Fantasy-t
én Tolkien miatt kezdtem el olvasni – mint szerintem nem egy kortársam -
s a „fertőzés” mikéntje hosszú ideig meghatározta, hogy mit találtam
kiemelkedőnek ebből az igen gazdag műfajból. Persze idővel módosult a
kép, de mindmáig többre becsülöm a nagyívű (akár sorozati)
fantasy-epikát, az egy-egy komplex világ „történelmében” hosszasan
lakozó, sokszereplős történet-folyamokat, mint az inkább Howard,
Moorcock, vagy akár Salvatore fémjelezte, egy-egy hős köré felépülő hős-
avagy félistenmitológiákat. Még akkor is, ha nagyon nehéz megtartani a
színvonalat a történelemszerű sorozatoknál (lásd pl. Robert Jordan Az idő kereke
sorozatát), mert ha sikerül, és a világ is kellően komplex, nem az okoz
gondot, hogyan „lakjak benne”, hanem leggyakrabban az, hogyan
„költözzek ki” belőle, ha elfogy a fantázia-krónika. Azt hiszem, George
R. R. Martin A tűz és jég dala ciklusa sem enged el majd könnyen.
Pedig alaposan kilóg az alapanyag „ló-lába” a Trónok harca
regényszövete alól, annyira, hogy akár zavarhatna is. Nem csak a
kitalált tájak könnyű párhuzamosítása okán. Westeros alig több, mint
szimpla Britannia-klón, s a környezete is csak annyiban új, hogy a
szomszédos kontinens széléig ér a Khal-ok, mondjuk úgy: a tatár-klónok
által eluralt kelet. Mintha egy könnyed szike-mozdulattal kimetszette
volna az alkotó magát Európát – csak hogy még vegytisztábban játszhasson
el a történet és történelmünk párhuzamaival. Hiszen Westeros a maga
„Rózsák háborúja” időszakát éli, Yorkok és Lancasterek helyett
Starkokkal és Lannisterekkel. Shakespeare ebből a vérgőzösen remek
„alapanyagból” formálta meg a Henrik-drámákat, és a III. Richard-ot, nem
akármilyen nyomokon jár tehát az írói szándék.
És
– végülis – méltó a veretes alapanyaghoz. Maga a földrajzi keret,
Westeros is hamar túlnövi az egyszerű parafrázis-jelleget. A táj
törvényei nem a mi világunk törvényei, és minden fantázia-elem a
rémfarkasoktól a sárkányokig, az évszakok szabálytalan változása, a
„mások” és a „gyermekek” hitelesen ágyazódnak a történetbe. Megvalósul
az, amit Tolkiennél a legjobban szerettem: az elmesélt történetet
legendák, mítoszok „tág levegője” veszi körül. Így, ebben a keretben
azután már könnyű Shakespeare-i mélységekig hatolva szereplőket
„alkotni”. Mert hihetetlen aprólékosan kidolgozott, sokfőszereplős mese
ez, szinte sajnálom, hogy végülis egy polgárháborúról lévén szó, a
szerző kénytelen lesz „kiirtani” hősei javát a további kötetek során.
Alapanyagot
írtam, írhattam volna történet-vázat is. Szereplőről szereplőre a
mintaadó történet, Anglia talán legvéresebb középkori belviszálya –
avagy a belőle alkotott Shakespeare-i történetfüzér - nem feleltethető
meg, nem fantasy keretbe illesztett szolgai másolat készül, annál Martin
jobb író. A hatalmi harc főbb szereplőinek jelleme hasonló, de ezek itt
mégis független valóságú, hús-vér alakok. Szinte mindegyiknek saját
„története” van, a könnyed kézzel skiccelt, kétdimenziós, lemészárolható
áldozatok helyett az író nem kevés munkával „felépíti” nekünk
szereplőit. Hiszen egy ilyen belviszály jellegéhez tartozik, hogy
bárkiből lehet „főszereplő”. A családja által lenézett törpétől a
fattyúig bárkinek esélye van akár hullásra-halálra, akár a Vastrónra.
Martin nem spórolja el azt az aprólékos munkát, ami ehhez a sokszereplős
„hatalmi tánc”-hoz elengedhetetlen. Nem spórol magával – és ez az egyik
legnagyobb írói erény a szememben.
Persze
nagyon kíváncsi vagyok, tudja-e tartani a színvonalat, a soron
következő kötetekben is. Alig várom, hogy mesélhessek nektek róla…
Kiadó: Alexandra
Korábbi kommentek:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése