2010. január 26., kedd

Joanne Harris: Aludj kislány

Joanne Harris újra meg újra meglep. Annak ellenére, hogy már rég kitört nálam a „gasztroregények királynője” skatulyából, és lenyűgözött már krimivel, fantasy-vel és változatos novellákkal is, azért amikor meghallottam, hogy kiadják fiatalkori kísértethistóriáját, volt bennem egy pici szkepticizmus. Nagyon nagy kíváncsisággal vágtam hát bele, és természetesen most sem csalódtam. Lassan kijelenthetem, hogy Harris akármit írhat, nekem az tetszeni fog, egyszerűen nem tud hibázni.

Az Aludj kislány igazán nem is kísértethistória, nem is rémregény (megjegyzem, hála az égnek, mert kevés dolog van ugyan, amitől félek, de a szellemektől nagyon), inkább pszichológiai thriller, némi mágiával, misztikummal fűszerezve. A varázslat, a boszorkányság, a tudatalatti hatalmas szerepet kap a történetben, mégsem ez áll a középpontban, hanem az emberi gyarlóság, az emberi érzelmek, vágyak, azok minden pusztító hatalmával és őrületével együtt.

Henry Chester, a nem különösebben tehetséges festő egy nap meglátja az utcán a kilencéves Effie-t, és aztán évekig a lány gyermeki bájának bűvöletében él. Csak őt festi, a legkülönbözőbb szerepekbe bújtatja, babusgatja, a tulajdonának tekinti, az ő kis kolduslányának. Amikor Effie tizenhét lesz, feleségül veszi. Ám nem sikerül örökre magához láncolnia a rajongott gyermeket, mert nem veszi észre, hogy időközben felnőtt, fiatal nő lett, aki szerelemre, szenvedélyre vágyik. Hogy csírájában elfojtsa a fiatal nő szárnypróbálgatásait, benyugtatózza, továbbra is úgy bánik vele, mint egy gyenge, beteges gyerekkel. Effie a nyugtatók hatására természetfölötti élményeket él át, tudata képes lesz elhagyni a testét, és ezzel felhívja magára a lánya elvesztését évek óta gyászoló mágiában jártas kurtizán, Fanny Miller figyelmét. Közben megtapasztalja a szenvedélyes szerelmet férje régi rosszakarója, a festő-szélhámos Mose Harper oldalán, és hirtelen valami olyasminek a közepén találja magát, amit nem tud megérteni, mert ésszel fel sem felfogható.

Négy főszereplője van a történetnek, négy mesélő, akik mind saját kis életük poklából menekülnének, és saját kis történetüket mesélik el, ami persze összefonódik, de valahogy mégis különálló marad. Felróhatnám a könyv hibájának, hogy a négy szereplő szála nem áll össze tökéletesen eggyé, de az is lehet, hogy ez nagyon is tudatos, vagy ha nem is tudatos, de része lehet a történetnek. Ami viszont már itt is nagyon ment az írónőnek, az a szereplők közti dinamika. Olyan szépen, okosan, hitelesen ábrázolja a szereplői egymáshoz fűződő érzelmeit, vágyait, őrületeit, miközben mélyen és kegyetlenül bele tud ásni a szereplők lelkébe, hogy kimazsolázza onnan a legrejtettebb, legvisszataszítóbb, legkegyetlenebb dolgokat.

Elfojtott vágyak, rég eltemetett titkok, múltbeli bűnök kerülnek felszínre, miközben egy valamikori frusztrált kisfiú felnőtté érve perverziói rabságában vergődik, egy anya kegyetlen bosszút akar állni gyermeke gyilkosán, egy kalickában tartott, szárnyaszegett kismadár pedig repülni akar. Nem egy vidám történet, és a mágiától, misztikumtól, ami körüllengi, csak még fojtogatóbb lesz. A végén feltesszük magunknak a kérdést, hogy megérte-e, egyáltalán miféle bosszú érhetne meg ekkora áldozatokat, de amíg ide eljutunk, a gyönyörűen elmesélt, bujaságtól, női praktikáktól, boszorkányságtól fűtött mese éppúgy beszippant minket, mint a sokszor megidézett Seherezádé történetei.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...