen a hatvanas-hetvenes évek közbeszéde ugyanígy a rejtett tartalmait felbontva érthető csak -, mint Esterházy prózájának egyik fő eszköze, háttérbe szorul, nem használódik. Ami nagy örömet okozott, közbevetőleg kell kifejtenem, miért.

Akármennyire is jellemzi a kort, a Kádár-éra hangulatát, az utalásos, áthallásos írói eszközkészlet – számomra legemlékezetesebben a Termelési regényben – vesztő írói megoldás. Óhatatlanul a korba zárja a szöveget, a kor ismerete – mégpedig alapos ismerete – nélkül kikódolhatatlan. Holott persze csak annál inkább szólna a korról, hiszen annak alapjában „hazudok utalva igazra” nyelvezetét használja, viszont így szinte csak a kortársak számára érthető. Tapasztaltam ezt, nálamnál tízegynéhány évvel fiatalabbaknak ajánlva – később aztán kényszeredetten magyarázva – épp az említett regényt. Az a benyomásom támadt, hogy bizony e rendszerváltás után cseperedett nemzedéknek már lábjegyzetelni kéne egy alig harmincéves könyvet, hogy követni legyenek képesek annak mondanivalóját. Ami remekül jelzi, miért lesz esélytelen e könyv a „klasszikussá” válásra. Az a posztmodern írói gesztus, hogy az olvasó mintegy az olvasás által egészítse ki magának a könyvet, mely valóságunk ábrázatának vázlatát kísérli csak odaskiccelni elénk – mivel megérthetősége és leírhatósága, kvázi „egzaktsága” a valóságnak a posztmodernben nincs, ami egyébként talán igaz is…-, csak tovább nehezíti az olvasó dolgát, ha nincs mivel „kiegészíteni”, hiszen a közös alapélmények megléte akár már a kortársak számára is kérdéses. Én például vidéki gyerek lévén már a rendszerváltáskori kulturális purparlét is mintegy „történelemként” ismertem csak, az előző éra bomlásának ezen stációi az életembe – kvázi kortársi életembe – annak idején nem szivárogtak le, egészen az események felgyorsulásáig. Magát a bomlást érzékeltük persze, de a dögön kinövő új „művészeti és - akár politikai - izék” akkor még a kevesek ügye volt. Tehát a kortársi „együttértelmezés” problematikus voltát átéltem magam is – nem véletlen, hogy a kedvenceim nem a nagy kísérletezők, hanem pl. Gion Nándor vagy Lázár Ervin.

Visszatérve dolgozatunk tárgyához: Bíz a kezdetek intenzív bosszankodása után – majdnem letettem – azért egészen más szájízt hagyott a végére e könyv. Csak azt nem értem még mindig, miért lenne ismérve a magas irodalomnak, hogy gyöngyeiért ennyi matériát lapátoltat át velünk, olvasókkal a mélyen tisztelt író. Miért kellene mégoly jeles családjának történetét alapból – legalábbis áttekintőleg – ismernie az olvasónak. Mert a kétségtelen élvezet mellett ott hunyorog annak biztos tudata: számtalan kaján örömmel szőtt utalása maradt rejtve előttem, mintegy zárva maradt a szöveg-kastély szobáiból számos, így csöpp hiányérzet feszélyez, miközben végül mégiscsak ajánlom e könyvet mindenkinek, aki nem sajnálja rá az energiát és időt.

Ráadásul most már el kell olvasnom a Javított kiadás-t is, ugye. 


Korábbi kommentek:

2008. október 24., péntek

John Updike: Gyere hozzám feleségül

Töredelmesen bevallom, Updike eddig kimaradt az életemből. Persze tudtam, hogy híres író, jelentős író, népszerű író, ismertem Az eastwicki boszorkányokat, meg a Nyúl-sorozatot, de a Gyere hozzám feleségül az első könyve, amit el is olvastam. Két okból is ez ragadta meg a figyelmemet. Egyrészt, az Amerikai szépség óta nem tudom megunni a tökéletes kertvárosi látszatboldogságot kifigurázó műveket, legyen az könyv vagy film, másrészt, mert mostanában nagyon érdekelnek a párkapcsolatok, és úgy általában az emberi kapcsolatok mozgatórugóit vizsgáló alkotások.

Updike mindkét téren nagyon jó. Könyve a hetvenes évek elejének Amerikájában játszódik, Connecticut egyik unalmas kertvárosában, ahol gyönyörű asszonyok családonként három gyerekkel ülnek naphosszat a gyönyörű házaikban, süttetik magukat a gyönyörű tengerparton, és várják haza sikeres férjeiket. A környezet maga a megtestesült amerikai álom. Ebben az álomban éldegél négy főszereplőnk, két házaspár, Ruth és Jerry, valamit Sally és Richard. Ruth és Jerry mindketten képzőművésznek tanultak, tehetségesek is voltak, aztán összeházasodtak, megszülettek a gyerekeik, az asszony felhagyott a művészettel, a férj pedig egy reklámcég grafikusaként keresi meg a connecticuti álomra valót. Ők a történet művelt, intelligens, kifinomult, érzékeny házaspárja, hozzájuk képest Sally és Richard törtető újgazdagok, akiknek nincs ízlése, nincs stílusa, a férj alkoholista, a feleség pedig a butuska, bájos szőke cica megtestesítője.

Ha már párkapcsolati- és társadalomkritika, akkor magától értetődő, hogy a házaspárok kölcsönösen félrelépnek. Updike után kezdem azt hinni, ez tényleg magától értetődő volt a hatvanas-hetvenes évek Amerikájában. Könyvünk középpontjában Sally és Jerry viszonya áll, ami, felrúgva a „hagyományos” kereteket, nem merül ki néhány lopott pásztorórában, hanem bizony egymásba szeretnek. Ezzel egy kimondatlan egyezményt sértenek meg, miszerint félrelépni szabad, de a házasság intézménye sérthetetlen. Jerry teljesen meghibban a Sally iránti féktelen rajongástól, amúgy is neurotikus, állandó halálfélelem gyötri, vallási dilemmákkal küzd, és a Sally iránti szerelemben látja beteljesedni a sorsát. A nő igazából csak sodródik a férfi szerelmével, önálló érzelmei szinte nincsenek, az egyik férfi –férje- bábjából minden ellenállás és önállóság nélkül válik a másik férfi –szeretője- bábjává.

Kettőjüknél sokkal érdekesebb a történetben megcsalt feleségként színre lépő Ruth alakja, akiről persze kiderül, hogy a múltban viszonya volt Richarddal. Az ő kettősük izgalmasabb, életszagúbb, mint a másik. Ruth alakjában Updike megkísérli összehozni a független, intelligens, felvilágosult nő alakját a hagyományos családmodellnek alárendelődő tökéletes anya és feleség képével, és egész jól sikerül. Nem szabad elfelejteni, ez még a hatvanas-hetvenes évek középosztálybeli társadalma, ahol a nőktől elsősorban azt várták, legyenek otthonülő angyalkák, és mindenben rendeljék alá magukat a férjüknek. Ruth félrelépése az önmaga kiteljesítése felé tett lépés volt, aminek folyományaként teljesebb emberré, jobb feleséggé, jobb anyává válhat. Szó sem volt szerelemről, csak a teljességérzethez kellett úgymond egy viszony. Ebben Richard a tökéletes partner, az ő néhol szarkasztikus párbeszédeik voltak a kedvenceim a könyvben.

Mikor kiderül Sally és Jerry viszonya, kevésbé a viszony ténye, mint inkább a válás szándéka okoz vihart. Ha szép csendben abbahagyják, mindenki éli tovább az életét, mintha mi sem történt volna, de nem ez történik. Jerry, a neurotikus szerelmes, sem szakítani nem tud, sem válni, ő a történet gyenge pontja, mindenki neki van kiszolgáltatva, miközben ő leginkább saját halálfélelmével és vallásosságával küzd. Ez a történetnek egy olyan plusz rétege, amit, bevallom, nem teljesen tudtam megérteni, mert abszolút nem vagyok otthon az USA különböző protestáns felekezeteiben. De Ruth és Jerry házasságára komoly árnyként vetül, hogy különböző felekezetekhez tartoznak, és a gyerekeket is kétféleképpen keresztelték meg. Nyilván a korrajzhoz hozzátartoznak a hatvanas-hetvenes évek Amerikájának vallási kérdései is, de ez engem kevésbé tudott megérinteni.

Amiben a könyv szerintem a legjobb, az a cselekvésképtelenség ábrázolása. Senki sem tud lépni, Jerry képtelen elhatározni magát, Sally csak sodródik, a férfiaktól várja a megoldást, Richard nem akar válást kezdeményezni, hogy ne kelljen fizetnie az asszonynak, Ruth pedig, bár vágyik a függetlenségre, sajnálja és szereti Jerry-t, ezért nem lép. Mindenki vergődik ebben a saját maguk által létrehozott pokolban, és az érzelmeik szép lassan sorvadnak el.

A könyvnek igazából nincs vége, Updike háromféle befejezést vázol fel, mondhatnám, hogy ránk van bízva, melyiket válasszuk, de szerintem inkább arról van szó, hogy mindegy, hogy végződik a történet. Nem számít, hogy Jerry a családjával marad-e, elveszi-e Sally-t, vagy a magányos őrületet választja, ez a négy ember már végigjátszotta az egymás iránti érzelmek teljes skáláját. Mindegy, hogy ki kivel éli tovább a látszatéletét, a szerelmek már elhervadtak. Miként a könyv eleji idézet mondja:

„Válassz kedvesednek,
Végy el feleségül –
Hervad a szerelem,
Hogyha soká készül.”
/Robert Herrick/


Korábbi kommentek:

Laura D.: Szex és tandíj

Ha az ember metróval utazik Budapesten, minden második megállóban ráköszön egy plakátról a Laura D.-t megtestesíteni hivatott durcás lány képe, és alatta a figyelemfelkeltő felirat: „Éjjel-nappal nyomtam. Drága diákéveim.” Az Ulpius kiadó jó szokásához híven hatalmas reklámot csapott ennek a könyvnek is, és minden, a plakátok, a fülszöveg, a szervezett könyvbemutatók arra akarnak rávenni minket, hogy sajnáljuk szegény szerencsétlen Laurát és a hozzá hasonlóan alkalmi prostitúcióra kényszerülő 40000 francia diáklányt. Hát, a könyv elolvasása után ez egy cseppet sem megy.

A könyv ugyanis egész egyszerűen bűnrossz. Ha feltételezzük, hogy valóban a szóbanforgó diáklány írta, akkor legalább adhattak volna mellé egy szerkesztőt, aki könyv formába önti a leányzó jegyzeteit. Unalmas, gyerekesen van megfogalmazva, csapongó, összefüggéstelen. De ez még a kisebbik baj vele. Mert bánnám is én, hogy szarul van megírva, ha együtt tudnék érezni Laurával, ha egy picit is megérintene az ő szerencsétlen kis élete, de nem ez történik. Amit kapunk, az egy elképesztően idegesítő liba, aki mást sem csinál háromszáz oldalon keresztül, csak sajnáltatja magát.

A könyv ott kezdődik, hogy a leányzót felveszik az egyetemre, nagy boldogan beköltözik aktuális fiúja lakásába, úgymond lakótársnak, és áll a nagybetűs EGYETEM előtt várva a csodát. Szülei átlagos fizetésből élnek, nem tudják támogatni, szociális ösztöndíjra nem jogosult, munkája nincs. És akkor elkezd csodálkozni, hogy jé, nincs pénze… Na most, olyan húsz oldal után már nem értettem, hogy mégis mi a francot várt? Ha olyan okos, tájékozott, önálló, ahogy lefesti magát, sejthetné –ad absurdum utánanézhetne- hogy kaphat-e ösztöndíjat, hogy mennyibe kerül az élet az egyetemi városban, hogy van-e munkalehetőség. De nem, ő csak áll, és várja, hogy majd valaki –a szülei, az egyetem, a pasija- gondoskodik róla. Halálosan megsértődik, amikor a pasi –aki egyébként tényleg elég tetű alak- meg meri említeni, hogy esetleg beszállhatna a lakbérbe meg a rezsibe, és oldalakon keresztül vergődik azon, hogy a heti húsz órányi egyetemi elfoglaltsága mellett a tizenöt órás diákmunkája már mennyire fárasztó. Mélyen átérzem.

