Joyce Carol Oates regényei általában az emberek közti mély érzelmi kötelékek árnyasabb oldalát boncolgatják – az Állatok
ennek egyik legékesebb példája. Az amerikai írónő mestere a
megszállottságok, a mániákus szerelmek, az állatias ösztönök és a
kiszolgáltatottság leírásának, nála nincsenek rózsaszín ködbe burkolt
szerelmesek, helyette sötét, mélyről bugyogó szenvedély van.
Az Állatok
a hetvenes években játszódik, egy eldugott amerikai kisváros
főiskoláján. Az egykori catamount-i diák, Gillian visszaemlékezésében
látjuk a történetet, amely egy titokzatos tűzesettel kezdődik, s azzal
is ér véget. Ami közte van, az pedig csak táplálja a képzeletbeli
lángokat (is).
Gillian
és tizenegy diáktársa a campus legnépszerűbb tanárának, a szívdöglesztő
Andre Harrow-nak az irodalom kurzusára jár, ahol a verselemzés mellett
költői tehetségüket is kipróbálják – tanáruk legnagyobb örömére. Harrow
arra buzdítja a lányokat, hogy nyúljanak mélyen a saját tudatuk,
emlékezetük, érzéseik mélyére, hozzák felszínre legtitkosabb vágyaikat,
szenvedélyeiket, és mindebből táplálják művészetüket. Dekadens szabad
művészeti mozgalmat hirdet az épp liberalizálódó Amerika egyik
kisvárosában – ezzel csak tovább táplálva a köré szövődött legendát. A
lányok istenítik, meg akarnak felelni neki, a végletekig lecsupaszítják
magukat előtte – van, aki csak versben, van aki másképp is.
Harrow
felesége, a szobrász Dorcas a kisváros legszínesebb egyénisége. Lángoló
művészlélek, olyan egyéniség, amilyet nem sűrűn látnak a poros egyetemi
városkák, szenvedélyes, ősi totemszobrai az ember állati ösztöneit
dicsőítik, s férjével együtt a teljes lecsupaszítás, önmagunkból
kivetkőzés, dekadencia híve. Időről időre maga mellé vesz egyet a férje
csoportjába járó lányok közül – „asszisztensnek”. S a lányok, akik
eleinte nem is merik elhinni, hogy ilyen szerencse érte őket, mennek, és
a művészpár minden kívánságát teljesítik.
Gillian
is egy ezek közül a lányok közül, ő is volt kiválasztott a csodált
házaspár mellett, megtapasztalta, milyen az, amikor magukhoz emelik,
részt kap a szenvedélyükből, ezer fokon ég velük, hogy aztán ne maradjon
belőle semmi, csak parázs. A szenvedély és a szenvedés, az öröm és a
megalázás kéz a kézben jár – az alkoholba és drogokba fulladó éjszakák
gyönyörét a nappal megalázottsága váltja fel. Gillian is átéli azt, amit
előtte már jó néhányan – hogy csak eszköz az állatias ösztönöket
követő, a szenvedélyt hajszoló, a gyönyörért bárkit feláldozni,
megnyomorítani kész pár kezében.
Mindeközben
a campus területén időről időre felgyulladnak a lángok – senki nem
tudja, ki gyújtogat és miért, de a tűz megállíthatatlanul terjed. Hogy
aztán felégesse mindazt a mocskot, ami felgyűlt az évek során a
Harrow-házban. Talán nincs is más kiút, talán azok, akik ennyire
intenzíven lángolnak, természetszerűen a lángok közt is végzik.
Oates
zavarba ejtően őszinte és lecsupaszított könyvet írt. Ahogy a regényben
Harrow kéri a lányoktól, ő is minden sallang és mellébeszélés nélkül,
naturálisan mutatja be azokat a szenvedélyeket, vágyakat, őrületeket,
amik a vesztükbe sodorják a szereplőket. Kíméletlen minden
szereplőjével, egy percig sem sajnálja vagy menti fel őket, sem a
beteges, perverz párt, sem a csapdájukba elvakultan és szerelmesen
besétáló lányokat. „Állatok vagyunk, és ez a mi vigaszunk” – írja a
könyvben, mintha ezzel az egy mondattal fogalmazná meg lesújtó
véleményét a mámort, az önfeladást – legyen az érzéki vagy épp drogok
általi – mindenek felett hajszoló társadalomról. Az ilyen regényeiért
tartják őt számon a legjobb és legőszintébb kortárs írók között.
Kiadó: Geopen
Fordította: Etédi Péter
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése