Mindannyiunknak
vannak olyan napjaink, amikor a világ legszerencsétlenebb emberének
érezzük magunkat. Nincs kedvünk felkelni, pláne bemenni dolgozni, pláne,
ha amúgy is utáljuk a munkánkat, fáj a fejünk, fáj a hajunk, pattanás
nő az orrunk hegyére, és leszalad a szem a kedvenc harisnyánkon. Nekem
kicsit több ilyen napom van az átlagnál, de ez egyéni szoc problem :)
Amikor mindehhez még hozzájön hogy nincs kaja a hűtőben, megsavanyodott a
tej, és a macska is hisztis, na akkor kell valami olyan olvasmány, ami
kiránt ebből a szarból és megnevettet. Sok-sok évig a Bridget Jones
naplója volt az a könyv, amit újra meg újra elővettem ilyenkor, és
mindig hatalmas elégtétellel állapítottam meg, hogy háháhá, van ám nálam
nagyobb lúzer csaj ezen a világon! Mert legszebb öröm a káröröm,
ugyebár. Hát még ha megnézzük a filmet is, ami azóta is a barátnős
búfelejtős-sírós-nevetős lerészegedések kötelező eleme.
Tavaly
nyár óta Bridget helyét átvette Stephanie Plum. (Legalábbis a könyvét,
mivel film még nem készült belőle. Azt olvastam, hogy mostanság
tervezik, Katherine Heigl-lel a főszerepben. Számomra totális
mellélövésnek tűnik, de legyünk őszinték, Zellweger is annak tűnt… Ki
tudja, akár még jó is lehet.)
Az
elmúlt fél évben meg nem tudnám mondani, hányszor vettem elő, párszor
végigolvastam, aztán csak bele-bele, ez azt hiszem, jó képet ad a
mentális állapotomról, de ez a könyv tényleg újra meg újra ki képes
húzni az ön- és közutálat mélységes bugyraiból, egészen egyszerűen
azzal, hogy megnevettet. Mert hát lehet-e komolyan venni egy harmincas,
mérsékelten okos, mérsékelten dekoratív, kétbalkezes csajszi
próbálkozásait arra, hogy profi fejvadász legyen? Persze hogy nem!
Az első kaland
óta eltelt hetek-hónapok során Stephanie kábé semmit sem tanult
választott szakmájáról, nem is arat túl sok babért, még mindig folyton
le van égve, amikor végre vesz egy kocsit, az elromlik, és persze
továbbra is lépten-nyomon Joe Morellibe botlik. Hát még azután, hogy
elvállalja Morelli unokatestvérének, Kenny Mancusonak az előkerítését,
aki után a vonatozós olasz is nyomoz. Mancusot gyilkossággal vádolják,
de közben lába kél huszonnégy koporsónak is, és feltűnik néhány kóbor
testrész itt-ott. Kis fejvadászunk a saját szerencsétlenkedéseit
tetézendő kap a nyakába egy kéretlen segítőtársat Mazur nagyi
személyében, és egy megfélemlített temetkezési vállalkozót, koloncnak a
nyakába.
Hülyére
röhögtem magam azon a sok marhaságon, amiket Janet Evanovich kitalált. A
postán feladott levágott pénisz, Mazur nagyi új hobbija, hogy
virrasztásokra jár, majd ravatalozókból való kitiltása a sorozatos
furcsa balesetek miatt, Stephanie apjának megingathatatlan rajongása a
Nagy Kékség iránt, Morelli felbukkanásai a családi vacsorákon és
Stephanie anyjának próbálkozásai, hogy összehozza a szinglilét ösvényein
tévelygő lányát bárkivel, de tényleg bárkivel, felejthetetlen
pillanatokkal ajándékoznak meg.
Miután
felgöngyölített
e a Mancuso-ügyet és újra elküldte Morellit a búsba,
Steph a harmadik kötetben egy minden eddiginél egyszerűbbnek tűnő, ám
igencsak utálatos feladatra kényszerül. A Burg kedvenc fagyiárusát, az
aranyos, kedves, hatvanéves Mo bácsit kell előkerítenie, aki egy
pitiáner kis kihágás után elfelejtett megjelenni a bíróságon.
Nyilvánvaló, hogy csak egy kis félreértés az egész, Stephanie mégis
abban a pillanatban közutálatnak örvend, hogy először kezébe veszi az
aktát. Amikor pedig egyszer csak elkezdenek hullani a drogdílerek,
botcsinálta fejvadászunka vár a feladat, hogy kiderítse, lehet-e bármi
összefüggés a drogos leszámolások és egy joviális öreg cukorkaárus
között…
Mire
leleplezik a rejtélyes gyilkost, és Mo bácsi ügye is megoldódik Steph
és Morelli ismét csak lefutnak néhány kört együtt és egymás körül, no
meg egy kutya elől, a vágyott pasi utáni kémkedés közben. Stephanie-nak
társa is akad, az önkéntes fajvadásznak felcsapó egykori prosti, Lula
személyében, aki a fejébe vette, hogy bebizonyítja, Ranger valójában
rejtőzködő szuperhős. És lássuk be, aki, ha nagy ritkán is, de rá tudja
venni Stephanie-t a futásra és az egészséges ételekre, az tényleg tud
valamit.
Az
idióta-csajos-lazítós kínálatból pillanatnyilag ez a sorozat a
kedvencem, nagyon élveztem minden percét, szerettem szinte minden
szereplőjét, felszabadultan röhögtem és néha kicsit izgultam rajta,
főleg, amikor szegény Rexet akarták bántani. Jó lenne, ha megjelentetnék
nálunk is a tizensok további részt, amire sajna kevés esélyt látok, de a
remény hal meg utoljára. Addig is újra meg újra előveszem a meglévő
hármat. Még jó, hogy megunhatatlanok.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése