Anna Gavalda: Vigaszág

Charles Balanda élete látszólag tökéletes: sikeres építész, jól menő vállalkozással, nagy hasznot hozó nemzetközi projectekkel, sok külföldi utazással, gyönyörű, szintén sikeres feleséggel, kamaszodó, de azért elbűvölő nevelt lánnyal. Ez a látszólagos idill bomlik fel egy pillanat alatt, amikor Charles levelet kap rég elfeledett barátjától, melyből megtudja, hogy barátjának anyja, az ő ifjúkori plátói szerelme, Anouk meghalt. A levél elindítja Charles-t egy olyan úton, mely egyszerre vezet a rég eltemetett, megtagadott múltba és a kiszámíthatatlan jövőbe.

Az utazás eleinte csak az emlékekbe vezet, Charles visszaemlékezéseiből ismerhetjük meg Anoukot, fiát, Alexist, és a két gyerek játszótársát, pesztráját, a transzvesztita Nounou-t. A tökéletes, jólfésült családból származó Charles második otthonra talál a gyermekét egyedül nevelő éjszakás ápolónőnél, Anouk egyszerre lesz a vágyott anyakép megtestesítője, szerelmes, vágykép, játszópajtás. A Charles által idillinek vélt életről azonban megtudjuk, hogy az is pokoli volt, csak másféle. Anouk is szenvedett saját rideg családjától, félt, hogy nem tudja felnevelni egyedül a fiát, ápolónőként reménytelen harcot vívott a halállal, magára vállalva mások szenvedését. És mégis, két kézzel kapaszkodott az életbe, és ezt adta át Charles-nak is, ezt a tudást, akaratot, élni vágyást. Amit ő hosszú évek kemény munkájával elfojtott magában, és helyére a tökéletes életet élő sikerember figuráját ültette.

Azonban Anouk halálhíre, a halála körülményei, és utolsó ajándéka felkavarja az állóvizet. Charles, mintha fiatalkori énjének parancsát követné, elindul, hogy megkeresse régi barátját, hogy egy utolsó ajándékkal megbéküljön, hogy leszámoljon mindazzal, amit egymás ellen elkövettek. Testi-lelki utazása során Charles számára is világossá válik, ami az olvasó számára kezdettől az volt, hogy az az élet, amit oly gondosan építgetett magának, nem más, mint látszat, hogy feleségével idegenekként élnek egymás mellett, hogy minél sikeresebb lett a munkájában, annál kevésbé van köze ahhoz a fiatal építészhez, aki valaha volt, és hogy szép lassan teljesen elveszíti önmagát.

Szeretem Gavalda könyveit, eddig mind a három maradéktalan élményt nyújtott, s ez nem volt másként a Vigaszág esetében sem. Ugyanakkor, most éreztem először azt, hogy az írónő egy nagyon „divatos” témához nyúlt, a negyvenes, sikeres, minden jóval körülvett férfiak-nők válsága oly sok könyv és film alapjául szolgált már. Ami mégis kiemeli a Vigaszágat a többi közül, az Gavalda nagyon is franciás stílusa, az a bájos, csevegő hangnem, amivel olykor ki-kiszól az olvasóhoz, folyamatosan váltogatva a nézőpontokat, az idősíkokat, mintegy ránk bízva, mit hámozunk ki ebből az egészből, milyennek találjuk Charles-t. És teszi ezt nem valamiféle posztmodern trükközéssel, hanem inkább gyerekes pajkossággal, mintha próbálgatná, hogy kéne mesélni ezt a mesét.

Hogy megtalálja elveszett önmagát, Charles-nak előbb Alexist kell megtalálnia, aki szintén éli a maga látszatéletét, de arra nem számít, hogy mást is talál. Mintha Anouk vezetné, talál rá egy elveszett paradicsomra, egy gyerekekkel és állatokkal teli tanyára, s a kis paradicsom megteremtőjére, Kate-re. A félig angol, félig francia nő elbűvölő könnyedséggel tart kézben egy csomó gyereket, egy csomó állatot, egy széthulló gazdaságot, és csak az éj leple alatt elmesélt történetből derül ki, milyen tragédiák vezették ide, és hogy az egész birodalom ahhoz kell, hogy önmagát összetartsa. Charles belebolondul, nem csak Kate-be, hanem az általa teremtett világba, és az újonnan felfedezett lehetőségekbe is.

Bevallom, Kate kis világa engem kezdettől a titokzatos birtokra emlékeztetett, Alain-Fournier könyvében. És itt is bizony erősen rezgett a léc, mert Kate és Charles világa annyira egymás ellentéte, a vidéken, a semmi közepén felépített kis gazdaság, a tóparton hancúrozó, a természet lágy ölén felnövő gyerekek és Charles végletekig leszabályozott, tervek és költségvetések közé szorított élete között túlságosan is sarkos az ellentét. Ez így nem ér, nem hiteles, mondanám, ám Gavalda mégis elhiteti velem. Olyan szerethető alakokat teremt, és olyan természetesen mozgatja őket, hogy mindent elhiszek. És bár dramatizál, és a vége icipicit giccsbe hajlik, egy percre sem tagadja el a valóban életszerű nehézségeket. Kate örök harca a hivatalokkal, Charles állandó problémái az öregedéssel, hosszas vívódásuk, hogy vajon érdemes-e, kell-e energiát fektetni egy új kapcsolatba, amikor annyi mindenen átmentek, hogy feladhatják-e jól bejáratott életüket egy új kedvéért, mind-mind olyan apróságok, melyek közelebb hozzák hozzánk az amúgy kissé meseszerű egymásra találást.

Ha regényként nem is olyan emlékezetes, mint az Együtt lehetnénk (ami nálam a tökéletes határát súrolta), Gavalda most is nagyot alkotott. Szerethető, épp csak picit meseszerű történetet, szerethető hősökkel, igazi emberi drámákkal és örömökkel, és végtelenül pozitív, életigenlő mondanivalóval. És egy pici, szívet melengető ajándékkal az előző regény rajongóinak: az Együtt lehetnénk két hőse, Franck és Philou egy rövidke jelenet erejéig feltűnik a Vigaszágban is.

Kiadó: Magvető