2009. február 21., szombat

Joanne Harris: Urak és játékosok

Ez is egy olyan könyv, ami évek óta hevert itthon a polcon, gyakran megfogdostam, nézegettem, próbáltam megbarátkozni vele, de eddig nem ment. Nem igazán tudtam, mit várjak tőle. Joanne Harrist én elkönyveltem magamban mint a színvonalas, ámde könnyed romantikus gasztro-regények íróját, és nem tudtam elképzelni, mit hozhat ki egy fiúiskolában játszódó történetből. Hát, mondhatni, leesett az állam. Sürgősen felül kell vizsgálnom a Joanne Harrisről alkotott elképzeléseimet, egyrészt, mert úgy tűnik, igencsak különböző műfajokban is tud színvonalasat alkotni, másrészt, mert ez a könyv nemhogy nem könnyed, de kifejezetten súlyos olvasmány, mind témáját, mind formáját, mind írói megoldásait tekintve.

Amit olvasunk, talán krimi, de még inkább egy kőkemény pszicho-thrillerre hajaz. Egy elit fiúgimnázium zárt közegében játszódik, ami sajátos hangulatot ad a regénynek, bennem pedig az első oldalaktól kezdve megalapoz egy kissé klausztrofóbiás hangulatot. Az ilyen zárt közegek, a meghatározott társadalmi érintkezésekkel, hagyományokkal, rejtett szobákkal, sötét zugokkal, kísértetekkel, szekrényben rejtegetett csontvázakkal mindig megrémítenek. Az ilyen helyeken mindig történik valami. A St. Oswald gimnáziumnak is megvannak a maga kísértetei, és nem egy csontvázat rejtegetnek a szekrényekben, tanárok és diákok egyaránt. Harris előző regényeinek is egyik legnagyobb erőssége volt az atmoszférateremtés, ez itt is zseniális. A kimért, elitista, vagy épp a lepukkant, proli környezet tapinthatóan elevenedik meg előttünk, az ódon gimnáziumi épület pedig a jó kis horrorisztikus hagyományoknak megfelelően szinte életre kel. Már várja az ember, mikor dől le egy torony, vagy mászik arrébb egy lépcső, vagy elevenedik meg egy tanterem.

Ez az atmoszféra, az épület és a köré épített misztikus légkör, az elérhetetlenség bűvölete ragadja magával a St. Oswald kapusának tizenéves fiát is, aki társadalmi helyzete miatt sosem lehet tagja az elitiskolának, mégis minden vágya, hogy az iskola befogadja, vagy inkább, hogy ő birtokba vegye azt. Esze, önmaga kivételességébe vetett hite és becsvágya arra predesztinálná, hogy a legjobbak közé kerüljön, ám kénytelen egy proligimnáziumba járni, ahol nap mint nap el kell viselnie társai megalázásait. A sok sérelem csak gyűlik és gyűlik benne, miközben egyre beljebb merészkedve a tiltott területre szép lassan birtokba veszi a St. Oswald épületét. Apja kulcsai segítségével bárhová eljut, felfedezi az épület minden zugát, minden tantermet, minden rejtett folyosót, minden kijáratot. És persze nem csak az épület, hanem lakóinak titkai sem maradnak rejtve előtte. Hamarosan jobban ismeri a gimnáziumot, mint azok, akik oda járnak. Része immár a St. Oswaldnak, de kicsinyes csínytevéseken kívül nem hagyhat nyomot benne, nem kerülhet be az évkönyvekbe, nem kerülhet fel a dicsőségtáblára. A titokban élvezett dicsőség csak újabb bizonyítási vágyat szül, egyre messzebbre megy, és hamarosan barátot is szerez a St. Oswald tanulói közül, aki előtt az iskola diákjának adja ki magát.

