Coraline
Jones magányos, és unatkozik. Ami nem csoda. Otthon dolgozó szülei nem
érnek rá, egy öreg külvárosi ház egyik lakásába költöztek, csupa idős
ember mellé, tehát nincsenek játszótársai. Aztán amikor az eső is esni
kezd, és végképp nincs hova menni az unalom elől, az öreg lakásban talál
egy ajtót, ami egy másik, fura tükör-világba nyílik. Ahol a szemei
helyén gombot viselő „másik anyu” azt főz neki, amit szeret, a ruhák
viccesek, a játékok nem unalmasak. Maradhat, ha hagyja, hogy gombot
varrjanak az ő szeme helyére is. És persze maradnia kell, ha meg akarja
menteni a valódi szüleit.
Az „unatkozó gyerek tiltott útra
téved (téved el), és ott megpróbáltatik” mese-történetének „tiltott
útja”, a „másik anyu” világa hallatlan szellemes, épp azért, mert
összecsapott, sebtében kitalált. A szélei elmosódnak, mintegy a rajz
szélén elhalványuló vázlatvonalakként, és ez az elmosódás aztán úgy
veszi át az uralmát az egész „világ” felett, ahogy Coraline „kicsúszik
belőle”. Hiszen ez a „háló” is sebtében készült, neki, mert őt akarja
foglyul ejteni. Még jó, hogy Coraline nem marad magára ebben a
küzdelemben, kedvencem persze a macska, a maga szarkasztikus humorával.
Nem mesélem el a történetet, tessék elolvasni, hamar emészthető, és
ajándékai számosak.
Valahol azt olvastam egy kritikus
tollából: nem tudja, milyen korosztálynak készült ez a könyv, mert a
gyerekeknek túl baljós, a felnőtteknek túlságosan mesei. Nos, ezzel nem
értek egyet, pont azért, mert a történet látszólagos egyszerűsége mögött
igazi tündérmesei mélység lakik, és baljós „borzongatása” pont annyira
irracionális, mint minden gyermeki félelem. Hál’istennek nem
„korosztálynak” készült, és lelheti így benne örömét mindenki, aki csak
olvasni tud.
A
film, ami belőle készült, majdnem sikerült. Jó, előnnyel is indult,
mivel alapból elfogultan rajongok a stop motion technikáért, az összes
bájos elnagyoltsága és esetlensége ellenére, mivel jó kezekben a
„technikai korlát”-ból inkább előny kovácsolódik, olyan képi
megoldásokat, vizuális flasheket teremtve, amik nem szükségképp jutnak
eszébe a számítógépes animáció guruinak.
Ráadásul Henry Selick Tim Burton
munkatársa volt többször is, Burton hatását a saját képi világára nem
tagadhatja. Az talán túlzás, hogy a Coraline Tim Burton-i film, de a
mélyben, ahol a „másik világ” lakik, a maga megmagyarázatlan
démoniságával, sok van abból a Burtonból, akinek minden „facsart világa”
sokkal színesebb, szagosabb, élettel telibb, mint a valóság. És a
rémisztés filmes eszközvilága is sokszor másolta az övét. Nos, pont ez
volt az egyik gondom, mert óhatatlanul eszembe jutott A halott menyasszony,
ott, ahol az árnyékok növekedésével való ijesztés-játékban szinte
minden Burton filmjét idézte. Ennyire talán nem kellett volna mintát
követni, főleg nem egy olyan filmben, amit enélkül is sikerült
emlékezetes vizuális poénokkal telerakni.
Tetszett viszont, hogy a maga
színesebb-szagosabb módján azért remekül adaptálta a könyvet a film, a
hangulatot sikerült újrateremteni, bár – hogy kukacoskodjak is – a
kisfiú-barát, Wybie Lovat karakterének szükségességét számomra semmi nem
indokolta. A könyvből nem hiányzott, ide se kellett volna. Nem tudom,
miért kényszerképzete a filmeseknek, hogy egy kislányfigura által uralt
filmre majd nem lesznek kíváncsiak a kisfiúk… szóval mindezekért írtam,
hogy csak majdnem sikerült a film. Persze ennek ellenére
gyerekismerőseimnek sokkal szívesebben ajánlom majd, mint az egykori
sikerszériák egyre fáradtabb pixelproduktumait, azokat ugyanis simán
leveri.
Kiadó: Agave
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése