Háborúk, láz és Afrika

Jean-Marie Gustave le Clézio: Körforgás, A láz, Az afrikai - Apám könyve

A 2008-as irodalmi Nobel-díj kihirdetése előtt még csak nem is hallottam Jean-Marie Gustave le Clézioról. Akkoriban a csapból is ő folyt, s én persze kíváncsi lettem, nézegettem a könyveit, érdekeltek is meg nem is. A Nobel-bizottság értékelése, miszerint Clézio "az új kiinduló pontok, a költői kaland és az érzéki eksztázis írója, a civilizáció alatti és afelett álló emberiesség kutatója", eléggé felcsigázott, bár hazudnék, ha azt állítanám, hogy teljesen világos volt, mire is gondolnak. Aztán úgy adódott, hogy viszonylag rövid időn belül elolvastam három könyvét, és egy nagyon összetett, nagyon ellentmondásos kép alakult ki bennem az íróról.

Ami mind a három általam olvasott művében közös, az a háború, az erőszak alapélményként való megjelenése és mély, zsigeri elutasítása. Clézio egész életét végigkísérték a háborúk, üldözések, különböző gyűlöletek fellángolásai. Mauritius szigetére vándorolt francia telepesek leszármazottja, családja a század elején kényszerült elhagyni a szigetet, apja katonaorvosként dolgozott, akit feleségétől épp fiai születésekor szakított el évekre a második világháború. Az író első élményei közé tartozik a háborús üldöztetés, a szétszakított család. Ezt követte az afrikai gyerekkor, majd fiatal felnőttként az algériai háború. Nem véletlen hát, hogy műveit áthatja az erőszak elutasítása, pacifistának is mondhatnánk. Ezen kívül központi elem nála az utazás, ami szintén nem véletlen, élete során a világ számos pontján élt már, több nemzet kultúráját is tanulmányozta, s képvisel egyfajta jó értelemben vett világpolgári hozzáállást. Az a fajta író, aki ha nem is ír mindig önéletrajzi könyveket, élményei, személyisége annyira áthatják a műveit, hogy nem lehet függetleníteni őket az életútjától.

Először a Körforgás című regénye került a kezembe, és így utólag azt kell mondjam, hálás lehetek érte, mert ha bármelyik másik könyvet olvasom előbb, biztos, hogy nem próbálkozom tovább. A Körforgás azonban nagyon tetszett. Klasszikus, régivágású családregény és modern kifejezésmód ötvözete ez a könyv, rengeteg önéletrajzi utalással, és Clézio világnézetének összefoglalásával. Két szálon fut a történet. A francia forradalom és a napóleoni háborúk idején megismerünk egy fiatal katonát, aki először meggyőződéssel veti bele magát a harcokba és híve a forradalmi eszméknek, majd kiábrándulván a háború kegyetlenségéből és látván katonatársai elállatiasodását, maga mögött hagyja a harcokat és szülőföldjét is, s fiatal feleségével a világ túlsó végére, Mauritiusra hajózik, hogy ott telepesként alapítson új családot, s kezdjen új életet. Ám az emberi ostobaság, kegyetlenség a világ túlsó végén sem enyészik el. A brit uralom magával hozza a bennszülöttek üldözését, az idilli nyugalom hamar polgárháborús darázsfészekké változik. Mégis, a család leszármazottjai számára Mauritius marad az elveszett édenkert, amit a történet másik hőse, Jean már csak nagynénje elbeszéléseiből ismerhet.

A huszadik század közepének puskaporos légkörében a fiatal egyetemista Jean hallgatja a családi történeteket, és közben éles ellentétbe állítja őket az őt körülvevő valósággal. Amely valóság háborúkból, népirtásból, idegengyűlöletből áll. Clézio dokumentarista módon sorolja fel a háború áldozatait, újsághírekkel, katonai jelentésekkel illusztrálva a háború személytelen kegyetlenségét. Nagyon nagy elidegenítő erővel bírnak ezek a felsorolások. Jean a katonai szolgálat elől külföldre kénytelen menekülni, s miként az író, s miként őse, a fél világot átutazva talál rá végül az édenkertre, Mauritiusra. A körforgás szimbóluma több szinten is végigkíséri a regényt, utal a fiú útjára, amely követi távoli őséét, utal az újra meg újra kitörő háborúra és utal az emberiség életét újra meg újra megkeserítő gyűlöletre, ellenségeskedésre. Az értelmetlen, puszta erőszakra, ami körforgásszerűen ismétlődik, mintha soha nem tanulnánk a hibáinkból.

