2010. október 31., vasárnap

Stolmár Aladár: Az én Csernobilom

Azt hihetnénk, 1986 óta, a csernobili katasztrófa emlékezetes napjai óta épp elég idő telt el ahhoz, hogy világosan látható legyen a történtek minden részlete, technikai és politikai vonatkozásai. Azt hihetnénk, hogy az atomerőművi technika iránt feltámadt markáns bizalmatlanság maradéktalanul feltáratta a katasztrófához vezető okokat, és levonatta a politikával azokat a kötelező érvényű következményeket is, amik lehetetlenné tesznek egy hasonlóan fájdalmas következményekkel sújtó „eseményt”. Megmondom őszintén, mélyen meglepett Stolmár Aladár könyve, mivel minden mondatával azt hangsúlyozza: mindez nem történt meg.

Pedig kétségtelenül súlya van a szavának. Itthonról az elsők között szerzett atomerőművi mérnöki diplomát Moszkvában, részt vett a Paksi Atomerőmű tervezésében és beüzemelésében, több technikai újítás birtokosa a területen. Emigrációja alatt az USA-ban a csernobili katasztrófa kapcsán szakértőként és tanácsadóként is igénybe vették a szaktudását, s mivel már tanulmányai során volt alkalma szembesülni az RBMK-reaktorok biztonsági problémáival, nehezen találhattak volna erre alkalmasabb személyt.

Nos, én nem értek a magfizikához, és mivel alaposan felkavart a könyve, kicsit utánabúvároltam a neten a csernobili katasztrófa kapcsán lelhető információknak. Nos, valamilyen szinten a Stolmár által kiemelt legfontosabb tényező, a cirkónium-csövek égése vízgőzben bekerült a szakirodalomba. A 2009-ben Wigner Jenő Díjat kapott Aszódi Attila 2006-ban a Fizikai Szemlében közzétett cikkében, de már Szatmáry Zoltánnal közös, 2005-ben megjelent Csernobil-könyvében is tényként kezeli a cirkónium-vízgőz reakció meglétét, amely nem kis részben játszott szerepet a katasztrófa kialakulásában.

A fő különbség Stolmár Aladár következtetései és a szakirodalmak között abban látszik, hogy Stolmár szerint a reaktor alapjában, tervezési hibaként hordozza magában a hasonló balesetek lehetőségét, és mivel méretei okán alig szeparálható a környezettől, az esetleges balesetek környezeti hatásait, a nukleáris szennyeződés kiszóródását sem csökkenti szinte semmi. Stolmár semmi jelentőséget nem tulajdonít a hivatalos verzióban szereplő, az erőművi blokkhoz kapcsolt turbogenerátor kifutási próbáit vizsgáló kísérletsorozatnak, amelyet Gyatlov villamosmérnök dolgozott ki, és a reaktor főmérnöke: Nyikolaj Fomin engedélyezett; s amely a hivatalos, nyilvánosságra került baleseti jegyzőkönyvek szerint magát a balesetet okozta. Gyatlovot és Fomint is bíróságon ítélték börtönbüntetésre utóbb – Stolmár számára mindez annyira érdektelen, hogy utalás szintjén sem említi a könyvében.

Az általa feltett legfontosabb kérdés ugyanis ez: miért működhetnek még mindig zavartalanul a csernobili típusú RBMK-reaktorok szerte Oroszországban? Hogy lehet az, hogy a katasztrófa kockázatát folyamatosan a működésében hordozó technika egy ilyen trauma után is üzemelhet? E kérdés fényében a bűnbakképzés, a politika csúsztatásai valóban másodrangúak. És világunk jelenlegi „önképébe” sajnos igen jól illik, ha a szerző által sugallt valóban maradéktalanul igaz: hogy az „ellenpólus”, az USA a katasztrófa idején valójában azért nem lépett fel markánsan ezen erőművek bezárásáért, mert a saját, TMI-2 típusú reaktorai által neki is megvolt-megvan a maga szennyes takargatnivalója.

Rövidke könyv ez, ezt vetném a szerzője szemére egyedül. Igazán szívesen olvastam volna a vonatkozó témákról jóval többet, bátrabban szakmai jellegű fejtegetéseket ugyanúgy, mint még több anekdotát; hiszen mi minden maradhatott egy olyan szerző tarsolyában, aki egykor Jelcinnel poharazgatott, és jó pár „szakmai ködbe vont” politikai döntésnél jelen lehetett.


Kiadó: Silenos
 

2010. október 28., csütörtök

C. J. Sansom: Az uralkodó

Steven Saylor ókori Rómában játszódó krimisorozata után az Agave legnagyobb történelmi krimi sikere a történészből ügyvéddé, majd regényíróvá avanzsált angol C. J. Sansom Tudor-kori sorozata, melynek harmadik kötetét, Az uralkodót idén tavasszal vehette kézbe az olvasó. A Kard által és a Sötét tűz kötetekben már megismert púpos londoni ügyvéd, Matthew Shardlake és segédje, Jack Barak köré szőtt történet a korábbi kötetekhez hasonló kalandokat ígér. Sansom pedig tovább szövi a történetet, angolul már 2008-ban megjelent a sorozat negyedik kötete, Revelation címmel, és reméljük, nem áll meg egyhamar.

1541 nyarán egy mérföld hosszú menet halad York felé, élén VIII. Henrik királlyal, aki a trónja ellen irányuló Yorkshire-i összeesküvés leleplezése után, hatalmát demonstrálandó, uralkodása legnagyobb országjáró körútjára indult. Több ezer hivatalnok, udvaronc, katona és szolgáló kísérte menete végigjárta az északi megyéket, hogy fogadja a lázadó, a régi hithez addig hű városok behódolását és csengő aranyait. A menettel tart Matthew Shardlake, a londoni ügyvéd, aki Cranmer érsek megbízásából segédkezik a yorki ügyvédeknek a királyhoz benyújtott kérvények elbírálásában. Azonban más feladata is van: Cranmer személyes megbízottjaként egy veszélyes összeesküvőt kell Londonba kísérnie.

Yorkba érkezvén szembesülniük kell azzal, hogy nem mindenki fogadja olyan jó szívvel a királyi menetet, mint azt Londonban remélik, az északi megyék népe inkább zsarnokként, semmint Anglia megmentőjeként tekint a királyra, az összeesküvőket pedig mártírként tisztelik. Az egyszerű jogi munka hamarosan veszélyes küldetéssé válik Shardlake számára, miután véletlenül tanúja lesz egy ártalmatlannak tűnő yorki üvegesmester halálának, és rátalál egy doboznyi titokzatos iratra. Mint kiderül, az évtizedek óta eltűntnek vélt iratok alapjaiban rengethetik meg Henrik uralkodását, és az egész Tudor-ház trónigényét. Az iratokat megszerezni igyekvő lázadók és az azokat megsemmisíteni akaró hivatalnokok kereszttüzében Shardlake élete többször is veszélybe kerül, és csak a szerencséjének köszönhetően nem esik nagyobb baja.

És ez még csak a történet kezdete. Miután az iratoknak újfent lába kél, egyre több titok kerül napvilágra, egyre többen keverednek gyanúba, Shardlake egyre több rosszakarót szerez, és saját kotnyelességének is köszönhetően egyre nagyobb bajba kerül. A vaskos regény számtalan konfliktust, rengeteg csavart rejteget, elmesélni a történetet szinte lehetetlen, oldalról oldalra kerülnek új megvilágításba az események, értékelődnek át az olvasottak, válnak gyanússá egyesek és feddhetetlenné mások, hogy aztán pár oldallal később már minden másképp legyen. És persze az összeesküvések, rejtélyek, gyanús alakok mellett a Tudor-kori udvar mindennapos kis játszmái is színesítik a regényt, versengő udvaroncokkal, a saját szerencséjüket kovácsoló hivatalnokokkal, áskálódó udvarhölgyekkel és Henrik aktuális feleségével, a fiatal, ostobácska Howard Katalinnal, akinek vélt vagy valós szerelmi ügyei is szerepet kapnak a könyvben.

Nem csoda, hogy C. J. Sansom regénysorozatát ekkora lelkesedés övezi itthon és a nemzetközi porondon is, elképesztően izgalmas és fordulatos krimit írt, amiben remekül teremti meg a mindennapos terror és félelem légkörét. Alig néhány évvel vagyunk a katolikus egyháztól való elszakadás után, az ország két részre szakadt, Henriket egyre többen tartják zsarnoki uralkodónak, vagy egyenesen őrültnek, a háború a skótokkal és a franciákkal a levegőben lóg, a Királyi Tanács a saját hatalmának megerősítése érdekében válogatás nélkül küld kínpadra bárkit. A fanatikus vallási buzgalom mindkét oldalról csak elmérgesíti a harcokat, miközben mindent áthat a politikai ambíció és a nyerészkedés. Ebben a légkörben mindenki gyanús, mindenkiből lehet összeesküvő, bárki a vérpadon találhatja magát felségárulás vádjával. Minden elsuttogott szó, minden lopott pillantás, minden alaptalanul elhangzó vád elvezethet a Towerba, az ember soha nem mulaszthatja el, hogy a háta mögé nézzen, mielőtt bármit tesz. Olyan kézzelfogható a rettegés, annyira magával ragad, és rabul ejt, hogy szinte magunkon érezzük a mindenhol jelen lévő kémek tekintetét.

Ám ami igazán lebilincselővé teszi a regényt, az, hogy itt nem csupán mindenki gyanús, hanem mindenki bűnös is kicsit. Sansom remekül ragadja meg azt, hogy a történelem viharai közepette egyik oldal sem maradhat feddhetetlen, mind a katolikusok, mind a reformerek bármit és bárkit felhasználnak céljaik érdekében, és még a legjelentéktelenebb hivatalnoknak sem maradhat tiszta a keze, ha meg akarja tartani hivatalát. Remekül megírt történelmi krimi ez, az egyetlen kritikám a főszereplő személyével kapcsolatos. Shardlake ostobábbnál ostobább helyzetekbe sodorja magát azzal, hogy saját szakállára nyomoz, és nem tudja tartani a száját. Mintha nem tudná pontosan, hogy a politikai helyzet nem kedvez az ilyen minden lében kanál nyomozóknak, igazságérzete és okoskodása folyton arra sarkallja, hogy avatkozzon bele még jobban a politikával átitatott bűnügyekbe, és amikor már pontosan tudja, hogy ez csak egy irányba vezethet, akkor is folytatja. Kicsit idegesítő figura, ám szerencsére segédje, a valamivel több józan ésszel megáldott Barak menti  a helyzetet.

Sansom nem csak a kor politikai légkörének lefestésében kiváló, regénye minden szempontból korhű és olykor döbbenetesen érzékletes. Gyomorforgató részletességgel írja le, milyen körülmények között zajlott egy ilyen országjárás, mennyi mocsok és szenny kísérte egy háromezer fős menet útját, milyen óriási szervezést igényelt a menet elhelyezése, a határidők betartása, az emberek etetése, vagy épp szórakoztatása. S nem maradnak ki az olyan részletek sem, mint hogy mihez kezd egy párszáz fős város egy háromezer fős menet után maradt emberi és állati hulladékkal. Hát, nem éppen vacsorához való olvasmány, annyit elárulok, és érzékenyebb lelkületű olvasók, akik még a romantikus-kosztümös történelmi filmek bűvöletében élnek, igencsak megdöbbenhetnek a Tower-beli kínzások érzékletes leírásain is. Ez bizony a mocskos, véres, kínzásokkal tarkított történelem, cukormáz nélkül.


Kiadó: Agave
Fordította: H. Kovács Mária
 

2010. október 26., kedd

Audrey Niffenegger: A Highgate temető ikrei

Audrey Niffenegger első regénye, Az időutazó felesége az elmúlt évek egyik legnagyobb könyvsikere volt szerte a világban, és kis hazánkban is hatalmas rajongótábort tudhat magáénak. Mivel magam is e táborba tartozom, tűkön ülve vártam a szerző következő regényét, amire nem kevesebb, mint öt évet kellett várni, ám már a tavalyi külföldi vélemények is azt mutatták, nem hiába. Most, hogy végre kezünkbe kaparinthattuk a nem kevésbé remek A Highgate temető ikreit, végre a magyar rajongók is fellélegezhetnek, nem egyszeri csoda volt az Időutazó…

A húszéves Julia és Valentina Poole Chicago egyik külvárosában éli az unatkozó amerikai fiatalok tipikus életét, nincs munkájuk, nem tanulnak, a szüleik gondoskodnak róluk, amíg kitalálják, mihez kezdjenek magukkal. Julia és Valentina egypetéjű ikrek, méghozzá tükörikrek, Valentina tökéletes tükörképe Juliának, a szíve és a többi belső szerve is a másik oldalon van, az anyajegyeik is egymás tükörképei – innen a remek, ám kevésbé fordítható angol cím: Her Fearful Symmetry.

Mikor az ikrek megöröklik Londonban élő nagynénjük, a sosem látott Elspeth lakását és vagyonát, azzal a kikötéssel, hogy egy évig a lakásban kell élniük, és szüleik nem tehetik be oda a lábukat, a lányok élete gyökeresen megváltozik. Unatkozó elkényeztetett kislányokból egy rejtély főszereplőivé válnak, és legalább az egyikük nagyon élvezi. Julia az első perctől menni akar, Valentina maradna, az örökség sem nagyon érdekli, ám kettőjük közül mindig ő volt az irányíthatóbb, aki csak ment a testvére akarata után, így hát a két lány huszonegyedik születésnapja után felpakol, és beköltözik a Highgate temető tőszomszédságában lévő Vautravers-ház egyik lakásába. Azzal a nem titkolt szándékkal, hogy feltárják családjuk múltját, hogy megtudják, mi választotta szét annak idején anyjukat és nagynénjüket, akik maguk is ikrek voltak, így szakításuk még érthetetlenebb az életet egymás nélkül elképzelni sem tudó ikerlányok számára.

Kalandokat keresnek, válaszokat várnak, ám amit Londonban találnak, az minden képzeletüket felülmúlja. Megismerkednek a ház többi lakójával, Roberttel, aki Elspeth szeretője volt, és nem képes kilábalni gyászából; a kényszerbeteg Martinnal, akit húsz évnyi házasság után hagyott el felesége, és még valakivel, halott nagynénjükkel. Elspeth kísértete a lakása foglyaként lebeg ide-oda, míg meg nem erősödik annyira, hogy kapcsolatba tudjon lépni a lányokkal, és elkezdődik egy klasszikus kísértethistória, porba írt üzenetekkel, automatikus írással, ouja-táblákkal.

A lányok próbálják kifaggatni Elspeth-et arról, mi történt közte és az anyjuk közt, miközben Robert és Valentina egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A féltékeny kísértet azonban nem engedi el egykönnyen élő szerelmét, ahogy a testvéréhez mániákusan ragaszkodó Julia sem képes elfogadni, hogy Valentinának már más is fontos. Ahogy a viszonyok összekuszálódnak, egyre baljósabb, egyre sötétebb lesz az elbeszélés hangulata, és sejtjük, hogy nem számíthatunk rózsaszín befejezésre, azonban Niffenegger még így is képes meglepni minket. Igazi viktoriánus kísértethistóriát varázsolt elénk, olyan kegyetlen és gonosz végkifejlettel, amit először el sem hiszünk, aztán meg már nem akarjuk elhinni. Kíméletlen, gonosz, mégis remek.

