2009. október 31., szombat

Elena Ferrante: Amikor elhagytak

Az elmúlt néhány hónapban végigsöpört egy kisebbfajta Ferrante-hullám a könyvesblogokon. Sokan írtak róla sokfélét, de zömében megegyeztek a vélemények abban, hogy nagyon jó könyveket ír. Kíváncsi lettem hát, és most sikerült kivenni a titokzatos olasz írónő két könyvét a könyvtárból. Nem kis várakozással vágtam bele, és picit féltem is tőle. Az általam olvasott vélemények többsége igazi földhözvágós élményről számolt be, a fülszöveg is a „lélek sötét mélységeibe való utazásról” ír, én pedig fokozottan érzékeny vagyok az ilyesmire. A félelem alaptalan volt. Ferrante jól ír, nagyon jól, de földhözvágósnak nem mondanám. Ha a lélek sötét mélységeiről van szó, nekem Virginia Woolf az etalon, őt meg nehéz felülmúlni. Egy könyvnek sikerült az utóbbi időben, A fű dalolnak. Na, Lessing simán elérte, hogy azt érezzem, Mary Turnerrel együtt én is szép lassan megőrülök, de itt azért más a helyzet. Ferrante nekem túl távolságtartó a főszereplőjével, túl „irodalmi” ahhoz, hogy vele őrüljek meg. Ettől még a regény nagyon jó, csak picit többet vártam tőle.

Olga 38 éves, Torinóban él, sikeres férje és két szép gyereke van, főállású anya és feleség, szabadidejében írogat, és éli a látszólag tökéletes életét. Ami egyik percről a másikra hullik szét, amikor férje váratlanul bejelenti, hogy elhagyja. Hogy a bejelentés csak Olga számára váratlan-e, hogy házaséletük csak az ő szemében látszott-e tökéletesnek, azt csak később tudjuk meg, amikor szembesülünk a férj új választottjával. De nem is ez a lényeg. Nem a házasság széteséséről, nem a férj döntéséről szól a könyv, hanem arról, Olga hogy birkózik meg az elhagyott feleség szerepével. Sehogy. Először mániákusan kapaszkodna férjébe, vissza akarja szerezni, ami természetes reakció, majd dühöng, féltékenykedik, bosszút esküszik, próbál megbirkózni a hétköznapokkal, a nyakába szakadó két gyerekkel, próbálja egyedül kézben tartani az életét, végül szétesik. És nem csak képletesen. Valóban szétesik.

Sokan kritizálták, hogy Olga hogy hagyhatja ennyire el magát, hogy képes így elfelejtkezni mindennapi teendőiről, hogy hagyhatja magára gyermekeit (ugyan fizikailag ott van, de képtelen gondoskodni róluk), miért nem szedi össze magát és viselkedik felnőtt módjára. Nos, azt kell mondjam, vannak érzékeny és kevésbé érzékeny alkatok. Lehet labilis idegállapotnak, depresszióra való hajlamnak nevezni, meg még sok mindennek, de csak az tudhatja, aki már átélt ilyet, hogy Ferrante egy idegösszeroppanás tökéletes forgatókönyvét írja le. Mert az ilyen. Ha az ember alól valóban kicsúszik a talaj, akkor nem tudja „összeszedni magát”, „felnőttként viselkedni”, „felelősségteljesen gondolkodni”, mert beteg. Olyan, mint amikor egy törött lábat akarunk használni, de nem megy, mert nem bírja el a súlyt. Ami ott bent az összeszedettséget, az önkontrollt irányítja, az is össze tud úgy törni, hogy nem lehet rá súlyokat helyezni. Begipszelni nem lehet, lehet kezelni gyógyszerekkel, vagy meg lehet várni az abszolút mélypontot, aztán szép lassan kikecmeregni belőle.

Olgával ez történik, és ahogy ez le van írva, stációról stációra, az nagyon hiteles. Nem szerettem ezt a csajt olvasás közben, mert szerintem hosszú évekig áltatta magát a házasságát illetően, de nem utáltam, mert valóban beteg volt. Egyszerűen nagyon sajnáltam. És közben nyilván sajnáltam a gyerekeit, akiknek az élete is veszélyben forgott, mert az anyjuk összeroppant. Talán ez volt az, amit a legtöbb olvasó számon kért, hogy miért nem gondoskodott róluk, én nem tudom, mert nem vagyok anya, hogy mennyire kéne erős kontroll legyen egy anyának a gyerekekről való gondoskodás belénk kódolt parancsa, hogy képes-e a puszta tudat, hogy felelős vagyok valakiért, megóvni valakit az összeroppanástól.

Amikor Olga elér a mélypontra, a nyár legtragikusabb napján minden szó szerint darabokra hullik körülötte. Amikor saját otthona fogságába esik beteg gyerekkel, beteg kutyával, segítség nélkül, és tényleg semmi nem sikerül, akkor az egyetlen kivezető utat ragadja meg, elkezdi működtetni a dolgokat. Mert mindig ez a legegyenesebb út az összeszedettséghez, ha elkezdjük csinálni a dolgokat. Először kitakarítani, aztán kinyitni az ajtót, aztán orvost hívni. Nagyon jó szimbólum a beragadt zár, ami abban a pillanatban nyílik ki, amikor Olga kész segítséget kérni. Amíg csak a saját betegségének falai közt létezik, amíg nem látja a kivezető utat, addig nincs is kivezető út.

Hogy Olga pokoljárása közben mit élnek át a gyerekei, arról fogalmunk sincs, ők, mintha a sokk hirtelen éveket öregítene rajtuk, anyjuk helyett is összeszedetten viselkednek, és csak később, a veszély elmúltával kezdenek vásott kölykök módjára hisztizni, dacreakciókat produkálni. És hogy hol van eközben az apa? Olyan momentuma ez a könyvnek, amit nem tudok, és nem is akarok elfogadni, mert az egy dolog, hogy megromlik egy házasság, alakul egy új szerelem, két ember mindig elválhat, akárhány év után is, de az, hogy egy apa hónapokig a gyerekei felé sem néz, nem keresi őket, nem érhető el, nem segít, számomra elfogadhatatlan. Aztán egyszer csak megjelenik, és részt kér az életükből, akkor, amikor már minden rendben van. Olga betegsége erre nem magyarázat, egyszerűen gerinctelen, sunyi dolog, hogy annyira féltette magát és szeretőjét a féltékeny feleség haragjától, hogy inkább magukra hagyta a gyerekeit.

Oly sok részlet van még, amit kiemelnék a regényből, ízekre szednék, és jól megcsócsálnék, mert szinte minden részlete hiteles, és nagyon jól van megírva, de akkor még oldalakat írnék. Ehelyett mindenkinek azt ajánlom, hogy olvassa el, biztos, hogy szélsőséges érzéseket kelt mindenkiben a történet és Olga karaktere, de az vitathatatlan, hogy a könyv nagyon jó.


Kiadó: Magvető

Korábbi kommentek:

2009. október 26., hétfő

Anna Gavalda: Vigaszág

Charles Balanda élete látszólag tökéletes: sikeres építész, jól menő vállalkozással, nagy hasznot hozó nemzetközi projectekkel, sok külföldi utazással, gyönyörű, szintén sikeres feleséggel, kamaszodó, de azért elbűvölő nevelt lánnyal. Ez a látszólagos idill bomlik fel egy pillanat alatt, amikor Charles levelet kap rég elfeledett barátjától, melyből megtudja, hogy barátjának anyja, az ő ifjúkori plátói szerelme, Anouk meghalt. A levél elindítja Charles-t egy olyan úton, mely egyszerre vezet a rég eltemetett, megtagadott múltba és a kiszámíthatatlan jövőbe.

Az utazás eleinte csak az emlékekbe vezet, Charles visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg Anoukot, fiát, Alexist, és a két gyerek játszótársát, pesztráját, a transzvesztita Nounou-t. A tökéletes, jólfésült családból származó Charles második otthonra talál a gyermekét egyedül nevelő éjszakás ápolónőnél, Anouk egyszerre lesz a vágyott anyakép megtestesítője, szerelmes, vágykép, játszópajtás. A Charles által idillinek vélt életről azonban megtudjuk, hogy az is pokoli volt, csak másféle. Anouk is szenvedett saját rideg családjától, félt, hogy nem tudja felnevelni egyedül a fiát, ápolónőként reménytelen harcot vívott a halállal, magára vállalva mások szenvedését. És mégis, két kézzel kapaszkodott az életbe, és ezt adta át Charles-nak is, ezt a tudást, akaratot, élni vágyást. Amit ő hosszú évek kemény munkájával elfojtott magában, és helyére a tökéletes életet élő sikerember figuráját ültette.

Azonban Anouk halálhíre, a halála körülményei, és utolsó ajándéka felkavarja az állóvizet. Charles, mintha fiatalkori énjének parancsát követné, elindul, hogy megkeresse régi barátját, hogy egy utolsó ajándékkal megbéküljön, hogy leszámoljon mindazzal, amit egymás ellen elkövettek. Testi-lelki utazása során Charles számára is világossá válik, ami az olvasó számára kezdettől az volt, hogy az az élet, amit oly gondosan építgetett magának, nem más, mint látszat, hogy feleségével idegenekként élnek egymás mellett, hogy minél sikeresebb lett a munkájában, annál kevésbé van köze ahhoz a fiatal építészhez, aki valaha volt, és hogy szép lassan teljesen elveszíti önmagát.

Szeretem Gavalda könyveit, eddig mind a három maradéktalan élményt nyújtott, s ez nem volt másként a Vigaszág esetében sem. Ugyanakkor, most éreztem először azt, hogy az írónő egy nagyon „divatos” témához nyúlt, a negyvenes, sikeres, minden jóval körülvett férfiak-nők válsága oly sok könyv és film alapjául szolgált már. Ami mégis kiemeli a Vigaszágat a többi közül, az Gavalda nagyon is franciás stílusa, az a bájos, csevegő hangnem, amivel olykor ki-kiszól az olvasóhoz, folyamatosan váltogatva a nézőpontokat, az idősíkokat, mintegy ránk bízva, mit hámozunk ki ebből az egészből, milyennek találjuk Charles-t. És teszi ezt nem valamiféle posztmodern trükközéssel, hanem inkább gyerekes pajkossággal, mintha próbálgatná, hogy kéne mesélni ezt a mesét.

Hogy megtalálja elveszett önmagát, Charles-nak előbb Alexist kell megtalálnia, aki szintén éli a maga látszatéletét, de arra nem számít, hogy mást is talál. Mintha Anouk vezetné, talál rá egy elveszett paradicsomra, egy gyerekekkel és állatokkal teli tanyára, s a kis paradicsom megteremtőjére, Kate-re. A félig angol, félig francia nő elbűvölő könnyedséggel tart kézben egy csomó gyereket, egy csomó állatot, egy széthulló gazdaságot, és csak az éj leple alatt elmesélt történetből derül ki, milyen tragédiák vezették ide, és hogy az egész birodalom ahhoz kell, hogy önmagát összetartsa. Charles belebolondul, nem csak Kate-be, hanem az általa teremtett világba, és az újonnan felfedezett lehetőségekbe is.

Bevallom, Kate kis világa engem kezdettől a titokzatos birtokra emlékeztetett, Alain-Fournier könyvében. És itt is bizony erősen rezgett a léc, mert Kate és Charles világa annyira egymás ellentéte, a vidéken, a semmi közepén felépített kis gazdaság, a tóparton hancúrozó, a természet lágy ölén felnövő gyerekek és Charles végletekig leszabályozott, tervek és költségvetések közé szorított élete között túlságosan is sarkos az ellentét. Ez így nem ér, nem hiteles, mondanám, ám Gavalda mégis elhiteti velem. Olyan szerethető alakokat teremt, és olyan természetesen mozgatja őket, hogy mindent elhiszek. És bár dramatizál, és a vége icipicit giccsbe hajlik, egy percre sem tagadja el a valóban életszerű nehézségeket. Kate örök harca a hivatalokkal, Charles állandó problémái az öregedéssel, hosszas vívódásuk, hogy vajon érdemes-e, kell-e energiát fektetni egy új kapcsolatba, amikor annyi mindenen átmentek, hogy feladhatják-e jól bejáratott életüket egy új kedvéért, mind-mind olyan apróságok, melyek közelebb hozzák hozzánk az amúgy kissé meseszerű egymásra találást.

Ha regényként nem is olyan emlékezetes, mint az Együtt lehetnénk (ami nálam a tökéletes határát súrolta), Gavalda most is nagyot alkotott. Szerethető, épp csak picit meseszerű történetet, szerethető hősökkel, igazi emberi drámákkal és örömökkel, és végtelenül pozitív, életigenlő mondanivalóval. És egy pici, szívet melengető ajándékkal az előző regény rajongóinak: az Együtt lehetnénk két hőse, Franck és Philou egy rövidke jelenet erejéig feltűnik a Vigaszágban is.

Kiadó: Magvető


2009. október 24., szombat

Lawrence Block: A betörő, aki eladta Ted Williamst

Bernie Rhodenbarr immár egy éve jó útra tért. Békésen vezetgeti kis antikváriumát, szerényen éldegél a bevételből, és mint egy leszokófélben lévő alkoholista, még a lehetőségét is el akarja kerülni annak, hogy betörjön bárhová. Elhatározása azonban váratlan akadályba ütközik, amikor beállít hozzá új főbérlője, és közli, hogy tizenkétszeresére emeli az üzlet bérleti díját. Ezek után még van képe befektetési céllal könyvet venni, amivel tán még jobban felháborítja Bernie-t, mint a lakbéremeléssel. Azonban Bernie szilárd jellem, kitart elhatározása mellett. Annak ellenére, hogy tuti tippje van, inkább berúg Carolynnal, hogy aztán hazafelé véletlenül elétoppanjon egy ismeretlen lány, és még egy tuti tipp.

Érthető, hogy ennek már nem tud ellenállni. Miközben betör a második számú tuti tipp lakásba, szembekerül egy látszólag funkció nélküli szoba zárjával, ami majdnem kifog még rajta is, majd miután hosszú órák munkájával feltöri, mi mást is találna mögötte, mint egy hullát. A zsákmány így ugrik, Bernie pedig menekülőre fogja, és úgy tesz, mintha mi sem történt volna. Csakhogy az egyes számú tuti tippjét valaki más kihasználta, a gyanú pedig Bernie-re terelődik. Olyannyira, hogy még börtönbe is kerül. Ezt pedig már nem hagyhatja annyiban, ki kell derítenie, ki tört be Martin Gilmartinhoz, és ki vitte el a félmilliót érő baseballkártyákat, miközben az sem hagyja hidegen, hogy ki az ismeretlen hulla Nugenték lakásában, ahová viszont ő tört be. És hogy jön a képbe a semmiből előbbukanó lány?

A nyomozás közben váratlan üzleti ajánlatot kap főbérlőjétől, akiről kiderül, hogy a kirabolt Gilmartin sógora, és nem riad vissza némi tisztességtelenségtől, hogy megszerezze sógora baseballkártyáit. Bernie elmerül a kis gyűjthető sportkártyák világában, amik valami furcsa véletlen folytán legalább olyan értékesek, és legalább olyan elszánt gyűjtői körrel rendelkeznek, mint az érmék, vagy a festmények, vagy a könyvek. Mire minden rejtélyre fény derül, és kiderül, ki hova tört be, és ki hova nem, ki ölt meg kit és ki kinek a kije, Bernie egészen új formában hasznosítja betörőtudását, és jövedelmező üzletbe kezd a kirabolt Gilmartin segítségével. Annyira, hogy még a boltja is megmenekül.

A sorozat színvonala, úgy tűnik, cseppet sem romlik. Bár összevissza olvasom, eddig minden rész ugyanolyan jó szórakozást nyújtott, és, bár a betörések, váratlanul felbukkanó hullák, kavaró nők és a nyomozások szisztémája mindig ugyanaz, Blocknak van akkora fantáziája, hogy ne váljon unalmassá, mindig elő tud rukkolni valami újjal. Mint például legújabb kedvencem, Raffles, aki annak ellenére, hogy macska, elsőrangú alkalmazott egy antikváriumban, hisz egérmentesen tartja a helyet, szobatiszta, és még a rejtélyt is segít megoldani.

Továbbra is csak ajánlani tudom, egyszer mindenkinek tennie kell egy próbát Bernie-vel. Szerintem nem bánjátok meg!


Kiadó: Agave
 

Henrik Lange: 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak

Néhány napja véletlenül került a kezembe ez a könyv, soha nem is hallottam róla előtte, aztán amikor belelapoztam, első látásra elbűvölt. Azóta újra meg újra előveszem, lapozgatom, mutogatom mindenkinek, hangos röhögéseket váltva ki a munkatársaimból. Henrik Lange 90 klasszikus könyv türelmetlen olvasóknak című könyve nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a világirodalom 90 regényét mutassa be egyenként három képregénykockába sűrítve.  
 
Ez így elsőre óriási marhaságnak hangzik, viszont a pasi iszonyú jól fogta meg a dolgot. Az nyilvánvaló, hogy ekkora terjedelemben lehetetlen összefoglalni egy regényt, ám a szerző olyan szeretnivaló iróniával írja le ezeket a műveket, amitől el vagyok bűvölve. Egyszerre ad képet róluk, és tart görbe tükröt eléjük.
 
A Gyűrűk Ura konklúziója Langénél nemes egyszerűséggel az, hogy milyen jó filmet lehetne csinálni abból, hogy Frodót mindenki meg akarja ölni, miközben végigtalpal Középföldén, hogy elpusztítsa a Gyűrűt. De megkapja a magáét a Biblia is, melynek összefoglalása három mondatban valahogy így néz ki: Isten megteremti a világot. Megszületik Isten fia, Jézus (ünnepnap), aki aztán meghal (ünnepnap). Végül mindenki pokolra jut. Előre is elnézést minden katolikustól, de hát nem ez a lényeg? A kedvencem egyébként Lessing Az arany jegyzetfüzete, amelynek összefoglalása jókora adag kritikát is rejt arról az önmarcangoló feminista-egzisztencialista-politikai útkeresésről, ami vastagon átszövi az egész (amúgy zseniális) regényt.
 
A válogatás eléggé széles körű, nagy klasszikusok (A Mester és Margarita, Ulysses, 1984, Odüsszeia, A nagy Gatsby, A három testőr, A per, Rómeó és Júlia, stb.) mellett helyet kapnak benne aktuális sikerek is, mint A Da-Vinci kód, Az alkimista (újabb telitalálat!) vagy A szél árnyéka. Ezért is ajánlható bárkinek, szerintem mindenki talál benne olyan könyveket, amiket olvasott és szeretett. Ami azért nem árt, mert valljuk be, a kis ironikus képregények úgy az igaziak, ha ismerjük az alapul szolgáló művet. Úgy viszont egyenesen zseniálisak.
 
Minden könyvrajongónak fokozottan ajánlott, hogy vegye kézbe, tuti, hogy nem akarja majd letenni utána. Én rég nevettem ennyit könyvön!


Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...