2010. június 13., vasárnap

Böszörményi Gyula: Rémálom Könyvek

Képzeljünk el egy olyan alternatív világot, ahol az emberek tizenhat éves korukban magukba fogadnak egy démont, aki attól kezdve bennük él, irányítja az érzéseiket, átalakítja őket. Démont magunkba fogadni kötelező, de válogathatunk. Vannak különböző démontörzsek, lehet alkesz-, hernyó-, sargatanas- vagy asmo-démonunk, és még számtalan fajta. Mindnek megvan a maga „jó” tulajdonsága, de mind kér érte valamit cserébe. Az asmo démon például vásárlásmániát olt a lányokba, akik aztán plázákban élik le az életüket és hajszolják a pénzért megvehető szépséget, boldogságot. A lill démon igéző nőt csinál a legrondább lányból is, cserébe viszont élethosszig tartó szorongást ad. A sargatanas démon erőt ad, félelmetes kinézetet és izomhegyeket, de elszívja a fiúk agyát. A tizenévesek a démonoltás lázában égnek, a sztárok egy-egy démontörzset reklámoznak, ki-ki magába fogad próbaképp egy-két démont, aztán lecseréli, de a végleges választást senki nem kerülheti el.

Vannak azonban, akik lázadoznak az előre kiszabott út ellen, mint a tizenéves Lilith, aki anyja halála után az alkesz démon fogságából szabadulni képtelen apjával él egy budai panelben. Mikor a szomszéd gyilkosság áldozata lesz, Lilith élete fenekestül felfordul, jelekre lel, melyekből arra következtet, hogy anyja mégsem halt meg, társaitól egyre jobban elszigetelődik, ám hirtelen barátkozni kezd vele egy ködgrufti lány, aki a démonok ellen küzdő csoporthoz tartozik. Lilith előtt feltárul egy új világ lehetősége, egy olyan világé, ahol önmaga maradhat, ahol nem irányítják démonok, ahol felveszi velük a küzdelmet, és ahol társakra lel.

A sorozat első, 9…8…7… című kötetében megismerjük Lilith-et és ezt a démonok, ködgruftik, gruftik által benépesített Budapestet. Hogy hogy kerültek démonok a városunkba, az csak a későbbi kötetekben derül ki, de nem is érdekes, annyira jól működő, kompakt világot tár elénk Böszörményi Gyula, hogy nem hiányzik semmilyen magyarázat hozzá. Ifjúsági fantasy-sorozatokkal manapság Dunát lehetne rekeszteni, épp ezért nagy öröm, amikor az ember kezébe ilyen kiemelkedő darabok kerülnek. A könyv eleje egy pillanat alatt beszippant, és aztán nem enged, még viszonylag felnőtt fejjel sem. A történet még csak alakul, amikor már nyakig benne vagyunk a démonok uralta „alternatív” valóságban, és nagyon nem nehéz belehelyezkednünk, talán mert annyira nem is különbözik a mi világunktól. Veszélyes fegyver az allegória, könnyen beletörhet a legjobb szerzők bicskája is, de Böszörményi nagyon profin bánik vele. Épp annyi áthallás van a könyvben, amennyi ahhoz kell, hogy „lássuk” magunk körül a valóságos démonainkat, de nem esik túlzásba. Ez nagyrészt megmarad a folytatásokban is, bár egy-két helyen picit azért rezeg a léc, de erről majd később.

Mindamellett, hogy egy komplex, a miénkre hasonlító világot kapunk, izgalmas, pörgős történetet olvashatunk a Rémálom Könyvek első részében. Lilith, miután megtudja, hogy édesanyja valóban él, ám kísérlete, hogy megtalálja, kudarccal végződik, és akiben a legjobban bízik, az is elárulja, csatlakozik a gruftikhoz, akik profi démonvadászt képeznek belőle, ám hibát követ el, amiért súlyos árat fizet. A könyv igazi különlegessége a befejezése, ami két verzióban íródott, és az olvasók szavazata döntötte el, hogy a második kötet melyik „utat” követi. Mivel egyben olvastam a trilógiát, nem volt probléma, mert rögtön megnézhettem, de ha ezt a megjelenéskor kapom meg, frászt kaptam volna, hogy nem tudom, most akkor mi is van… Egyébként jópofa dolog, és kíváncsi lennék, hogy ha a „másik” befejezés a nyerő, akkor vajon hogy hozta volna vissza a történetbe  a démonokat az író.

Mivel a trilógiáról egyben írok, innentől kezdve óhatatlanul lesz néhány spoiler, aki szeretné ezután elolvasni, és semmit nem akar megtudni az első rész történéseiről, az inkább ne olvassa tovább, hanem vegye kézbe a könyvet, mert érdemes!


Az első rész végén Lilith, aki rátalált az édesanyjára és látszólag „meggyógyult”, a folytatásban, a 6…5…4… című kötetben már a démonvadászok csapatát erősítve küzd a Várost a démonoktól megtisztító, és saját uralma alá hajtó Fenevad és a vele szövetséges démonasszony ellen. Titokban, föld alatti mozgalomként kell működniük, hiszen a „felszínen” minden visszatért a régi kerékvágásba, démonok nincsenek, az emberek a maguk urai, a gőzgépek helyét felváltották a benzines járművek, a Várhegy alatt pedig nincs titkos gruftiközpont. Látszólag, mert a kevés látó továbbra is látja az emberek szemgödréből kikapaszkodó démonfattyakat, és üldözi őket. Miközben Lilith-ék szövetségeseket keresnek, és egyenként pusztítják a démonokat, a háttérben egy sokkal nagyszabásúbb, az egész emberiséget fenyegető terv bontakozik ki. A Fenevad, aki nem más, mint maga Lucifer, el akarja kerülni a számára megjövendölt pusztulást, ehhez talált egy  kiskaput a Végítéletben, s azért állítja csatasorba démonhadát, hogy ezt elérje. Közben azonban őt is elárulják, Lilith pedig két ellentétes erő közt találja magát, s döntenie kell, merre haladjon tovább. Ő és a történet, hisz a második könyv épp úgy ér véget, ahogy az első: két befejezéssel.

Bevallom, a második rész kicsit keszekusza volt számomra, magán viselte a trilógiák középső darabjának örök átkát: átvezetés a jól sikerült felütés és a nagyszabású befejezés között. De valahogy túl sok benne az árulás, túl sok a pálfordulat, túl sok a kavarás, a végére csak néztem, hogy ki kivel van. Ráadásul jó néhány olyan szál, olyan utalás is belekerült, amik tőlem nagyon-nagyon távol állnak, mint a Biblia, a Harmadik Fatimai Jóslat, a Kabbala. Démonok uralta fantasy-ből hirtelen nagyon misztikussá vált, teli vallási utalással. Persze azért nem kell arra gondolni, hogy valami vallásos ámokfutás történik, semmi nagy világösszeesküvés nem lepleződik le, Böszörményi ezeket is csak eszközként használja a saját története érdekében, mégpedig jól és láthatóan ő nagyon otthon van a különböző vallásos és misztikus irányzatokban, csak nekem ez a része nem jött be annyira. És itt éreztem először azt, hogy kicsit sok az áthallásból, nevezetesen a Hiszekegyház mint titkos démonoltó gyűléseinél… Jaj! De azért jó néhány remek megoldás került ebbe a kötetbe is.

Ahogy írtam, a második rész vége ismét válaszút elé állította az olvasókat, akik döntöttek (megint csak, marha kíváncsi lennék, hogy folytatódott volna, ha…) így Lilith és a bujkáló démonvadászok a 3…2…1… című, sorozatzáró kötetben egy pokolra hasonlító, a Fenevad által már nyíltan uralt Budapesten folytatják útjukat. Külön-külön, ugyanis Lilith egy sértődés miatt elindul megkeresni a rejtélyes Enoch-ot, aki hozzá küldte küldötteit, ám rejtve hagyta céljait. Lilith egyre veszélyesebb kalandok után eljut egy plébániára, megismerkedik valakivel, aki annyira különbözik tőle, amennyire csak lehet, mégis a leginkább benne bízik meg, rátalál az indigógyerekekre, megtudja, hogy Enoch nem más, mint a Metatron, és lassan ráébred, hogy ő több, mint egy sakkfigura ebben a játszmában, és ha ki akarja deríteni, ki is ő valójában, meg kell találnia Enoch Apokalipszisét. Miközben mindenki elárulja, a gruftik látszólag összefognak a Fenevaddal, lázadó angyalok veszik üldözőbe, és Lilith helyzete egyre reménytelenebbnek tűnik, váratlan helyekről érkezik segítség.

Ismét csavarintott egyet a történeten az író, és olyan utat választott, amire én a legkevésbé sem számítottam, de lehet, hogy ez az én hibám. Miután végig meggyőzött minket, hogy Lilith „csak egy lány a Krisztinavárosból”, kiderül, hogy mégsem, és egy rendhagyó „kiválasztott-történet” veszi kezdetét. A befejezés minden képzeletet felülmúlóan kusza és ember legyen a talpán, aki elsőre átlátja, hogy akkor hogy is van ez az angyalokkal, a Metatronnal, a Fenevaddal, és Lilith-el. Aztán miután kibogoztuk a szálakat, és megemésztettük ezt a kusza-furcsa, ám tényleg érdekes befejezést, még kapunk egy olyan lezárást, ami újra fülig érő vigyort csal az arcunkra.

Nagyon üdítő volt ezt a könyvet olvasni a mindent elárasztó végletekig lebutított ifjúsági fantasy-k között. Itt semmi sem egyszerű, nincsenek nyálas szépfiúk, sem menő széplányok, vagy ha vannak, nagyon hamar kihullanak a rostán, nincsenek nagy érzelmek, oldalszázakon át tartó üresjáratok, szerelmes sóhajtozások, itt kőkemény akciók vannak, a tinédzserek hétköznapi megpróbáltatásai egy-két démonvadászat közben kapják meg az őket megillető helyet, a szereplők értelmesek, okosak, saját világképpel, amiért küzdeni, tenni is mernek. Ha van nevelő célzat a könyvben, akkor az, hogy ne hódoljunk be a divatnak, a többség által előírt viselkedési, vagy öltözködési normáknak, ne akarjunk mindenképpen „másokra” hasonlítani, merjünk önmagunk lenni. Elég csak végiglapozni egy mai „trendi” magazint vagy megnézni valamelyik kertévé esti műsorait, végigsétálni egy plázán, hogy tudjuk, erről manapság nem lehet eleget beszélni, különösen az amúgy is identitászavarra, eltévelyedésre hajlamos tiniknek. Én nem vagyok otthon az alternatív szubkultúrákban, nem tudom, tényleg így viselkedik-e egy „gót” tini, és azt hiszem, kezdek elég öreg lenni ahhoz, hogy idegesítsen a folyamatosan használt tiniszleng, de a könyv sikere, és a neten szerveződő közössége arra enged következtetni, hogy Böszörményinek sikerült megszólítania ezt a réteget, ezt a korosztályt, amelynek a legnagyobb szüksége van ilyen könyvekre, amik a saját nyelvükön szólnak hozzájuk, egy olyan történettel, ami izgalmas, értelmes, pörgős, bele lehet élni magunkat. Én meg nagyon jól szórakoztam rajta, és azoknak, akik szeretik a keményebb ifjúsági fantasy-t, korra való tekintet nélkül szívesen ajánlom, bőven van olyan jó, sőt jobban megírt sorozat, mint az agyonsztárolt külföldi sikersorozatok legtöbbje.


Kiadó: Könyvmolyképző
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...