2008. április 27., vasárnap

Sweeney Todd - A Fleet Street démoni borbélya

Előrebocsátom, hogy imádom a musicaleket, szeretem Tim Burton filmjeit, és kb. bármiben megnézném Johnny Deppet. Úgyhogy ez a filmecske elég nagy helyzeti előnyből indult nálam. A végeredmény mégis kissé felemásra sikeredett.

Mint minden Tim Burton filmben, a hangulat itt is több mint tökéletes. A gótikus horrorokat idéző látványvilág, az omladozó, lepusztult díszletek, a szinte fekete-fehér kép, amit csak néha törnek meg színek, főleg a vér vöröse, nekem nagyon bejön. Az a kis színes, cukormázas epizód pedig, ami mintha a Charlie és a csokigyár kimaradt jeleneteiből készült volna, fergeteges volt :-) Nagyon szimpatikus dolog Tim Burtontől, hogy ilyen jóízűen ironizál önmagán...

Johnny Depp és Helena Bonham Carter pedig pont ebbe a miliőbe való színészek. Mindkettejüknek annyira jól áll a szerep, mintha rájuk öntötték volna. Maximálisan elhiszem róluk, hogy totál őrültek. A mellékszereplőkre sem lehet panasz, főleg drága kedvencem, Alan Rickman tett még hozzá sokat az összképhez. A két fiatallal, a babaarcú szöszi lánnyal és a szintén babaarcú fiúval viszont nem tudtam mit kezdeni. Egyrészt, egyikük sem győzött meg színészi tehetségéről, másrészt, számomra teljesen kilógott az önmagában teljesen jól működő sötét kis horrormeséből ez a nyálas love story. Szerintem felesleges volt.

Ami nem igazán tetszett, az a zene. Én tényleg szeretem a musicaleket, de ez valahogy nem jött be. Gyakorlatilag egyetlen dallamot sem tudok felidézni a filmből. Mindemellett a színészek jól énekeltek, ezt el kell ismerni. Lehet, hogy nagyon jó zene ez, tudom, hogy Sondheim-nek elég nagy kultusza van, de nekem nem tetszik. Hát ez van.

A történet meg a tanulság (ha van) szerintem nem fontos, itt a lényeg tényleg a játékon, a hangulaton, az atmoszférán van. Mint súlytalan horrormese kiváló szórakozás a film, komolyan venni szigorúan tilos! 


Korábbi kommentek:

2008. április 26., szombat

Charlie Wilson háborúja

Film következik, méghozzá a javából. A Charlie Wilson háborúját nagyon vártam, rákészültem, és nem csalódtam, olyannyira, hogy elmentem még egyszer megnézni moziban, amit ritkán teszek. Fantasztikusan szórakoztató, ugyanakkor komoly, intelligens, felnőtteknek szóló film. Azt hiszem, így laikusként, hogy tán ez a legnehezebb, olyan filmet készíteni, ami vérkomoly témáról szól, igényel némi agymunkát, ugyanakkor az ember kb. ötpercenként a térdét csapdossa a röhögéstől. Hát ezt itt nagyon eltalálták.

Az alkotógárda persze már megelőlegezte a sikert: a rendező az egyik nagy kedvencem, Mike Nichols (ő rendezte szerintem minden idők legjobb párkapcsolati drámáját, a Nem félünk a farkastólt még 1966-ban, a pályája csúcsán lévő Elizabeth Taylorral és Richard Burton-nel), a forgatókönyvíró pedig az az Aaron Sorkin, aki kitalálta és az első öt évadban forgatókönyvíróként és producerként felügyelte Az elnök embereit. Azért tőlük nem meglepő a magas színvonal. A színészekre sem lehet panasz, Tom Hanks a címszerepben ugyanolyan jól játszik, mint mindig, Julia Robertset én személy szerint ki nem állhatom, de nagyon jól áll neki a pofoznivaló "nagyon fontos és nagyon gazdag ezért nagyon szépnek és okosnak is képzeli magát" szerep, Philip Seymour Hoffman pedig egyszerűen zseniális, ha jelen van a vásznon, simán lenyúlja a show-t.

A sztori igaz történeten alapul (sajnos...), arról szól, hogy egy eléggé kispályás kongresszusi képviselő, egy vallási fanatikus milliomosnő és egy kissé frusztrált és antiszociális, ámde nagyon agyas CIA-ügynök hogyan gründoltak össze egymilliárd dollárt arra, hogy az afgán lázadókat felfegyverezzék a szovjetek ellen, és ezzel kvázi hogyan döntötték el a hidegháborút. Nagyon pontosan bemutatja, hogyan működik az amerikai politikai rendszer.... Valóban megtörténhet, hogy a világ végi texasi kettes számú körzet jelentéktelen képviselője megváltoztatja a világpolitika alakulását, ha jó helyeken iszogat a megfelelő fickókkal, és mindig igennel szavaz, hogy sok szívességggel tartozzanak neki. Sorkin valóban belülről ismeri az amerikai politikát, végtelen szarkazmussal mutatja be a lobbizásokat, a szívességek és viszontszívességek végeérhetetlen láncolatát. Persze ez valószínűleg mindenhol a világon így megy, csak sehol máshol nem játsszák ilyen nagy tétekben.

A sztori végét persze mindenki ismeri: Afganisztán felszabadult a szovjet elnyomás alól, aztán egy évtizedre teljes anarchiába zuhant, majd jöttek a tálib szélsőségesek, és a nemzetközi terrorizmus meg a gonosz tengelye... A film egyik nagy erénye számomra, hogy nem hallgatja el az amerikaiak felelősségét a dologban, de nem is tuszkolnak bele nyálas és megható tanulságokat, sem dühös vádbeszédeket a végére. Afganisztán már nem érdekel senkit, miután felszabadították, és ennyi. Mint ahogy Irak sem, és Vietnam sem. Ahogy a filmben nagyon pontosan elhangzik: Kit érdekel egy iskola Afganisztánban? A háborúnak van hírértéke, az újjáépítésnek nincs.

Sokkal több ilyen okos, elgondolkodtató filmre lenne szükség, mint amilyen ez. Addig is tessék újranézni Az elnök embereit :) 


Korábbi kommentek:

2008. április 20., vasárnap

Neil Gaiman: Amerikai istenek

A szerző a Csillagpor óta nem teljesen ismeretlen itthon – angolul olvasók és képregényfanok között volt némi kultusza, főleg a zseniális Sandman-sorozat okán -, de azt kevesen tudják, hogy az egyik legfontosabb könyve megjelent itthon, Juhász Viktor értő és érzékletes fordításában. Talán piszokság, hogy első ajánlómban pont egy jelenleg nehezen beszerezhető könyvet tolok a figyelembe, de az Agavénál fogadkoznak, hogy a szerző munkái sorra a magyar olvasók elé kerülnek majd, így remélem, a kiadói kitartás hamar beharangozóvá változtatja ezt az ismertetőt. (Addig marad a könyvtár, meg az antikváriumok :-))
 
Vegyük tudomásul, istenek járnak közöttünk. Életre mi hívtuk őket, mert hittünk bennük, áldoztunk nekik, és magunkkal visszük őket a fohászainkban és a félelmeinkben, ha új hazát keresve tengereken túlra tévedünk. Erejük a hitünkből táplálkozik, tehát akiket egyre inkább csak a kulturhistorikusok ismernek, akikre alig emlékszik valaki, azok vegetálnak csak világunk szélén, csavargók, koldusok, piti szélhámosok, erőtlenül és fáradtan. De nemcsak ők vannak jelen. A hit furcsa képesség, és új isteneket teremt a technika korában. Új és mohó isteneket, akiknek most áll fenn a csillaga.
 
Főhősünk, Árnyék, a piti bűnöző és szerető férj épp most szabadul a börtönből. A felesége – akit annyira vágyna látni, meghalt autóbalesetben, mellesleg a legjobb barát farkával a szájában. A gyökértelen és céltalan férfit megkörnyékezi a magát Szerda úrnak nevező, jólöltözött idegen. Akiről hamar kiderül, nem mindennapi munkaadó. Odin ő, a félszemű, akinek csatamezőnyi holtakat áldozott régente az idő, aki most nincs épp ereje teljében, és aki mértéken felül érdekelt a kibontakozó istenek közti konfliktus alakulásában. Laura – Árnyék holt neje -, egy véletlen ajándéknak köszönhetően élőholtként támad fel, kísérve és óva a látszatra kissé mamlasz férjét. Kibontakozik az istenek harca, és Árnyék a dolgok fókuszában – fokozatosan megértve a maga szerepét – dönteni kényszerül.
 
Nem, nem a világot menti meg, hál’ istennek idáig nem fajul a történet, de olyan remek feloldást, mint itt, ritkán olvastam. Gaiman könyve egymásra pakolt rétegeiben egyszerre egy feszes tempójú thriller, igényes szépirodalom érzékletesen ábrázolt, élő szereplőkkel és erős ecsetvonásokkal odakent, hiteles mellékalakokkal, fura, szubjektív Amerika-bédekker, a veszteség, a gyász fájdalmának és feldolgozásának hiteles története, és világ-mitológiai gyorstalpaló. Többfenekű könyv, ami mégsem esik szét ennyi írói szándék terhe alatt sem. Egész világot teremt – írnám, de ez a világ itt van körülöttünk, csak épp más optikán át rajzolódik ki a könyvben. Ha el kéne helyeznem a szerzőt az irodalmi horizonton, ő lehetne az evolúciós láncszem a Stephen King-i profiiparos-mentalitás időnként majdnem-szépírói teljesítménye és például az Umberto Eco-i kriminek álcázott kult-bölcseleti szépirodalom között.
 
Ezt itt mind utólag sütöttem ki, amíg a könyvet olvastam, addig „csak” olvastam és emésztettem. És ez majdnem a legnagyobb dicséret. 


Kiadó: Szukits
Fordította: Juhász Viktor

Korábbi kommentek:

Virginia Woolf: Messzeség

Woolf évek óta a legeslegnagyobb kedvencem. Hatalmas öröm az én kis szívemnek, hogy végre-valahára minden regénye megjelent magyarul. (Háromszoros hurrá az Európa Kiadónak!) A magyar életmű-kiadás némi faramucisága, hogy a legelső regényei jelentek meg nálunk legutoljára. Nyilván ennek piaci okai voltak, hiszen a magyar közönség előtt elsősorban a leghíresebb regényei, a Mrs. Dalloway, a Hullámok és az Orlando voltak ismertek. Ezek megjelenése után következhettek csak a kevésbé ismert, ám nem kevésbé jó művek. A faramuciság a dologban számomra az, hogy a korai Woolf-művek egy egészen más, könnyebben emészthető, „olvasóbarátabb” írót mutatnak, míg az igazi remekművei elég nehezen befogadhatók, nagyfokú szellemi-érzelmi nyitottságot követelnek meg az olvasótól. A legnagyobb különbség tán az, hogy a Messzeség és a következő regény, az Éjre nap még hagyományos regényformát követ, jól körülhatárolható cselekménnyel, van kifutása, csúcspontja; a későbbi művekben ellenben Woolf olyannyira tökélyre fejlesztette a tudatfolyam-technikát, és olyannyira elszakadt a hagyományos regényformától, hogy a cselekmény már teljesen eltűnik, a „történés” csak a szereplők gondolatain, érzésein, egymás közti interakcióin keresztül bontakozik ki. Épp ezért kezdő Woolf-olvasóknak inkább a korai, hagyományos regényeit, illetve a pályája végén írt, ám formailag a kezdetekhez való visszatérésnek tekinthető Az évek című családregényét ajánlanám, a nagy, valóban korszakalkotó jelentőségű remekműveket csak utána, ha már sikerült összeismerkedni az írónő stílusával.

A Messzeség című regény egy fiatal lány felnőtté válásának története, nem kevés önéletrajzi elemmel. Ez egyébként nem meglepő, Woolfnak szinte minden regénye önéletrajzi elemekkel van tele. Hősünk, Rachel Vinrace anya nélkül, vénkisasszony nagynénik gyámkodása alatt felnőtt, a széltől is óvott fiatal nő, akinek, amikor végre kiszakad megszokott környezetéből, az egész világról, az emberekről, és elsősorban saját magáról kialakult képét át kell alakítania.

Az angol cím (The Voyage Out - Kiutazás – nem tudom, miért kellett megváltoztatni a fordításban) nagyon sokrétű. A regény valóban egy utazásról szól, Rachel és társai az apa kereskedőhajóján indulnak el a tengeren túlra, hogy egy szinte még érintetlen dél-amerikai angol gyarmati településen töltsék a telet. A településen lévő egyetlen szállodában hamar kialakul egy összetartó kis angol közösség, melynek tagjai unaloműzőként kirándulást szerveznek egy kishajón az őserdő mélyére, a valóban érintetlen természetbe. Ez a kettős kiszakadás-motívum nagyon jól érzékelteti Woolf örök bezártság-dilemmáját: nem elég elmenni a világ végére, még ott is ki kell szabadulni a közösség burkából, és „el kell szökni” a természetbe, hogy valóban önmagunk lehessünk.

