2010. március 13., szombat

Gerald Durrell: A piknik és egyéb kalamajkák

Viszonyom Durrellel sokáig a legkevésbé sem volt baráti. Mondjuk ki nyíltan: ki nem állhattam. Elsős gimnazista koromban kísérletező kedvű magyartanárunk kötelezőként adta ki nekünk a Családom és egyéb állatfajtákat, és én akkor halálosan meg voltam sértődve ezért. Nem mintha nem szerettem volna olvasni, épp ellenkezőleg, nagyon is szerettem, és túlfejlett öntudatú tizenkét évesként úgy gondoltam, én „komoly” irodalmat akarok olvasni. Ide nekem az Odüsszeiát meg a görög drámákat, de mégis, hogy képzeli a kedves tanárnő, hogy ilyen hülyeséget olvastat velem, a komoly gimnazistával? Vastag előítélet volt, de innentől kezdve nem volt mit tenni, Durrellt elkönyveltem komolytalan írónak, aki vidám kis semmiségeket ír állatokról, én pedig ilyet nem olvasok.

Azóta azért remélem, picit megváltoztam, talán a látóköröm is szélesebb lett, és már nem gondolom, hogy  „minőségi” irodalom csak az lehet, ami komoly és szomorú témákról szól, és lehetőleg mindenki meghal a végén. Durrellt sokan ajánlották az eltelt évek alatt (hú, írhatnám már azt is, hogy évtized…), élen Zolival, aki nagyon szereti, mégis csak most jutott el odáig a dolog, hogy félve és a régi előítéletektől kicsit zavarban kézbe vegyem egy kötetét. Ezt is csak azért, mert egyik barátnőm szó szerint a kezembe nyomta, hogy el kell olvasnom A bejárat című novellát. Persze mindezt azután, hogy mindenféle borzongató dolgokról beszélgettünk, és megállapítottuk, hogy félek a szellemektől, ideges vagyok a tükröktől és utálom, ha ijesztgetnek. De azért ezt el kell olvasni…

A tükrös borzongatás bejött, bár én annyira felkészültem, hogy itt aztán hűdenagyon fogok félni, hogy végül egyáltalán nem féltem. Nem írom le a tartalmát, egyrészt mert biztos mindenki ismeri, másrészt mert tényleg nagyon jó, okosan felépített kis történet, a félelem meg jórészt azon múlik, hogy mennyire hagyjuk magunkat megvezetni. Viszont a hangulata telitalálat, igazi gótikus horror miniben, furcsa figurákkal, ködbe burkolózó Londonnal, utakat elvágó hóviharral, rejtélyes kastéllyal, huzatos szobákkal, letakart bútorokkal. Az összes kötelező kellék megvan a borzongatáshoz, nem vagyok biztos benne, hogy nem paródiának írta Durrell. De hogy nagyon szórakoztató, az biztos!

És bármily meglepő, a többi novella is tetszett, olyannyira, hogy szeretnék még Durrellt olvasni, lehet hogy egyszer még az oly nagyon lenézett Családom és egyéb állatfajtákat is előveszem :) Főleg, mert legjobban A piknik tetszett, a Durrell család tényleg válogatottan dilis emberkékből állhatott, mindegyikükön jóízűen kacagtam, és persze mert én is kiállhatatlan, antiszociális dög vagyok, Larry volt a kedvencem. (Mellesleg annyira régen szeretném elolvasni az Alexandriai négyest, de eddig mindig kimaradt, érdekes lesz ezek után…) Ami a legjobban tetszett, az az utánozhatatlan angol humor, amit én olyan nagyon szeretek, könyvben, filmen, mindenhogy, és eddig fogalmam sem volt, hogy Durrell ennyire mestere volt ennek! Imádom ezt a cinikus, gúnyos, mélyen intellektuális humort ami csak a szigetországbeliekre jellemző, és ami ott van a szexológiai szakkönyvtől felbolydult szállodában, a Michelin-csillag utáni beteges vágyakozásban, a szerelmi kalamajkába keveredő arisztokratákban, és a frissen vízre bocsátott lyukas oldalú hajóban is.

Szóval Durrell megfogott, nagyon tetszett ez a hat kis novella, biztos, hogy folytatni fogom az ismerkedést, és ki tudja, előbb-utóbb lehet, hogy a rajongója leszek.


Korábbi kommentek:

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...