Laura D.: Szex és tandíj

Ha az ember metróval utazik Budapesten, minden második megállóban ráköszön egy plakátról a Laura D.-t megtestesíteni hivatott durcás lány képe, és alatta a figyelemfelkeltő felirat: „Éjjel-nappal nyomtam. Drága diákéveim.” Az Ulpius kiadó jó szokásához híven hatalmas reklámot csapott ennek a könyvnek is, és minden, a plakátok, a fülszöveg, a szervezett könyvbemutatók arra akarnak rávenni minket, hogy sajnáljuk szegény szerencsétlen Laurát és a hozzá hasonlóan alkalmi prostitúcióra kényszerülő 40000 francia diáklányt. Hát, a könyv elolvasása után ez egy cseppet sem megy.

A könyv ugyanis egész egyszerűen bűnrossz. Ha feltételezzük, hogy valóban a szóbanforgó diáklány írta, akkor legalább adhattak volna mellé egy szerkesztőt, aki könyv formába önti a leányzó jegyzeteit. Unalmas, gyerekesen van megfogalmazva, csapongó, összefüggéstelen. De ez még a kisebbik baj vele. Mert bánnám is én, hogy szarul van megírva, ha együtt tudnék érezni Laurával, ha egy picit is megérintene az ő szerencsétlen kis élete, de nem ez történik. Amit kapunk, az egy elképesztően idegesítő liba, aki mást sem csinál háromszáz oldalon keresztül, csak sajnáltatja magát.

A könyv ott kezdődik, hogy a leányzót felveszik az egyetemre, nagy boldogan beköltözik aktuális fiúja lakásába, úgymond lakótársnak, és áll a nagybetűs EGYETEM előtt várva a csodát. Szülei átlagos fizetésből élnek, nem tudják támogatni, szociális ösztöndíjra nem jogosult, munkája nincs. És akkor elkezd csodálkozni, hogy jé, nincs pénze… Na most, olyan húsz oldal után már nem értettem, hogy mégis mi a francot várt? Ha olyan okos, tájékozott, önálló, ahogy lefesti magát, sejthetné –ad absurdum utánanézhetne- hogy kaphat-e ösztöndíjat, hogy mennyibe kerül az élet az egyetemi városban, hogy van-e munkalehetőség. De nem, ő csak áll, és várja, hogy majd valaki –a szülei, az egyetem, a pasija- gondoskodik róla. Halálosan megsértődik, amikor a pasi –aki egyébként tényleg elég tetű alak- meg meri említeni, hogy esetleg beszállhatna a lakbérbe meg a rezsibe, és oldalakon keresztül vergődik azon, hogy a heti húsz órányi egyetemi elfoglaltsága mellett a tizenöt órás diákmunkája már mennyire fárasztó. Mélyen átérzem.

Viszonylag rövid idő alatt eljut a legkézenfekvőbb megoldáshoz, hogy prostituált lesz. Az konkrétan fel sem merül a kis fejében, hogy esetleg vállalhatna teljes munkaidős állást, és mellette tanulhatna, akár levelezőn. Nem, ő képtelen lenne a tanulás mellé beszorítani egy normális munkát. Hát, úgy gondolom, azért vannak páran ezen a kis világon, akik úgy végezték el az egyetemet, hogy közben heti negyven órát dolgoztak. Lehet, hogy nem kiváló eredménnyel, lehet, hogy nem öt év alatt, hanem csúszásokkal, és sok lemondással, de azért meg lehet csinálni. Higgyétek csak el! De nem, Laura nem ezt az utat választja.

Na most, itt egy kicsit el kell térnem a könyvtől. Semmi bajom azzal, ha valaki prostitúcióval keresi a kenyerét, lelke rajta. Nem tud megbotránkoztatni a dolog, mert azt gondolom, mindenki azt kezd a saját testével, amit akar, és ha úgy dönt, hogy pénzt csinál belőle, és talál olyat, aki fizet érte, tegye. Közhely, de az emberiség történetétől tényleg elválaszthatatlan a prostitúció, és amíg vannak olyan pasik, akik fizetnének a szexért olyan nőknek, akiket másképp nem kaphatnak meg, és vannak olyan nők, akik hajlandóak áruba bocsátani a testüket, addig az is lesz. Nem tudom elítélni a Laurához hasonló diáklányokat, de sajnálni sem. Pontosan azért, mert tudom, hogy van más lehetőség. (Természetesen egészen más tészta, ha valakit prostitúcióra kényszerítenek, az büntetőjogi kategória, de könyvünkben nem erről van szó.)

Laura tehát, abszolút saját döntésére, prostituált lesz. És innentől kezdve megállás nélkül vergődik, hogy ez neki mennyire megalázó, mennyire undorító, mennyire kihasználva érzi magát. Megint csak azt kell kérdeznem, mit várt? Azért annyi esze már csak lehetne az ember lányának, hogy tudja, nem a herceg fehér lovon hirdet a neten készséges diáklányok után kutatva, és hogy ha belemegy, hogy pénzért lefekszik egy öreg pasival, az konkrétan azt jelenti, hogy le kell feküdnie egy öreg pasival. De ő megint csak áll, mint egy elvarázsolt királylány, és baromira meg van lepődve, hogy ezek a faszik tényleg le akarják fektetni. Nahát! Legszívesebben ráordítottam volna, hogy ébredj már fel, kisanyám, ebbe mentél bele, mégis mit vártál? Aztán persze minden egyes randevú után megfogadja, hogy soha többé, de amikor elfogy a pénze, megint belevág, mert ez a legegyszerűbb. Nem száll ki, de szenved. Hát ez valami iszonyat idegesítő volt. Komolyan, ilyen idegesítő könyvet rég olvastam.

A rettentő hangzatos „éjjel-nappal nyomtam” szlogen, ami a plakáton virít, kb. havi egy alkalmat takar, és az igazsághoz hozzátartozik, hogy Laura elég mázlista, mert egy undorító szexklubos kalandot leszámítva olcsón megússza. Nem hozza össze a balsorsa perverzekkel, nem verik szarrá, nem kerül stricik hálójába, és végül, úgy tűnik, sikerül kiszállnia.

Mindent összevetve egy borzalmasan rossz könyvvel van dolgunk, amiben az a szomorú, hogy a téma tényleg megérdemelne egy jobbat. Ha hihetünk a könyv végén található –egyébként eléggé mértéktartó- tanulmánynak, a diákprostitúció tényleg kortünet, és bár sajnálni nem muszáj őket, megvetni még kevésbé, foglalkozni érdemes vele. Csak valami értelmesebb formában, nem egy ilyen félresikerült könyvben.

Korábbi kommentek a tovább után...