Az utazások története azonban itt nem ér véget, a regény valójában a szereplők önmagukba tett utazásának, saját lelkük megismerésének története. A főszereplő természetesen Rachel, de nem csak a ő lelki utazását ismerjük meg, öt-hat vele azonos súlyú mellékszereplője van a műnek. Ez is Woolfra jellemző sajátosság, szereplői mindig egyenrangúak, ha ki is emel valakit főszereplővé, nem rendeli alá a többieket. Rachel és társai lelki-szellemi eszmélése már itt is véget nem érő beszélgetésekben, filozófiai-irodalmi-történelmi fejtegetésekben nyilvánul meg. Klasszikus elsőkönyves hiba, hogy az ember mindent bele akar írni a könyvébe, Woolf is beleesett ebbe a csapdába, a szereplői szájába adja a véleményét szinte mindenről, politikáról, társadalomról, feminizmusról, irodalomról, filozófiáról. Hogy ez mégsem lóg ki a mű szövetéből, és az élvezhetőséget sem csökkenti, az annak köszönhető, hogy Woolf egész életében – már regényei megjelenése előtt is – rendkívül termékeny esszéista volt. Szereplői néha kissé elvont fejtegetései a profizmusnak hála a regénybe rejtett miniesszéknek tűnnek.

Az érzelemközpontúság és az esszéisztikus jelleg mellett Woolf életművének legmeghatározóbb vonása az őrület állandó jelenléte, és döbbenetesen érzékletes ábrázolása a regényeiben. Ebben a műben a később elhatalmasodó őrületnek és depressziónak még csak egészen szelíd ábrázolását kapjuk. Ami azonban már előremutat a későbbi regények felé az a halál rendkívül szenvtelen ábrázolása. A halál Woolfnál magánügy, a haldoklót szinte bensőséges viszonyban ábrázolja saját halálával, a társadalom többi tagja számára azonban a halál szinte csak egy társasági téma, amiről ebéd és tea között cseveghetnek. Egyszerre rendkívül kritikus, ugyanakkor rendkívül józan: a hosszas haldoklás után a halál már nem csak a beteg számára megváltás, hanem a környezete számára is. Visszatérhet az életük a normális kerékvágásba.

Woolf iszonyatosan érzékeny író, nagyon pontos megfigyelője az emberi léleknek, szerintem mindenkinél zseniálisabban ábrázolja annak összetettségét, kiismerhetetlenségét, érzelmeink és értelmünk gyakori egymásnak feszülését. Nem könnyű olvasmány, tényleg nagyfokú nyitottságot igényel, és időt, nyugalmat, nem lehet kutyafuttában a buszon olvasni, csak odakoncentrálva rá, lelassulva a szöveg tempójához, hagyva, hogy magával vigyen. Én első olvasásra beleszerettem, de tudom, hogy nincs mindenki így vele. Mint az igazi zseniket általában, őt is eléggé szélsőségesen ítélik meg :-) Tegyetek egy próbát vele, hátha titeket is rabul ejt!


Korábbi kommentek:

2008. április 18., péntek

Philip Pullman: Az Úr sötét anyagai

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez a legjobb ifjúsági fantasy, amit valaha olvastam. Simán kenterbe veri a Harry Pottert… És mondom ezt úgy, hogy azért elég nagy Potter-rajongó vagyok. De nem csak az ifjúsági vonulat, hanem a felnőtt fantasy összehasonlításában is megállja a helyét. Nálam ott van szorosan A Gyűrűk Ura és Susanna Clarke A hollókirálya mögött. Igazából lehet azon vitázni, hogy ifjúsági könyv-e egyáltalán, mert nagyon kemény, nagyon mély mondanivalóval rendelkezik, elgondolkodtató, lehet, hogy egy tizenéves nagyon keveset ért meg belőle. Ezt nem tudom, nem ismerek tizenéveseket, akik olvasták volna… Mindenesetre én felnőtt fejjel is eléggé megdöbbenve olvastam.

A trilógia első könyve a szokásos gyerek-kaland zsánerrel kezdődik: egy kislány kezében ott van az egész világ sorsa, a múltját sötét titkok terhelik, ő az egyetlen, aki le tudja olvasni a mágikus arany iránytűt, és persze mindenki őrá vadászik. Az első kötet még kalandos, izgalmas mese, csodás lényekkel. Szerepet kapnak benne boszorkányok, páncélos medvék, vándorcigányok, egy texasi kalandor, és sok felfedező. Itt a hangsúly még a kalandon van, a pajtás megmentésén. A későbbi borzalmaknak még csak az ígéretét kapjuk. Az első kötet még végig egy világban, Lyra világában játszódik, ahol a legnagyobb furcsaságot a daimónok jelentik. Talán ez a világ a legkidolgozottabb, és az egész trilógia egyik legjobb momentuma a daimónok jelenléte.

Minden embernek van egy daimónja, egy „kísérője”, egy „másik fele”. Állat alakját veszi fel, gyerekkorban még folyamatosan változik, aztán a serdülőkorban az alakja állandósul. Lyra világában az ember nem élhet daimón nélkül, ha elválasztják tőle, lelketlen zombiként vegetál tovább. A későbbi kötetekben látjuk, hogy amikor Lyra átkel a holtak birodalmába, és el kell hagynia daimónját, milyen kínokat él át, mint ahogy azt is, hogy a társa, Will, aki másik világból származik, és nincs daimónja, szintén átéli ugyanazt a kínt, belőle is kiszakad valami. Daimónja tehát igazából mindenkinek van, csak van, amelyik világban az emberek kívül hordják, van, ahol belül. Ez a lelkünk. A daimónjaiktól elválasztott gyerekek tragédiáján keresztül válik nyilvánvalóvá, hogy az ember nem csak egy test, hanem a test és a lélek együttese, és egyik sem élhet a másik nélkül. Nagyon szépen és érzékletesen van ez kidolgozva a könyvben.

A párhuzamos világok az első könyvben még csak fikcióként vannak jelen, a könyv végi drámai eseményekkel válik csak biztossá jelenlétük. A második-harmadik részben viszont már az egymás mellett létező világok kapják a főszerepet. Ez az egyetlen pont, ahol nekem kicsit megbicsaklott a történet, valahogyan azt éreztem, túl sok a párhuzamos világ, túl sok az átjárás egyikből a másikba, valahogy az egész „túl sok” lett. Épp azért, mert a cselekmény túlbonyolítottsága mögött ott van egy olyan mély filozófiai tartalom, aminek szerintem nem lett volna szüksége ennyire túlspilázott cselekményre. Persze ha ifjúsági regényként tekintünk rá, akkor lehet, hogy a túlpörgetett, kalandos cselekmény épp azért van, hogy fenntartsa a gyerekek érdeklődését, és a gondolati tartalom közben észrevétlenül belopózzon a fejükbe…:-)

Mert az egész trilógia lényege mégiscsak a sötét anyag, a por, ami folyamatosan szökik ki a világokból, és egyesek bent akarják tartani, míg mások épp ellenkezőleg, meg akarják tőle fosztani az emberiséget. A por az értelem maga, a tudat, amely örvénylő aranyszemcsék formájában jelenik meg, és összesűrűsödik minden felnőtt körül. A világunk kezdetén, amikor még csak a nagy semmi létezett, a por összesűrűsödéséből jöttek létre az első lények, az angyalok. Ők aztán két táborra szakadtak, az egyház megalapítóira és a lázadókra. Pullmannál nincs Isten, a teremtő maga a por, ezért is harcol ellene az egyház, minden világban. Az emberek mellé a bűnbeeséskor szegődött a por, ekkor váltunk tudatos, értelmes lényekké. Lyra világában látjuk, mi a legszörnyűbb, amit az egyház művelhet az emberek tudatlanságban tartásáért: elválasztják a gyerekektől a daimónjaikat, még mielőtt felnőtté válnának. Ezáltal az emberekből lelketlen-tudattalan zombikat csinálnak.

Pullman mélyen egyházellenes. (Nem vallás, hanem egyház… Ez fontos!) Előképe is van: Milton Elveszett paradicsoma, amit nem olvastam, úgyhogy fogalmam sincs, tényleg olyan sokat átvett-e tőle, mint ahogy mondják. Majd egyszer bepótolom.

A történet során Lyra és Will útja számtalan világon keresztül vezet a végzetük felé. A legdrámaibb ezek közül a holtak világába tett kirándulás, ami szintén egy nagyon fontos kérdést boncolgat: Mi lesz velünk a halálunk után? A halottak, elvesztvén daimónjaikat (az a halál pillanatában egyszerűen eltűnik) csapdába esve vergődnek egy föld alatti sziklavilágban, amit egyesek üdvösségként, mások pokolként élnek meg, de valójában mind ugyanúgy csapdában vannak. A holtak kiengedése a világba a könyv egyik legszebb része, a testetlen-lelketlen szellemek egyszerűen szétfoszlanak a szabad levegőn és porrá alakulnak, ezzel táplálva a világot.

A trilógia végső, nagy összecsapásában az angyalok seregei harcolnak egymás ellen, megtámogatva mindkét oldalon az értelmes világok képviselőivel. A nagy csata azonban csak „díszlet”, hiszen akárki győz, a por kiáramlását a világból csak egyféleképpen lehet megállítani, egy újabb „bűnbeeséssel”. A történet vége nem a klasszikus értelemben vett happy end, Lyra és Will utolsó, legnehezebb választása minden világok életére kihat, de direkt nem árulom el, mi lesz az.

Nagyon sokrétű, izgalmas, elgondolkodtató történet, és tényleg nagyon sokat mond az emberi tudatról, szívről, lélekről. Olvassátok el, megéri!!!


2008. április 17., csütörtök

Paulo Coelho: A fény harcosának kézikönyve

Nah, most akkor jöjjön az első igazán negatív kritika. Ezt a könyvet – legalábbis annak nevezik, szerintem könyvnek nem nevezhető „iromány” - egyszerűen nem tudom hova tenni. Mi ez? Miért van szükség rá? Egyáltalán miért ad ki ilyet egy már sikeres, világhírű író? Direkt hülyét akar csinálni az olvasóiból? Persze nyilván a nyereségvágy is közrejátszik, bár nem hinném, hogy Coelhonak amúgy felkopna az álla.

Egyébként semmi bajom nem volt vele, eddig. Olvastam minden magyarul megjelent regényét, három nagyon tetszett, ezek Az alkimista, a Veronika meg akar halni és a Tizenegy perc. A többitől nem voltam elájulva, igazából mind ugyanarra a kaptafára készült, már jó ideje azt érzem, hogy csak ismételgeti önmagát. A legfontosabb, hogy miért pont az a három tetszett, talán az, hogy ezekben úgy éreztem, a történet és a spirituális üzenet legalábbis egyenrangú, míg a többiben a történet abszolút elsikkadt a fenenagy spirituális szósz mellett. De azért kedveltem Coelhot.

Aztán megjelent ez az izé... Hát...

A fény harcosának kézikönyve nem regény, hanem néhánysoros bölcsességek gyűjteménye a „mestertől”. Életvezetési tanácsok, ha úgy jobban tetszik. Bár mondhatnám azt is, Coelho vallást akar alapítani, és megírta hozzá a saját „bibliáját”. A Coelho-vallás lényege nagyjából abból áll, hogy a harcos mindenkit szeret, mindig képes pozitívan gondolkodni, az ellenfeleivel könyörületes, nem fél a harctól, de nem is keresi azt, nem dacol a sorsával, ismeri saját korlátait. Most a szolid deja vu-érzés, ami ott lappang, ha ezt olvassátok, nem véletlen... Ugyanezeket kb. minden vallásról el lehet mondani. A legszebb az egészben az, hogy került a könyvbe azért egy „kerettörténet”, az elején hat, a végén egy, azaz egy oldalnyi „sztori”. Most a kérdésem az, kit akar átvágni azzal, hogy ez egy történet?

Azért kedvenc soromat bemásolom:

„A harcos nem próbál mindenáron következetes lenni: megtanult együtt élni az ellentmondásaival.”

Szóval ha a fenenagy életbölcsességek közt esetleg ellentmondásokra lelünk (és lelünk...) akkor ne mondjuk, hogy mekkora idióta már ez a pasi, tíz oldallal előrébb pont az ellenkezőjét mondta, hanem gondoljunk arra, hogy az ellentmondások jó dolgok. Hurrá!


Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...