A Körforgás nagyon jó és sokat mondó könyv, egy remek írót ismertem meg általa, épp ezért volt kellemetlen meglepetés, hogy A láz című novelláskötet mennyire más. Ahogy később olvastam, Clézio munkásságában két korszakot különböztetnek meg, a ’60-as-’70-es évekre jellemző kísérletező prózát, amely nyelvi leleményekben bővelkedik, az érzékelés, az őrület, az önkifejezés témáit járja körül, és a ’70-es évek második felétől máig jellemző klasszikusabb, letisztultabb regények világát. A láz novellái az első korszakból valók, és valóban tetten érhető bennük „a költői kaland és az érzéki eksztázis írója”, ahogy azt a Nobel-bizottság értékelésében olvashattuk. A magyar kiadás négy novellája az emberi tudat törékenységét firtatja és azt az állapotot járja körül, amikor öntudatunkat vesztve, lázasan, részegen, vagy akár elmerülve a saját kis belső világunkban megfeledkezünk a körülöttünk lévő világról és egyfajta kizökkentség állapotába kerülünk. Amikor érzékeink eltompulnak, s a tudatalattink, vagy a félelmeink, vagy a láz veszi át az uralmat a testünk felett. Érdekes kísérletek, és nem is mondanám, hogy rosszak ezek a novellák, de nekem túl elvontak, túl megfoghatatlanok. Mintha az író a saját nyelvi és érzékek közti zsonglőrködésének hálójába tekeredne, és közben elveszítené a saját írását. Ez a Clézio nem tetszett, bár alapvetően nincs ellenemre a kísérletező irodalom, de ezek a novellák nálam átlépték azt a határt ami elválasztja az élvezhetőt a felesleges művészkedéstől.

Az afrikai – Apám könyve című kötet megint csak egy más írói világ, témaválasztásában a Körforgáshoz áll közel, azonban a fikciós keretet lebontva, Clézio dokumentarista novellákban állít emléket apjának. Annak az apának, akit csak nyolcévesen ismerhetett meg az addig csak nők által nevelt és kényeztetett kisfiú. Mikor szemben találja magát az apával, s vele együtt a határtalan, kegyetlen, mégis gyönyörű Afrikával, kettős sokk éri. Egyfelől először szembesül az apai tekintéllyel, egy szigorú, autoriter személyiségű, a katonai szolgálat és a vadon által megkeményített apa személyében, és szembesül egy, a mégoly nyomorgó, ám alapjaiban civilizált európai közeghez képest egyszerre förtelmes és izgalmas világgal. A végeérhetetlen, gyönyörű táj, a szabadság, a képzelet szárnyalása egyszerre van jelen a nyílt és természetes erőszakkal, az emberek, állatok, a természet naturális világával.

Ahogy megismeri a világot, úgy tárja fel apja utazásait, s ismerjük meg a férfit, aki félig-meddig dacból, a neki rendelt sors elől menekülve lett katonaorvos, s utazásai során beleszeretett az indián kultúrába, majd követve a parancsot élt évekig egyetlen fehérként a kietlen afrikai vadonban, megtestesítve egy olyan tekintélyuralmi gépezetet, amiben maga sem hitt teljes szívvel. Hozzá hasonlóan szeret bele később fia is a távoli kultúrákba, amiben nyilván szerepe van az apának és az afrikai gyerekkornak is, ám az apához soha nem sikerül igazán közel kerülnie. A kötet nem csak ennek az apafigurának állít egyfajta emléket, hanem az elszalasztott családi boldogságnak is, amiben a gyermek Clézionak a háború miatt sosem volt része. Érdekesek ezek a novellák, és kirajzolódik belőlük egy olyan életút, ami megérne akár egy hosszabb életrajzot is, de kicsit olyan érzésem volt a kötetet olvasva, mintha vázlatokat olvasnék ahhoz a bizonyos életrajzhoz. Ez így egy kötetben kevés, és azt hiszem, az író életútjának és például a Körforgásnak az ismerete nélkül nem is lett volna ilyen érdekes.

Sokszínű, érdekes és izgalmas világ tárult fel előttem Clézio könyveit olvasva, de így három ennyire különböző munkája után kicsit zavarban vagyok, és nem tudom egyértelműen kijelenteni, hogy tetszett-e vagy sem. A Körforgás nagyon jó volt, és kíváncsi vagyok a többi regényére, de a másik két kötet jóval több hiányérzetet hagyott bennem, mint amennyit adott. Az biztos, hogy olvasni fogok még tőle.

Kiadó: Európa (Körforgás), Ulpius (A láz, Az afrikai)