2010. február 16., kedd

George R. R. Martin: Királyok csatája, Kardok vihara

Itt ül a monitor mellett az a majd’ háromezer oldalra rúgó töméntelen mennyiségű betű, három téglavaskos kötetben, az általam már bejárt út a George R. R. Martin-birodalomból. Aminek első kötetéről, a Trónok harcáról már okoskodtam kicsit – hát amolyan bölcsész-módra (aki egyébként nem vagyok), kultúrába-párhuzamokba rakosgatva magamnak és nektek ezt az írói bravúrt. Hát most hadd jöjjön elő belőlem a paraszt: ez egyszerűen beszarás!

Hogy valaki ennyire kíméletlenül „realista” marad a fantasy-kereten belül, na, ilyet még nem tapasztaltam! Mocsok egy dolog a háború, és ha egy birodalomban úgy teremnek a királyok, mint a gyom az elhanyagolt kertben, ha a nagybetűs HATALMI JÁTSZMA diktál mindent, és mindenki elindul vélt vagy valós sérelmeiért elégtételt venni a másikon, (vagy csak nagyobb almába kíván harapni, mint eddig), főleg ha ébredeznek észak jeges csontfehér rémei, akkor ott bizony vérbe és lángba borul minden. A felégetett falvak menti csontcsupasz fákon varjaktépte holtak bokáznak, a maradékot elhajtják rabként, szolgaként szolgálni a vészt. „Jó” meg „rossz” elveszett értelmű szavak, mindenkinek vér tapad a kezéhez, kinek több, kinek kevesebb.

„Realizmust” írtam mert ez a szó áll legközelebb szerintem az írói attitűdhöz. Holott az események ilyetén ábrázolása épp nem történelmi realizmus. A valóságos középkori „háborúsdi” századokon át sokkal inkább az urak dolga volt. A római légiók kontra barbár hadak olykor százezres tömegeinek összecsapásai után néhány száz évvel, például a százéves háború alatt egy ezerfős lovagi sereg (kísérettel együtt!) már igen komoly haderőnek számított. Ha e sereg keresztülvonult a vidéken, persze felélte azt, de a szomszéd falvakba már csak a vonulásuk híre jutott el. (Gondold el – összesen egy gyorsvonatnyi ember vagy mondjuk egy metrónyi Fradi-drukker… leélhettél úgy egy egész életet, „szomszédutcabeli”, hogy nem jutott ki az efféle jóból...) Ráadásul a hadakozók sokkal jobban „vigyáztak” a jobbágyra, vagyontárgy volt ugyanis, a reménybeli szétosztható zsákmány „beszélő része”. Véresen keservesebb a puszta „középkorhű” ábrázolásnál Martin háborús közege, a modernebb korok totális háborúinak rémségei töltik meg a regényoldalakat középkorias köntösben, teremtve fojtó légkört, mocskolva mindent és mindenkit. Olyannyira, hogy olvasás-szüneteim merengéseikor, például forgalomszegény napokon munkába biciklizés közben ógva-mógva a félbehagyott-frissen olvasott részleten, párhuzamnak soha nem egy másik fantasy, vagy akár a Canterbury mesék ugrott be, hanem modern háborús szövegek – a Meztelenek és holtaktól a Piszkos tizenkettőig ez meg az, de a leggyakrabban a Kurázsi mama Brechttől.

A fojtó légkör a háború átkával vert világé – amely kíméletlen a szereplőkkel és az olvasóval. Mégsem lehet letenni a könyvet, talán azért, mert egyszer sem válik lihegő írói „perverzióvá” a testnedvekben tocsogás. Semmi öncél, csak valami elementáris írói következetesség a szereplők cselekedeteinek elfurcsulásában, ahogy „történik velük” avagy „csinálják” a háborús „létezést”. Nem számolom össze, hány szereplő él és létezik a nagy konspirátoroktól a „királyokon és királynőkön” át a számtalan „gyalogig” a történetben, de egyet se tudok mondani, akit ne „hagyna” az író az események által alakulni, hogy egyenként és személyre szabva „éljenek sorsot”a sorsfordító időkben.

Ennyi szereplővel tonnányi háttér-munka lehet mögötte, és teljes ívű koncepció. A cselekmény-vezetés barokkosan bonyolult, ráadásul rengeteg előre- és visszautalás lakik benne. Az apró írói tréfáktól a jövőbe mutató próféciákig Martin annyi réteget pakol egymásra, hogy olvasó legyen a talpán, aki észreveszi mindet. És az előlegzett tartalomnál – amit kattogó olvasó-aggyal gondoltam az első kötet alapján, hogy mi jöhet még – mindig több érkezett, eddig a sorozat űberelte a maga keltette várakozásokat. Három apró kiemelést teszek, igazolandó a mondókám, mintegy jellemezve az írói „módszert”. (spoilerveszély!)

Itt van mindjárt a Martin által teremtett vallási kultuszok sora. Az író úgy adagol több erős, koncepciózus vallást kötetről kötetre, úgy tárja fel, ráérősen illesztve a cselekményben a megfelelő helyre, hogy egy pillanatig sem nyomja el vele a történetet. Catelyn Stark „virrasztása” ott és akkor helyénvaló, ahol van, s miközben az író „megnyitja” nekünk a szereplőt, félelmein és aggodalmain át, mintegy mellékesen egy igazán részletes többistenhit is eszméletlen távlatokat kap, megvilágítást nyer – a maga összetett módján. Ugyanígy „nyer testet” észak régi Isteneinek kultusza többször, legutoljára Jon által, amikor végre újra találkozik a farkasával. Minimális „magyarázat”, „szövegelés” a kultuszokról, maximális cselekmény! Így épül fel egymás után minden vallás „valóságérzete” az olvasóban, annyira helyénvalók, ha valahol szóba kerülnek.

Más. Hallatlanul gonosz dolog ennek a szakadatlan hányódásnak kitenni Arya Starkot, de mennyi lehetőséget rejt! A kislány az egyik legmeggyötörtebb háború-tükör a könyvben, de az egyik legmorbidabb írói tréfa is vele kapcsolatos. Ugyanis miközben Harrenhallban, már Roose Bolton névtelen cselédjeként „bújkál” és ismerkedik meg annak Frey-származék apródjával, Elmarral, voltaképpen a saját „ígéretbeli” férjével beszél –  azzal, akinek az anyja, Catelyn ígérte, amikor megállapodott Walder Frey-jel az átkelés feltételeiről. Ennek fényében olvasva a következő párbeszédet...

„…Elmar egyedül üldögélt a lépcsőn.
- Mi a baj? – kérdezte Arya, amikor észrevette az arcán csillogó könnyeket.
- A hercegnőm – szipogott a fiú. – Aenys azt mondja, megbecstelenítettek bennünket. Madár érkezett az Ikrekből. Nemes atyám azt mondja, vagy feleségül veszek valaki mást, vagy septon leszek.
Egy ostoba hercegnő – gondolta Arya – emiatt aztán nem érdemes sírni.
- Lehet, hogy a fivéreim meghaltak – közölte a fiúval bizalmasan.
Elmar megvető pillantást vetett rá.
- Kit érdekelnek egy szolga fivérei?
Arya alig állta meg, hogy meg ne üsse ezért a mondatért.
- Remélem, hogy a hercegnőd meghal! – vetette oda neki, és elszaladt, mielőtt a fiú elkaphatta volna.”

...azt éreztem, hogy az írója egy istenverte zseni. Hiszen Arya itt a saját fejére kér halált…

A harmadik: Dany és az ő próféciái. A Porkastélyban történt epizód oly mértékig tele van oda- meg visszautalásokkal, hogy nincs értelme párat kiemelni belőle, nem idézem, mert oldalakat lehetne idemásolni. Viszont a Kardok viharában ennek csak egy csekély hányada nyert értelmet – pedig nyilván minden pillanatának jelentősége lesz. Várakozást kelt bennem a továbbiakra, mintegy horogként akadtak a szellemi „bőrőm alá” ezek az utalások – így nem ereszt el a sorozat. Többek közt ezért várom már nagyon a Varjak lakomáját, amit azért többen cincáltak általam renszeresen olvasott blogtársak. Ahogy olvastam, írónk még javában dolgozik a többi epizódon – fenének olvasok kortárs regényfolyamot, mondhatnám -, tehát ha a varjakon is túlleszünk, várhatunk évekig akár, és csak imádkozhatunk, hogy meg ne haljon az író, amíg be nem fejezi (mint pl. Robert Jordan, ugye…). Ezek után nem akarok jegyzetanyagból bértollnok által ekecsölt végebefejezést olvasni!

Pici kritikám azért van a végére. A Kardok viharában éreztem úgy először, hogy vannak-lesznek szereplőink, akik tűzön-vizen át életben maradnak, ha fenét eszik a fene, akkor is. Mintha kialakulófélben volna a nagy csapat a végecsatához (csak fantáziálok! bocsi…), ahonnan már nemigen hullik addig senki. Persze, az is lehet, hogy megint hagytam csőbe húzni magam…

U.i.: Amadeának igaza volt. Martin tudja tartani a színvonalat. :)


Kiadó: Alexandra

Korábbi kommentek:


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...