2009. május 31., vasárnap

Angyalok és démonok

Amikor három éve bemutatták A Da Vinci-kód filmváltozatát, csak ámultam és bámultam, hogy hogy a fenébe tudtak egy alapvetően izgalmasan megírt krimiből ennyire unalmas filmet csinálni. Mert igaz ugyan, hogy Dan Brown könyvei irodalmilag abszolút értéktelenek, logikátlanok, tele mindenféle átgondolatlan kulturális és technikai marhasággal, de egyet nem lehet elvitatni tőle, hogy izgalmas, pörgős, olvasmányos krimiket ír, amiket nehéz letenni, bármennyire bosszantóak. Ehhez képest Ron Howard és csapata A Da Vinci-kódból egy unalmas, szájbarágós, Spektrum tévés ismeretterjesztő filmet csinált, nulla színészi játékkal, nulla izgalommal, kiszámítható fordulatokkal. Ezek után a legfőbb kérdés számomra az volt, hogy vajon elalszom-e az Angyalok és démonok két és félórája alatt, vagy sem.

Nem aludtam el. Amin javítottak, nem is keveset, az a tempó, a film úgy-ahogy hozza azt a feszültséget, amit a könyv, elhagyták a szájbarágós művészettörténeti kiselőadásokat, inkább a krimi-vonalra erősítettek rá. Nagyjából ez minden pozitívum, amit a filmről el tudok mondani. Maradtak a kiszámítható fordulatok, a gyenge színészi játék, a temérdek logikátlanság.

A sztori tökéletes alapanyag egy izgalmas, pörgős krimihez. Vatikánvárosban, a pápa halála után, és épp az új pápát megválasztó bíborosi kollégium összeülése előtt elrabolják a pápai címre legesélyesebb négy jelöltet. Eközben Svájcban, a hipermodern és ultrabiztos és nagyon sci-fis részecskegyorsító laboratóriumból elrabolják a világ legeslegnagyobb tudományos felfedezését, az antianyagot. Hamarosan fenyegetés érkezik, mégpedig egy évszázadokig üldözött, hatalmas, titkos szervezettől, az Illuminátusoktól. A Vatikán természetesen Robert Langdont hívja segítségül, hogy derítse ki, hol tartják fogva a bíborosokat, és hol van a bomba. Langdon kap maga mellé egy csinos társat, az antianyagot kutató fizikusnő személyében, néhány szimpatikus és néhány kötekedő rendőrt, és irány a fenséges Róma az összes templomával, szökőkútjával, szobrával!

Hála a forgatókönyvírónak, az Illuminátusok bőséges nyomokat hagynak hátra, így van alkalmunk végigszáguldani fél Rómán plusz Vatikánvároson. Ha van valami, amit nem tudnak elszúrni a filmesek, az a lenyűgöző díszlet, amivel ez a város szolgál. Hőseink rohannak is, mint egy szerencsétlen turistacsapat, hogy minél többet lássanak belőle. Turistafilmnek nem rossz, aki viszont logikát keres, jobb, ha máshol teszi, mert sokadszorra már kissé fárasztó, hogy minden véres gyilkosság és templomrombadöntés után hagynak egy nyomot, amit Langdon három perc alatt megfejt, és már rohan is a következő helyszínre, közben végig szövegel, és hullanak körülötte a mellékszereplők.

Természetesen megfelelő mennyiségű véráldozat után hősünk megfejti az összes rejtvényt, az utolsó bíboros megmenekül, megkönnyítve ezzel a pápaválasztók dolgát, a bomba megkerül, kiderül, hogy nem az a rosszfiú, akiről hittük, hanem az, akiről az alkotók szándéka szerint a legkevésbé sem, na de van még olyan hollywoodi filmeken edződött néző, aki ne jönne rá fél óra után, hogy a nagyon becsületes, nagyon buzgó, nagyon nyájas jófiú általában a legrosszabb fiú? Ráadásul a színészi játék is ráerősít a báránybőrbe bújt farkas szerepre. Kár érte. Tom Hanks meg szegény annyira rutinból hozza a fanatikus tudós figuráját, és annyira az arcára van írva, hogy mennyire unja az egészet, hogy az már fáj. A csinos fizikusnőt alakító Ayelet Zurernek semmi funkciója nincs, azon kívül, hogy szép legyen, és sokat tudjon tűsarkúban rohanni.

Van egy hangulata a filmnek, aki fogékony az ilyesmire, azt magával tudja ragadni a sok szép díszlet, a tömött Szent Péter-tér, az egyházi épületek és ereklyék, a nagyon hatásosra (és hatásvadászra) megkomponált filmzene. De ennyi. Egy szép, színes, jó nagyra fújt lufi az egész.


Korábbi kommentek:

2009. május 24., vasárnap

Utolsó látogatás


Megsaccolni sem merem, hány filmet láttam már, ami csodaszép vidéki angol kastélyok díszletei között mutatta be az angol arisztokrácia életét és nyűglődéseit, de biztos nagyon sokat. Nyilván nem én vagyok az egyetlen, akinek gyakorlatilag bármit el lehet adni a vidéki angol kastélyok varázsszavakkal, némi szerelmi csűrés-csavarással, finoman érintett társadalmi változásokkal, esetleg egy kis drámával. Az Utolsó látogatás is egy ilyen tucatfilm az angol arisztokráciáról. Van benne némi szerelmi szál, önsorsrontás, dráma, a tradicionális értékek és a modern világ ütköztetése, mindez lenyűgöző díszletek közt, rengeteg pompával és csillogással. Csak épp hiányzik belőle valami, ami igazán maradandóvá teszi. A gyönyörűen kicicomázott felszín mögül hiányzik a lélek.

A két világháború közti Oxfordban a középosztálybeli Charles Ryder megismerkedik a bohém életet élő arisztokrata Sebastiannal, aki bevezeti őt a züllött, homoszexuális oxfordi ifjak közé éppúgy, mint az arisztokrácia csillogó világába. Sebastian Briedshead-be hívja Charles-t, családja kastélyába, ahol a reményteli ifjú festő teljesen belehabarodik Sebastian húgába, a kastélyba, és az arisztokrácia életébe egyaránt. Sebastian, Julia és Charles bohém nyarának csak egy valaki áll az útjában, a kastély úrnője, Lady Marchmain, aki kimért angolságával, folyamatosan sulykolt kötelességudatával és bigott vallásosságával teljesen rátelepszik gyermekei életére, nem hagyja őket levegőhöz jutni, olyan életet akar rájuk kényszeríteni, ami megfelel az ő értékrendjének, nem törődve boldogságukkal.

Sebastian és Julia próbálnak ugyan lázadni anyjuk ellen, de egyikük sem találja a kivezető utat. A fiú alkoholizmusa, homoszexualitása, önpusztítása mind az anya elleni lázadás következményei. Julia nem jut el eddig, ő a Charles-szal való röpke kaland után fejet hajt a kötelesség előtt és hozzámegy anyja kiszemeltjéhez. Addig azonban még vár rájuk egy velencei nyár, a felesége mellől a szeretője oldalán Velencébe menekülő apa vendégeként. Egy nyaralás, ami mindenki életét felforgatja. Julia és Charles egymásra találása tovább löki a lejtőn a fiúba szerelmes Sebastiant, mígnem anyja és a világ elől Marokkóba menekül. Julia megköti ugyan a tőle elvárt érdekházasságot, de egész életében mardossa a kétely, hogy elszalasztotta a boldogságot, Charles-t pedig kiveti magából az a közeg, amelybe annyira vágyott tartozni. Hiába halmoz sikert sikerre festőként, még évek múltán sem tud szabadulni Julia és Briedshead emlékétől.

Ami tényleg nagyon jó a filmben, az az anya alakja. Lady Marchmain önzésével, önteltségével, ostoba vakhitével megkeseríti a férje, a gyerekei, az egész környezete életét. Felnőttként is irányítja gyerekeit, akaratgyenge bábokat akar nevelni belőlük, akik amint levegőhöz jutnak, természetes módon lázadnak. Amit viszont nagyon elszúrtak, az a bigott vallásosság előtérbe állítása. A film nagyon azt sulykolja, hogy az anya a vallásossága miatt olyan, amilyen, hogy a katolicizmus az a rossz, ami megkeseríti a gyerekei életét, hogy a vallás elleni lázadás elkerülhetetlenül együtt jár a modernizációval. Bár nagyon-nagyon távol áll tőlem bármilyen vallás, nekem a filmből nem az maradt meg, hogy az anya a vallásossága miatt keserítette meg a gyerekei életét, hanem az, hogy a személyisége volt ilyen torz, uralkodó, mindenkit a saját akaratának alárendelő. Vallása csak eszköz a kezében, amivel úgymond egy felsőbb hatalom akarataként állíthatja be saját önzését.

Lady Marchmain személyisége és terrorja még halála után is átjár mindent, amihez köze volt. Julia és Charles hosszú évek múltán újabb esélyt kap a boldogságra, ám a lány neveltetése, a Biedshead-et körüllengő tradíciók, az anya emléke végül meghiúsítják a boldog újrakezdést. Az egyetlen, aki valóban el tud menekülni Briedshead-ből, Sebastian. Charles pedig, aki legalább annyira vágyott Brideshead-re, és mindarra, amit a kastély jelképezett, mint Juliára, még egyszer visszatér oda, szembesülni a múltjával és a saját vágyaival.

Nem volt ez rossz film, csak valahogy hiányzott belőle az átütő erő. Bevallom, nem igazán értettem, miért volt szükség arra a keretes szerkezetre, ami végül Charles utolsó látogatását öleli fel, a film anélkül is elmondta volna, amit el kell. Amit közben kapunk, az egy szép, színes, szélesvásznú tabló az angol arisztokrácia hanyatlásáról sok-sok melankóliával és elfojtott érzelemmel. És a felismeréssel, hogy bármilyen gyönyörű is az a kastély, nem lehet véletlen, hogy fojtogató légköréből mindenki menekülni akar. 

2009. május 21., csütörtök

Stephenie Meyer: New Moon - Újhold

Már most látom, hogy a Twilight-saga nálam ugyanarra a sorsra fog jutni, mint az Anita Blake-sorozat. Olvasom, mert kíváncsi vagyok, hogyan bonyolódik a cselekmény, és még hány marhaságba rángatja bele szerencsétlen hőseit az írónő, de közben egyre kevésbé tetszik, és könyvről könyvre egyre erősebben verem a fejem a falba, hogy miért is olvasok ilyeneket. Az Alkonyat után azt írtam, remélem, a folytatásban beindul a cselekmény, választ kapunk néhány szerintem érdekes kérdésre, és tán megtanul Meyer kisasszony írni. Hát, igazából egyik sem jött be. Az Újhold abszolút csalódás, alig-alig keltette fel az érdeklődésemet, itt-ott kifejezetten untam.

Néhány hónappal az előző kötet vége után kezdődik a történet, Bella és Edward émelyítően boldogok, még mindig fülig szerelmesek egymásba, csak egy dolog árnyékolja be a boldogságukat, Bella közelgő tizennyolcadik születésnapja. Ami olyan hisztirohamot vált ki belőle, mint egy megkeseredett szingliből a harmincötödik. Komolyan mondom, én kis naiv azt hittem, az előző kötet után nem lehet fokozni Bella picsogását, de tévedtem. Valami olyan szinten idegesítő ez a csaj, hogy legszívesebben fognám a könyvet, és jól fejbecsapdosnám vele. A létező legrosszabb kamaszhisztit fejeli meg az írónő azzal, hogy Bella legnagyobb szívfájdalma még mindig az, hogy az a dög Edward nem hajlandó őt vámpírrá változtatni, és így ő egyre idősebb lesz, míg a fiú örökké tizenhét marad. Ó, az a fránya öregedés! És ez még csak rosszabb lesz.

A vámpírcsaládnál rendezett szülinapi parti egy fatális balesetnek köszönhetően kis híján tragikus fordulatot vesz, így hát a talpig lovag Edward úgy dönt, csak és kizárólag Bella érdekében fogja a sátorfáját, és családostul-mindenestül továbbáll. Itt kezdődnek Bella és az olvasó igazi megpróbáltatásai. A faképnél hagyott tragikus hősnő mély depresszióba zuhan, van itt minden, sírógörcs, pánikroham, rémálmok, apátia, és jó adag nekem-a-legrosszabb-a-világon-és-senki-sem-ért-meg hangulat. Tudom én, hogy nagyjából mindnyájan átestünk egy ilyen korszakon kamaszként, az első nagy szerelmek és nagy csalódások idején, amikor a világ minden nyomorúsága eltörpült amellett, hogy a tökéletes, az igazi, az egyetlen elhagyott, de oldalak százain át olvasni ezt, mindennemű történés nélkül, na az kissé idegtépő.