Annyira, hogy majdnem képes elfeledtetni a regény hibáit, pedig vannak szép számmal. Felesleges és hiteltelen az Elspeth titokzatos naplójában leírt nagy múltbéli titok, annál is inkább, mert semmi hatással nincs a cselekményre, sem a szereplők egymás közti viszonyaira. Mintha az egész konfliktus az idősebb ikrek közt csak ürügyként szolgálna, hogy a lányok Londonba menjenek. Robert vívódása halott szerelme szelleme és a rá kísértetiesen hasonlító unokahúga között elég nevetséges, ugyan nagyon sajnáltam menet közben, amiért elvesztette szerelmét, de ennek a groteszk háromszögnek a fenntartása valljuk be, csak rajta múlt, és nem volt elég erős ahhoz, hogy véget vessen neki.

A két lány karaktere nagyon tetszett, egy külön kis világ ők, eleve mindenki számára rejtély egy ikerpár kapcsolata, aki nem élte át, el sem tudja képzelni, milyen lehet, ha „van még egy belőlem”, de szimbiózisuk már túlzásnak tűnt. Akkor voltak a legérdekesebbek, amikor külön láttuk őket, ahogy próbáltak függetlenedni, és megjelent a saját személyiségük. Amikor nem „az ikrek” voltak, hanem Valentina és Julia. No és ott volt a minden szálat a háttérből mozgató Elspeth. Furcsa ezt így leírni, de a kísértet alakja volt a legérdekesebb a könyvben, azzal együtt, hogy – ne legyenek illúzióink – nem jóságos, kedves kísértetről van itt szó. A könyv vége jócskán hagy gondolkodni valót afelől, hogy miért is csalta oda a lányokat Elspeth, miért kötötte ki, hogy egy évig a lakásban kell élniük, mit akart elérni, én hajlok arra, hogy kezdettől csak szórakozott mindenkivel. És amikor lehetősége nyílt, hogy megkapja, amire a legjobban vágyott, gátlástalanul feláldozott bármit.

Gonosz könyv ez, olyan kérdéseket tesz fel, amire tiszta szívvel senki sem akar válaszolni, amit tán jobb is békén hagyni, mert a válasz a saját gyarlóságunkat leplezné le. Meddig mennénk el, hogy visszakapjuk azt, akit szeretünk? El tudjuk-e engedni a szeretteinket? El tudnánk-e fogadni, hogy nélkülünk éljenek tovább és kezdjenek új életet? Akarjuk-e egyáltalán látni a saját kísérteteinket? Mindenki hibákat követ el a történetben, és mindenki kegyetlenül megjárja a végén, és furcsa ezt leírni, de tán az lesz a legboldogabb, aki elmegy, és megbékél a halállal.

Tán nem véletlenül rímel erre az, hogy a könyv egyik főszereplője maga a temető, a híres Highgate. A viktoriánus kor monumentális sírkertje a maga százhatvanezer halottjával és műalkotásnak is beillő emlékműveivel egy külön kis város London szívében, hatalmas, élő, lélegző múzeum, amit egy maroknyi önkéntes gondoz és próbál fenntartani. Robert maga is a temetőben dolgozik idegenvezetőként, miközben ezerháromszáz oldalra rúgó disszertációját írja a temető történetéről. A sírkert baljós hangulata, Robert kísérteties éjszakai sétái, a családi kriptában lévő koporsók mintha mind a temető felé vonzanák a szereplőket. A hely és lakói éppúgy részei a normális életnek, mint a londoni utcák, terek, boltok. A temető különleges, és mégsem az. Miként a halál is különleges, titokzatos, ám része az életnek.

Gyönyörű könyv ez, fantasztikus hangulattal, olyan atmoszférával, ami magába húz, és sokáig nem ereszt, legszívesebben ott lennénk a Highgate-ben, vagy a Vautravers-házban, aztán amikor elérkezik a végkifejlet, menekülnénk, de nem ereszt. Niffenegger nagyon tudja, hogy kell olyan történetet írni, ami az olvasóval marad, és ott mocorog a fejében még jó sokáig. Ilyen volt Az időutazó felesége, és ilyen A Highgate temető ikrei is. Nagyon kíváncsi vagyok, mit ír ezek után, és csak remélni tudom, hogy még jó sok hasonló színvonalú könyvet olvashatunk tőle. Azt már csak nagyon halkan jegyzem meg, hogy jó lenne, ha nem kéne ennyit várni a következőre.


Kiadó: Athenauem
Fordította: Gálvölgyi Judit

Korábbi kommentek:

2010. október 22., péntek

Lourdes

Azóta, hogy 150 évvel ezelőtt, 1858-ban egy kislány előtt megjelent a Szent Szűz, a festői Pireneusok között, a francia-spanyol határhoz közel található Lourdes városa a katolikus világ egyik legjelentősebb Mária-kegyhelye lett. Évente zarándokok és betegek milliói keresik fel, gyógyulást, spirituális megtisztulást, vallásos élményt keresve.

A szakrális turizmus központjává vált Lourdes igazi turistacentrumként működik, a zarándokokat és a betegeket jól szervezett gépiességgel szolgálják ki, mind a szállodában, mind a kirándulásokon, mind a fakultatív programokon. A valódi kegyhely, a forrás meglátogatása is nélkülöz minden bensőségességet, szakralitást, oda is jól szervezett turnusokban terelik az embereket, akik meghatározott idő után át kell adják helyüket a következő csoportnak. De a többezer fős istentisztelet is inkább hasonlít egy tömegrendezvényre, mint egy meghitt vallásos élményre. Lourdes a turizmusból él, mégpedig nagyon sok turistából.

Egy ilyen, Lourdes-ba látogató zarándokcsapat útjáról szól Jessica Hausner filmje, mely a tavalyi Velencei Filmfesztiválon elnyerte a nemzetközi kritikusok FIPRESCI-díját, a La Navicella- és a Brian-díjat, valamint az ökumenikus zsűri Signis-díját. A film, amellett, hogy mély emberi dráma beteg, gyógyulást kereső emberekről és a hit alapvető kérdéseiről, rendkívül ironikus bepillantást nyújt a szervezett zarándokutak mindennapjaiba.

A film főszereplője a sclerosis multiplexben szenvedő Christine - a már többször bizonyított Sylvie Testud remek alakításában - aki nyaktól lefelé teljesen mozgásképtelen, folyamatos ellátásra szorul, és a csodára és gyógyulásra való vágya mellett társas élményeket keresve vállalkozik szervezett zarándokutakra, mert - ahogy a filmben el is hangzik - „máshogy nem tudna világot látni”. Amellett, hogy Christine betegségét és magatehetetlenségének olykor kínos részleteit sem kendőzi el a film, fontos szerepet kap benne a kerekesszékbe kényszerített fiatal lány végtelen magánya. Ugyan mindenki sajnálja, mindenki szívesen segít rajta, mindenki a jótékony gondoskodás pózában tetszeleg, ám amint lehet, és már nincs szükség rájuk, szedik a lábukat, és továbbállnak. Az egyetlen kivétel ez alól Christine szobatársa, az idős Hartl asszony, aki ugyan maga is zarándok, ám egy idő után magára vállalja a lány gondozását, mintha valami titokzatos betegségre keresne gyógyírt, vagy tán megváltást azzal, hogy olykor erőszakosan segíti, gondoskodik róla, terelgeti a csoda felé. Amely „csoda” aztán meg is történik, ám a film szerencsésen nyitva hagyja a kérdést, hogy valódi csodát látunk-e, vagy csupán illúziót, a betegség átmeneti javulását.