A tilosban járó, sehova sem tartozó, mindenhol észrevétlen kis szélhámos és az iskola lázadója közti barátság egyre kegyetlenebb és veszélyesebb tréfákhoz vezet, mígnem elkerülhetetlenül sodródnak valami tragédia felé. Egy tragédia felé, ami még tizenöt év múltán sem hagyja nyugodni az idős latintanárt, Roy Straitley-t, aki maga is mintha a St. Oswald egyik öreg bútordarabja lenne. Harminhárom éve tanít az iskolában, élete egybeforrt a diákokéval, a klasszika-filológia tanszék tölti ki mindennapjait. Az ő szemén át ismerjük meg a tanárok és diákok mindennapjait. Mindenkiről megvan a véleménye, mindenkit beskatulyáz, osztályoz, megítél. Az iskola legélesebb elméje, és ennek megfelelően tökéletesen sznob, a klasszikus műveltséget mindennél előbbre valónak tartja, cinikusan fogadja az új tanerőket. Szarkasztikus humorával nagyon szerethető figura, Harris mintha az ő szerepébe írta volna bele saját több mint tízéves gimnáziumi tanári élményeit. Kollégái szemében Straitley hol tiszteletreméltó, hol idegesítő relikviája a múltnak, aki mintha már puszta létével is akadályozná a folyamatosan sürgetett modernizálást. Mintha ő maga lenne az iskola szelleme. Ismeri minden titkát, ismeri minden kollégáját és minden diákját, csak egy titok nem hagyja nyugodni tizenöt évig, hogy ki volt az a rejtélyes fiatal fiú, aki az iskola diákjának adta ki magát és akit egy végzetes éjszakán egyedül ő látott?

Tizenöt évvel az események után kénytelen emlékezni. Kénytelen, mert valaki, aki jól ismeri a St. Oswald minden titkát, aki képes bárhová bejutni, bármit elcsenni, bárkinek a bizalmába beférkőzni, bármilyen titkot megtudni, egyre nagyobb káoszba sodorja az iskolát. Előbb csak kisebb felfordulások, néhány tárgy eltűnése, néhány félreértés, aztán néhány gyalázkodó újságcikk, botrányok, letartóztatások, eltűnések, gyilkosság. Mintha valaki módszeresen arra törekedne, hogy végső romlásba sodorja az iskolát, és ennek érdekében hajlandó bárkit és bármit feláldozni. Nem nehéz összefűzni a szálakat, és rájönni, ki is a rejtélyes bajkeverő, gondoltam én úgy félúton, aztán a végén jó nagyot koppant az állam. Mert Harris végig, az első oldaltól az utolsóig mesterien vezet félre minket, biztosra vesszük, hogy tudjuk, kicsoda Snyde/Pinchbeck, aztán kiderül, hogy valami egész más lappang itt. Az első gondolatom az volt, mikor befejeztem, hogy gyorsan elolvasom újra, hátha találok valami utalást, valami jelet, de nem volt ilyen.

Egészen ijesztő, ahogy Harris belemászik egy pszichopata gyilkos fejébe, és bemutatja gondolkodását, mozgatórugóit, azt az elmebajt, ahol teljesen természetes, hogy feláldoz valaki egy-két embert a célja érdekében. Amikor pedig konkrétan egy brutális gyilkosság leírására kerül sor, komolyan elgondolkodtam, hogy ez ugyanaz a nő-e, aki a Csokoládét és a Szederbort írta? Bár az első oldalaktól igazából antipatikusnak mutatja be Snyde-ot, nem tudunk nem azonosulni vele. Tán azért, mert tényleg átérezhető, milyen iszonyú frusztráltságot okoz egy gyereknek, ha nem tartozhat oda, ahova akar, hogy mindent, de tényleg mindent megtenne érte, hogy befogadják, elismerjék. Mert minden kamasz ilyen. Mindenki szeretné, ha a társaság, az iskola, a haverok elfogadnák, elismernék, ha megmutathatná, ki ő, ha bosszút állhatna azokon, akik megbántják. A többség kinövi. És van, aki pszichopata gyilkos lesz.

A szálak persze összeérnek, a legtöbb rejtélyre fény derül, de a történet végén nincs feloldás. A fantom, aki újra meg újra felforgatta az iskola életét, újra eltűnik, de biztosra vehetjük, hogy nem örökre, az iskola élete pedig, ha változásokkal is, de megy tovább. Mert a St. Oswald életét ugyan fel lehet forgatni, botrányba lehet fullasztani egy tanévre, de ettől még nem adja fel. Túlélte azt a régi botrányt is, túléli ezt az újat is, és biztosan túlél még néhányat. A könyv főszereplője tulajdonképpen a St. Oswald gimnázium. Múltjával, hagyományaival, kísérteteivel. És persze az olyan öreg bútordarabokkal, mint Roy Straitley, akit persze nem tud eltávolítani semmilyen botrány.

Hatalmas meglepetés volt ez a könyv, szívesen ajánlom bárkinek. Igényes, szórakoztató, izgalmas és elgondolkodtató. 


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...