Mindennek a tetejébe olyan szinten az arcunkba tolja az írónő - újfent - a hősei különlegességét, kivételességét, hogy falnak tudnék menni tőle. Bella a világ legérzékenyebb, legsebezhetőbb, legmegbántottabb lánya, Edward pedig a világ legtökéletesebb, legszívdöglesztőbb hősszerelmese, kapcsolatuk a valaha volt legnagyobb szerelem, így szakításuk is a világirodalom legmegrázóbb tragédiája. Az még elmenne, hogy Bella kamaszos önteltségében saját magát helyezi a világ középpontjába, de hogy az írónő is folyamatosan elénk tolja, hogy ezek itt bizony nagyon-nagyon különlegesek és cseppet sem átlagosak, na az már nem. A folyamatosan erőltetett Rómeó és Júlia párhuzam a nevetségesség és a bosszantás határán mozog, mert hát valljuk be, Shakespeare anélkül is tudott írni egy tragikus szerelmről, hogy oldalanként leírta volna, jól figyeljetek, ez itten egy tragikus szerelem!

A folyamatos szenvelgés és önsajnálat bugyraiból apja fenyegetése mozdítja ki Bellát, aki megelégeli lánykája feneketlen depresszióját és kiadja az ukázt: irány a mama meg a napfény. Bella annyira bepánikol attól, hogy ha el kell mennie Forksból, minden esélyét elveszti, hogy lássa még Edwardot, hogy összekapja magát, még barátra is lel, az előző kötetben már futólag bemutatott Jacob személyében, aki mindenben kiszolgálja Bella szeszélyeit, rajong érte, körülugrálja, mint egy szerelmes kiskutya, ő lesz a menedék Bella számára, a visszavezető út az életbe, és az eszköz, hogy folyamatosan extrém helyzetekbe sodorja magát, és életveszélyközelben hallhassa Edward hagját, amint hallucinációiban védelmezni próbálja. Valljuk be, Bella szemét módon kihasználja Jacob rajongását, és közben semmit nem ad cserébe, aztán meg jól bevágja a durcát, amikor a fiú rejtélyes okokból elkezdi kerülni.

Persze, mivel ez Forks, amit körülvesznek a furcsa legendák, a főhősnő pedig alapjáraton vonzza a fura figurákat, Jacobról is hamar kiderül, hogy nem egyszerű indiánfiú, időnként óriási vérfarkassá változik, persze nem a móka kedvéért, hanem hogy megvédje Forks-t a vámpíroktól. Újabb mitikus szörnyeteg, újabb problémázás, újabb „nem vagyok méltó rád” hiszti, és persze a már jó előre beharangozott vámpír-vérfarkas ellentét. Jacob természetes ellenségeként tekint a vámpírokra, Bella viszont szereti Edwardot és családját, de választania kell, van tehát okunk egy újabb adag depire. Kár, hogy Meyer ennyire rá van fixálva a Bella körüli szerelmi katyvaszra, és közben nem fordít több gondot sem a cselekményre, sem a mellékszereplőkre, a vázlatosan bemutatott vérfarkas-falka ugyanolyan érdekesnek tűnt, mint az előző részben a vámpírcsalád, de ők is statisztaszerepre kényszerültek az Edward-Bella-Jacob hármas mellett.

Hasonlóan az előző részhez, az utolsó kb. száz oldalba gyorsan belezsúfolt az írónő egy kis akciót, néhány félreértés után Edwardunk életveszélyes helyzetbe sodorja magát Olaszországban, Bella végigszáguld hát a fél világon, hogy megmentse szerelmét. Az izgalmi faktor a nulla körül mozog, egy percig sem kérdéses, hogy Bella időben rátalál Edwardra, egymás karjaiba omlanak, és minden jó ha jó a vége. A nagyon veszélyes, nagyon kegyetlen és nagyon „vámpírosnak” ábrázolt Venturi klán egyelőre csak felvezetésszerűen jelenik meg, igazi súlyuk nincs, nyilván ők a folytatás szempontjából fontosak. Kíváncsi vagyok, hogy a farkasok sorsára jutnak-e, vagy róluk megtudunk ezt-azt a későbbiekben.

Bella és Edward tehát újra egymásra talál, kapunk egy újabb nagy adag Rómeó és Júlia hasonlatot, legalább százötvenszer biztosítanak minket arról, hogy az ő szerelmük mennyire egetrengető, és hogy nem tudnának egymás nélkül élni, szegény Jacob meg csak csorgatja a nyálát tovább. A sorozat legnagyobb kérdése továbbra is az, lesz-e Bellából vámpír, rá tudja-e venni Edwardot az átváltoztatásra. A végére gyűlik némi feszültség, mert kiderül, hogy szegény Bella mindenképpen pórul jár, akár átváltozik, akár nem, valaki mindenképpen megpróbálja megölni, de bízzunk benne, hogy a szerelem mindent legyőz, és tán mégis túléli… Különben miről szólna az újabb két rész? 


Kiadó: Könyvmolyképző

Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...