Hausner filmjének igazi erőssége az, hogy úgy tesz fel nagyon érzékeny, a hitet boncolgató kérdéseket, hogy nem akar mindenáron választ találni rájuk, a legkevésbé sem erőltet ránk semmit, hagyja a nézőt elmerülni a saját gondolataiban, hitében, csoda iránti fogékonyságában vagy épp szkepszisében. Többször és többen felteszik a filmben a kérdést, hogy valóban képes-e csodát tenni a lourdes-i forrás, ahogy azt is, hogy min múlik, ki részesül eme csodában és ki távozik csalódottan, ám senki, még a katolikus egyház papja sem válaszolja meg. Ezt nekünk kell eldönteni, magunkban. Valahol itt válik szét a mesterséges misztériumkeltés, az erőltetett csodavárás és a valódi hit.

Annak ellenére, hogy a film igazi emberi dráma, sokszor nagyon jól szórakozunk rajta, köszönhetően Hausner egészen különleges humorának. Ahogy a turistacsoport mindennapjait bemutatja, a puritán étkezőben szenvtelenül és ellentmondást nem tűrően programot ismertető főnővérrel, aki aztán piros esernyőjét magasba tartva vezeti át saját csapatát Lourdes-on, a kötelező jellegű fakultatív kirándulásokkal, a sorban állással, a helyfoglalósdival a fürdőben, az leginkább egy szakszervezeti üdülő mindennapjaira emlékeztet. De nem marad ki a társasutakra jellemző elkerülhetetlen unalom, az esténként a bárpultot támasztó önkéntesek, akik közt van, aki meggyőződésből, van aki csak az állandó nyaralás és síelés után változatosságot keresve érkezett Lourdes-ba, mint a Léa Seydoux által alakított Maria, akinek nagyon hamar látványosan elege lesz az önkéntesdiből – a bemutató óta eltelt időben egyébként Seydoux vált a legnagyobb sztárrá a film szereplői közül, itt azonban meg kell elégednünk a dekorativitásával, színészi képességeiből nem sokat csillant meg. De az unottan kártyázgató pap, főnővér és idős máltai önkéntes hármasa, vagy épp a szervezett társasutak kötelező kelléke, a mindig kínos utolsó esti parti is remek adalékul szolgálnak a turistaút-érzéshez, erre csak ráerősít Martin Gschlacht operatőri munkája, aki úgy fényképezte a lourdes-i szállodabelsőket, hogy szinte a Zánkai Úttörőtáborban éreztem magam.

És persze ott vannak az emberek, a zarándokok, a turisták, akik sokszínűségükkel semmiben sem különböznek egy teszem azt, Korfura látogató magyar turistacsoporttól. Vannak itt betegek, akik gyógyulást keresnek, egészségesek, akik megváltásra vágynak, és örök kötekedők, akik ide is csak azért jönnek, hogy mindenbe belekössenek, akik mindenen húzzák a szájukat, örök elégedetlenségükkel a többiek kedvét is elvéve az úttól. Ők azok, akik a leginkább kételkedve és irigykedve fogadják az esetleges csodaszámba menő gyógyulást is. Azokban a pillanatokban a legerősebb a film, amikor a másik gyógyulásának örülni képtelen, megkeseredett, soha el nem mosolyodó embertársainkról rántja le a leplet, ezáltal egyfajta görbe tükröt nyújtva elénk: mi vajon mit tennénk? Tudnánk-e tiszta szívvel örülni a másik gyógyulásának, tudunk-e a mindennapjainkban tiszta szívvel örülni mások szerencséjének, boldogságának? Ha meg kéne válaszolnom a Lourdes által feltett kérdéseket, azt mondanám, a csoda azzal történik meg, aki a másik csodájának is tud örülni. De nem válaszolom meg. Azt mindenkinek magának kell, miután megnézte ezt a szép, elgondolkodtató filmet.

2010. október 19., kedd

Oscar Wilde: Teleny

Oscar Wilde homoerotikus, nem kissé pornográf kisregénye, a Teleny 1893-ban íródott, ám évtizedekig nem jelenhetett meg, az irodalmi köztudat szerette volna elfelejteni, szőnyeg alá söpörni, újabb bizonyítékot látván benne Wilde erkölcstelen, romlott életére, és beteges fantáziájára. Olyan témáról szól ugyanis, amit a viktoriánus korban is, és még ma, a felvilágosult huszonegyedik században is inkább kerül a magát civilizáltnak, kifinomultnak, erkölcsileg megkérdőjelezhetetlennek tartó társadalom nagy része, a férfiak közti szerelemről.

Wilde történetének főszereplője a francia származású, Angliában élő fiatalember, Camille Des Grieux, aki mindaddig az előkelő fiatal férfiak egyhangú mindennapjait éli, amíg meg nem látja egy koncerten a briliáns hegedűvirtuózt, René Teleny-t. Teleny elvarázsolja Camille-t, akkor még nem testileg, sokkal inkább szellemileg, a színpadról, valami varázslatos, kicsit misztikumba hajló módon. Egymásra találásuk a legrosszabb romantikus regények dinamikáját követi, első látásra szerelem, annak minden túlzásával, túlmisztifikáltságával. A két fiatalember nem is ismeri egymást, semmit nem tudnak a másikról, mégis, az első perctől kezdve tudják, hogy csak egymásra vártak, hogy egymásnak vannak teremtve, és a világ kifordul sarkaiból, ha nem lehetnek együtt.

Teleny bevezeti Camille-t a fiúszerelem világának rejtelmeibe, nem kevés próbatétel elé állítva az olvasót. A lehető legváltozatosabb szeretkezéseket írja le Wilde, férfiak közt, nők közt, „hagyományos” felállásban, vagy épp orgiákon. Nem egyszer zavarba ejt, pirulásra késztet, vagy épp dühös tiltakozást vált ki, még az alapvetően toleráns beállítottságú olvasóból is. És sok. Nagyon sok, főleg azért, mert Wilde hajlamos a szeretkezéseket is túlmisztifikálni, akárcsak a szerelem érzését. Lehet írni erotikus regényt irodalmi igénnyel, és lehet írni olyan szépirodalmi művet, ami direkt szex nélkül vált ki erotikus hatást, de attól, hogy a hardcore szexjelenetek közben holmi asztráltestekről, meg misztikus egyesülésekről ír, még nem lesz a pornóból irodalom.

Szerencsére azért Wilde műve nem csak erről szól. Minden bosszantó vonása és olykor taszító jelenetei ellenére a Teleny igazából egy megszállottság története. Olyan megszállottságé, amit számtalanszor olvashattunk már, és amiben teljesen mindegy, hogy a szereplői épp nők vagy férfiak. Fájdalmasan és olykor húsba vágóan írja le, hogyan lesz az őrült szenvedélyből beteges féltékenységgel tarkított birtoklási vágy, hogyan jut el két (akármilyen nemű) szerelmes a feltételek nélküli rajongástól egymás szüntelen kínzásáig. Néha azt érzi az olvasó, minden fájdalmát, csalódottságát, viszonzatlan szerelmét beleírta ezekbe a részekbe az író.

Ami pedig a megszállottságon és a pornográfián is túlmutat, az a viktoriánus társadalom görbe tükre. Azé a társadalomé, amelyben a különböző beteges szenvedélyek csak úgy burjánzottak, amelyben mindenkinek volt valami titkolni való szenvedélye, „mássága”, függősége, ahol a társadalom legfelső körei szerveztek olykor vérbe fulladó orgiákat, mégis, azokat, akik nyíltan felvállalták különbözőségüket, tüzes vassal kergették és megtagadták. Ez az a vonása a könyvnek, amiben Wilde megcsillogtatja igazi tehetségét, és ha a Teleny-nek helye van az író remekművei közt, akkor sokkal inkább ezért a gúnyos társadalomkritikáért, semmint a homoerotikus szerelem leírásáért.


Kiadó: Lazi
Fordította: Tandori Dezső

Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...