Viszonylag rövid idő alatt eljut a legkézenfekvőbb megoldáshoz, hogy prostituált lesz. Az konkrétan fel sem merül a kis fejében, hogy esetleg vállalhatna teljes munkaidős állást, és mellette tanulhatna, akár levelezőn. Nem, ő képtelen lenne a tanulás mellé beszorítani egy normális munkát. Hát, úgy gondolom, azért vannak páran ezen a kis világon, akik úgy végezték el az egyetemet, hogy közben heti negyven órát dolgoztak. Lehet, hogy nem kiváló eredménnyel, lehet, hogy nem öt év alatt, hanem csúszásokkal, és sok lemondással, de azért meg lehet csinálni. Higgyétek csak el! De nem, Laura nem ezt az utat választja.

Na most, itt egy kicsit el kell térnem a könyvtől. Semmi bajom azzal, ha valaki prostitúcióval keresi a kenyerét, lelke rajta. Nem tud megbotránkoztatni a dolog, mert azt gondolom, mindenki azt kezd a saját testével, amit akar, és ha úgy dönt, hogy pénzt csinál belőle, és talál olyat, aki fizet érte, tegye. Közhely, de az emberiség történetétől tényleg elválaszthatatlan a prostitúció, és amíg vannak olyan pasik, akik fizetnének a szexért olyan nőknek, akiket másképp nem kaphatnak meg, és vannak olyan nők, akik hajlandóak áruba bocsátani a testüket, addig az is lesz. Nem tudom elítélni a Laurához hasonló diáklányokat, de sajnálni sem. Pontosan azért, mert tudom, hogy van más lehetőség. (Természetesen egészen más tészta, ha valakit prostitúcióra kényszerítenek, az büntetőjogi kategória, de könyvünkben nem erről van szó.)

Laura tehát, abszolút saját döntésére, prostituált lesz. És innentől kezdve megállás nélkül vergődik, hogy ez neki mennyire megalázó, mennyire undorító, mennyire kihasználva érzi magát. Megint csak azt kell kérdeznem, mit várt? Azért annyi esze már csak lehetne az ember lányának, hogy tudja, nem a herceg fehér lovon hirdet a neten készséges diáklányok után kutatva, és hogy ha belemegy, hogy pénzért lefekszik egy öreg pasival, az konkrétan azt jelenti, hogy le kell feküdnie egy öreg pasival. De ő megint csak áll, mint egy elvarázsolt királylány, és baromira meg van lepődve, hogy ezek a faszik tényleg le akarják fektetni. Nahát! Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ébredj már fel, kisanyám, ebbe mentél bele, mégis mit vártál? Aztán persze minden egyes randevú után megfogadja, hogy soha többé, de amikor elfogy a pénze, megint belevág, mert ez a legegyszerűbb. Nem száll ki, de szenved. Hát ez valami iszonyat idegesítő volt. Komolyan, ilyen idegesítő könyvet rég olvastam.

A rettentő hangzatos „éjjel-nappal nyomtam” szlogen, ami a plakáton virít, kb. havi egy alkalmat takar, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy Laura elég mázlista, mert egy undorító szexklubos kalandot leszámítva olcsón megússza. Nem hozza össze a balsorsa perverzekkel, nem verik szarrá, nem kerül stricik hálójába, és végül, úgy tűnik, sikerül kiszállnia.

Mindent összevetve egy borzalmasan rossz könyvvel van dolgunk, amiben az a szomorú, hogy a téma tényleg megérdemelne egy jobbat. Ha hihetünk a könyv végén található –egyébként eléggé mértéktartó- tanulmánynak, a diákprostitúció tényleg kortünet, és bár sajnálni nem muszáj őket, megvetni még kevésbé, foglalkozni érdemes vele. Csak valami értelmesebb formában, nem egy ilyen félresikerült könyvben.

Korábbi kommentek a tovább után...
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...