Neil Gaiman: Törékeny holmik

Elég sokáig csámcsogtam ezen a könyvön, mivel Gaiman első magyarul megjelent novelláskötete nem volt maradéktalan élmény. És azt sem igen szeretem, ha bennem kerek egésszé összeállt történet, jelesül az Amerikai istenek főhőséhez nyúl a szerző egy novella erejéig akár. Nem szeretem, ha az író nem képes elengedni a hőseit, hogy a továbbiakban az történhessen velük, amit csak az olvasó képzelhet, mindenki a maga szája íze szerint. Mint kiderült, kár volt ennyit halogatni a kézbevételt, mert a Törékeny holmik kellemes csalódásnál messze több! És egyáltalán nem baj, ha az író kiköt Árnyéknál és a történeteinél, amíg így teszi.

Mert persze a végén kezdeném. A völgy császára esszenciaként tartalmazza mindazt, amit az Amerikai istenekben szerettem: a mítoszok tág levegőjét, az erős alakokat, a kimondatlanul is egyértelmű tartalmakat, ahogy egymásra rétegződnek, és a fanyar társadalomkritikát. Nemhogy nem rombolja a regény keltette hatást, de újra kényszerített kézbe vennem egy átlapozás erejéig, csakhogy benne lakhassak abban a hangulatban hosszabban is. (Persze nem tudom, a regény ismerete nélkül hogyan működik, ezt valaki olyannak kellene kifejteni, aki nem olvasta még az Amerikai isteneket.) Nincs benne semmi hiánypótlás-jelleg, a folytatás-kényszer lelepleződő ötlettelensége pláne nincs. Mintha ugyanannak a Világfának lenne egy eddig nem látott ága. Ami azt is jelenti: az író zökkenők nélkül magára öltötte e történet erejéig a regényben megszokott mesélői módot újra, mintha abba sem hagyta volna azt a mesét.

Azért feltűnő ez, mert egyébként mintha Gaimannak nem lenne olyan stephenkinges jellegű standard elbeszélői stílusa. Mintha direkt kísérletezne azzal, hogy a megfelelő formát találja meg a különböző történetekhez. A mesélés módja tehát a történetnek rendelődik alá. Mert mintha teljesen más író írta volna például az Október a székben-t (ami egyébként számomra a kötet egyik csúcspontja), olyasvalaki aki talán már olvasott attól az „írótól” aki például A tények Miss Finch távozása ügyében-t írta, de alighanem mindketten csak hallottak a harmadik íróról, akinek A másik, vagy a negyedikről, akinek a Susan problémája köszönhető. A Tükör és Füst-ben ez a sokszólamúság még inkább fésületlenségnek tűnt, itt – talán az átgondoltabb sorbafűzés miatt – a történetek mégsem tartanak annyira szét. A versek is erősebbek, mint az előzö kötetben, kedvenceim (nyilván teljesen másért és másért) a Szössz, az Utasítások, és persze az Aladdin a kalapból ( hiszen mintha mindannyian így és ezért mesélnénk, mint Seherezádé).

Gaiman ráadásul szívesen stílus-parodizál is, bár tán helyesebb volna ezt stílusmegvalósításnak nevezni, hiszen egy-egy kedvenc írója modorába helyezkedik ilyenkor, így játszik el egy-egy történettel (avagy mint írtam, a történet vele). Így készült a kötet egyik üde színfoltja, A napmadár című novella is, R. A. Lafferty stílusában. Egy biztos, bármikor szívesen olvasnék Lafferty-t ezek után, jó lenne tudni, fordítottak-e tőle magyarra valaha valamit.

Azért nem egy kritikám, amit a Tükör és füst kapcsán megfogalmaztam, ugyanúgy áll: például a Falatok és falatozók képregényként erősebb élmény (Mark Buckingham festett hozzá szorongóan reális-szürreális képeket). Az olyan másodközlések, mint a Tori Amos Strange Little Girls CD-jéhez írt Különös kislányok, vagy a szintén Tori Scarlet’s Walk-jához írt Lapok egy cipősdobozban… attól tartok, a „zene és szöveg” nélkül nem képviselik – vagy nem mind képviselik - ugyanazt az erőt, mivel nem is abból a célból készültek, hogy önálló művekként megálljanak. Ennyi erővel a Tattoo Cd-hez készült képregénykötet előszavát is beemelhette volna ebbe a novelláskötetbe; megjegyzem akár több joggal, mint az itt olvasható történetszilánkok némelyikét. (Közbevetőleg: az egy zseniális képregény-gyűjtemény, amit a kortárs írók és rajzolók java készített, egy-egy dalszöveghez egy-egy képregényt, felsorolhatatlanul sokféleképpen nyúlva a szövegek keltette hangulatokhoz…) A két művész barátsága és egymásra tett hatása sem indokolja az itt-közlést. S hogy rögtön vitatkozzak is magammal, búcsúzóul idézem az egyik kedvencem a Különös kislányokból:

Vérzivatar

Tessék: szabadon választhatsz. Te döntesz. Az alábbi történetek közül az egyik igaz.

Túlélte a háborút. 1959-ben Amerikába jött. Most egy miami lakásban lakik. Apró, ősz hajú francia nő, egy lánya és egy unokája van. Magának való és ritkán mosolyog, mintha az emlékek súlya visszatartaná a boldogságtól.

Vagy ez csak hazugság. Valójában a Gestapo elkapta egy határátlépésnél 1943-ban, és egy réten hagyták. Először megásta a saját sírját, aztán kapott egy golyót hátulról a koponyájába. A lövés előtti utolsó gondolata az volt, hogy négy hónapos terhes, és ha nem kűzdünk a jövő megmentéséért, egyikünk számára sem lesz jövő.

Van egy öregasszony Miamiban, aki zavarodottan ébred, mert azt álmodta, hogy a szél vadvirágokat fúj egy mezőn.

A meleg francia földben csontok hevernek érintetlenül, melyek egy lány esküvőjéről álmodnak. A jó bor megrészegít. A könnyek csak a boldogságtól peregnek.

Jó olvasást!

Kiadó: Agave

Korábbi kommentek: