2009. február 8., vasárnap

Corinne Hofmann: Afrikai szeretők, Visszatérés Afrikába

Évek óta itthon hevert ez a két könyv, a film bemutatásának idején vettem meg, aztán azóta se olvastam el. Most viszont elkapott egy hangulat, hogy nincs kedvem semmi vérkomoly irodalmat olvasni, valami csajos, romantikus, habkönnyű cuccra vágytam, ilyeneket viszont már jó ideje nem vásárolok. Így került a kezembe az Afrikai szeretők.

 
Az első és legfontosabb, amit muszáj elmondanom erről a könyvről, hogy hihetetlenül bosszantó. Gondolom, nem én vagyok az egyetlen aki számtalanszor a fejét fogta az olvasás közben, hogy mégis, hogy lehetett ennyire megveszekedett idióta ez a nő? Azt teljes mértékig el tudom hinni, hogy egy átlagos, jómódban és kényelmes, punnyadt kapcsolatban élő svájci nő elmegy egy kenyai nyaralásra, és leveszi a lábáról egy félisten-kinézetű maszáj harcos. Történnek ilyenek, nem véletlenül olyan népszerűek az egzotikus országok az európai turisták körében… Szedje föl, töltsön vele néhány éjszakát, aztán menjen haza.

Na de az, hogy valaki bemagyarázza magának, hogy szerelmes, és élete legnagyobb és egyetlen és igazi szerelme kedvéért felad mindent, munkát, lakást, egzisztenciát, és beköltözik szó szerint egy bozótba, az nekem sok. Biztos nem vagyok eléggé romantikus alkat, de szerintem eleve nincs akkora szerelem, ami megérné ezt a teljes önfeladást. És nem is elsősorban az anyagiak miatt, azt nem tudom megérteni, hogy egy az európai civilizációban nevelkedett nő hogy tud önként és dalolva beházasodni egy olyan társadalomba, ahol a nők másodrendűnek számítanak. Azt pedig, hogy az ordító kulturális különbségek ellenére is van ilyen nagy-nagy-nagy szerelem, nem tudom elhinni. Nem értem, mi tartotta ott? Az első fellángolás után még csak a vágy sem, hisz megtudjuk, milyen finoman szólva gyakorlatias és férfiközpontú a maszájok elképzelése a szexről. De hogy tud ilyen szinten beleszeretni valakibe, akivel alig tud kommunikálni, és ami rosszabb, nincs is miről?

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy nem tudom, ez a nő tényleg ennyire a fellegekben járt-e vagy ennyire nem számít a svájci jómódban, de szó szerint egy komplett egzisztenciát - lakást, kocsit, vállalkozást - beleölt abba, hogy etesse a férje családját, meg a fél falut. Jótékonyságnak azért kicsit húzós. De végleg akkor mondtam le a nő épelméjűségéről, amikor képes volt Kenyában megszülni a lányát. Túl azon, hogy a körülmények kissé civilizálatlanok voltak, a terhesség közben életveszélyes állapotba került a maláriától, többször kockáztatta a baba és a saját életét, azt sem tartotta aggályosnak, hogy Kenyában a gyerek szó szerint az apa tulajdona, és fordulhatott volna úgy a kocka, hogy nem hozhatja magával.

Ezt tudnám még egy ideig folytatni, az első könyvet tulajdonképpen végigbosszankodtam. Ennek ellenére elolvastam a folytatást, főleg mert kíváncsi voltam, tizennégy év távolságból hogy tekint vissza egykori önmagára az azóta világhírűvé vált írónő. A Visszatérés Afrikába végső soron pozitív csalódás volt. Főleg azért, mert a döcögős stílus ellenére azt egész jól át tudta adni az írónő, hogy mennyire várta a találkozást a régi ismerősökkel, és ez rám is átragadt. Az pedig kifejezetten használt a könyvnek, hogy végre nem csak Corinne nyavalygásairól és élete szerelméről olvashattunk, hanem nagyobb teret kaptak a mellékszereplők, így megtudhattunk néhány dolgot a misszionáriusok életéről, vagy belepillanthattunk a lassú modernizáció lépéseibe. Szerintem határozottan érdekesebb volt, mint az első rész bosszantó love story-ja.

Igazából jó szívvel ajánlani nem tudom, mert nem tetszett, de totális mellényúlásnak sem mondhatnám, mert azon a néhány délutánon, amit rászántam, jól elszórakoztatott. De a felhajtást, ami kerekedett körülötte, meg a rajongó tömegeket, akik a világ legmegrázóbb szerelmes történetét látják benne, valahogy nem értem. 


Korábbi kommentek a tovább után...

 
 
 
 
 
 

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...