Úgy
egy éve, amikor megjelent ez a vaskos, dekoratív, aranyszínű csillámmal
jócskán befuttatott „történelmi-romantikus kalandregény”, én rögtön
elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, egyszer elolvasom –
gyakorlatilag bármivel le lehet venni a lábamról, ami skót vagy ír,
legyen az történelmi kalandozás vagy ironikus kortárs vígjáték. Bár első
olvasatra (meg másodikra is) kissé ostobának tűnik a történet,
miszerint egy angol hadiápolónő a második világháború után – miközben
épp férjével tölti második nászútját – egy ősi kőkörbe sétálva a
tizennyolcadik században találja magát; kivételesen elővettem a bizakodó
énem, és kitartottam amellett, hogy nekem ez kell.
Aztán
jöttek a blogbejegyzések, szépen sorban. Az első néhány korrekt módon
fenntartotta az érdeklődésem, nem riasztott el, de különösebben nem is
éreztem késztetést tőlük arra, hogy azonnal de izibe’ elolvassam ezt a
remekművet. Zenka
remek posztja után viszont elkezdődött az őrület… Hirtelen mindenki ezt
kezdte el olvasni, olyanok is, akikről soha nem gondoltam volna, hogy
ilyen műfajt a kezükbe vesznek, és születtek a jobbnál jobb kritikák.
Köztük entropic zseniális írása, amit egy hosszú és néhány pontján rém vicces vita követett a molyon
– na, itt tényleg felmerült bennem, hogy Gabaldon tudhat valamit, ha
ennyi különböző érdeklődési körű embert rávett a könyve elolvasására, és
ilyen parázs vitákat gerjesztett.
Ezek
után azt gondoltam, hogy én majd jól tele leszek indulatokkal a könyv
olvasása során, hogy izgulni fogok, meg rajongani, vagy épp
felháborodni, és dühösen a sarokba vágom, vagy majd jól elelemezgetem
magamban (a magam szerényebb eszközeivel), mint entropic. Féltem is
kicsit, hogy a többiek véleménye majd befolyásol, és nem tudok
elvonatkoztatni attól, hogy mit írt ez, hol akadhatott ki az, melyik
jelenettől kapott sokkot amaz. Ehhez képest ezt a könyvet én halálosan
untam. De annyira, hogy még szidni sincs kedvem.
Valószínűleg
ez a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet, és nem is igazán értem,
miért, hiszen a történetben lenne potenciál, valóban fordulatos, tényleg
olvasmányosan van megírva (el tudom képzelni, hogy van, aki három nap
alatt befalta), de nekem kiválóan bevált altató helyett: bevackolódtam
vele az ágyba, olvastam ötven oldalt, és már aludtam is. Valószínűleg
azért, mert bármi történt, bármilyen szörnyűségeken, bármennyi túlfűtött
szexjeleneten, menekülésen, kínzáson, boszorkányüldözésen estek át a
főszereplők, annyira érdektelen karakterek voltak, hogy teljesen hidegen
hagyott, mi történik velük.
Az
időutazó főhősnő, Caire számomra egy idióta liba volt. Már a jelenben
is antipatikus volt, amikor a háborúból hazatért férjével a skót
felföldön nászutaskodott éppen, és máson sem járt az esze, csak a szexen
– közben nem győzte hangsúlyozni, hogy mennyire unja a férje legtöbb
vonását, ezért ha az elkezdett beszélni, gyorsan berángatta az ágyba.
Amikor meg épp nem szexeltek, akkor Claire magában járta a vidéket,
növényeket gyűjtött, és a háborús emlékeit idézgette – engem viszont
sokkal jobban érdekelt volna, hogy Frank milyen helytörténeti
érdekességekről beszél a helyi lelkésszel, meg hasonlók. Onnantól
kezdve, hogy a főhős – aki ráadásul az elbeszélő is – bemutatkozása
ennyire félresikerül, rohadt nehéz dolga van a könyvnek, ha meg akarja
szerettetni magát (de azért nem lehetetlen).
Claire
egy napon egy növénygyűjtögető útja során (aminek az a lényege, hogy ne
kelljen Frank mellett unatkoznia), besétál egy ősi kőkörbe (nem derül
ki, mifélébe), és hirtelen kétszázötven évet visszarepül az időben. És
persze rögtön egy csata kellős közepén találja magát – milyen hülyén is
nézne ki, ha egy tehénistállóba csöppenne, és egy békés parasztcsalád
találna rá. Először a csúnya angol katonák kezébe kerül, aztán jönnek a
szexi skótok, és ők ragadják magukkal. Naná, hogy mindenki le akarja
teperni, mert hát ez egy ilyen kor, Claire egy szemrevaló nő illetlen
ruhában, és egyébként is mindig a szexen jár az esze, biztos ezt
sugározza kifelé is.
Még szerencse, hogy akad a skótok közt egy nagyonnagyon sebesült
fiú, aki sürgős ellátásra szorul, így Claire potenciális ágybetétből
átvedlik határozott ápolónővé. És a marcona katonák azon nyomban
meghunyászkodnak, amint Vészhelyzetbe
illő módon elkezd olyanokkal dobálózni, hogy el kell állítani a
vérzést, ki kell fertőtleníteni, helyre kell rakni, be kell kötözni, és
úristen, mennyire csúnya, ha nem látjuk el most rögtön, meg fog halni.
Komolyan elgondolkodik az ember, hogy hogyan élték túl azok a
szerencsétlenek addig Claire nélkül…
És itt jutunk el Jamie-hez. Ó, Jamie! A szexi, férfias, gyönyörű, bánatos, mindig nagyonnagyon sebesült
Jamie, aki iránt valószínűleg olyan mélységes rajongással viseltetik az
írónő, ami csak Steph Meyer Edward iránti szerelméhez mérhető. Jamie
egyszerűen tökéletes, ő a tizennyolcadik századi felföldi férfiideál,
akinek Claire megmenti az életét, egyszer, aztán még egyszer, és a
végén a változatosság kedvéért még egyszer. Közben a csúnya angolok
miatt kényszerházasságot kötnek, de ez igazán azért nem zavarja őket,
mert jókat kufircolnak, meg hát Jamie abban a szent pillanatban
beleszeret a kedves nővérbe, amint az megmenti az életét – biztos valami
komplexus, de minek foglalkozni vele, hiszen az ő szerelmük tökéletes.
Amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy Claire elég hamar elfelejti
Franket, és a régi életét, néha ugyan eszébe jut, hogy vissza kéne menni
ahhoz a fránya kőkörhöz, de azért igazán mintha nem rázná meg, hogy
hoppá, kétszázötven évet visszaugrott az időben. De legalább itt nem
unatkozik.
S
hogy miért nem tudtak ezek a szereplők közel kerülni hozzám? Mert
egyszerűen semmi máson nem jár az eszük, csak egymáson. Pedig egy csomó
érdekes dolog történik körülöttük, egy kis háború, egy kis politika,
klánbeli intrikák, de mindez abban a pillanatban elveszti jelentőségét,
amint egymásra néznek, mert akkor rögtön összeborulnak és jön a szex.
Jamie benne van a dolgok sűrűjében, törvényen kívüli, a családja tart
tőle, mint potenciális klánvezér-jelölttől, a birtokát nem foglalhatja
el, van egy hangyányi esze, néha gondolkodik is, de aztán jön Claire.
Akinek szintén lenne jobb dolga, mint állandóan henteregni – mondjuk
visszamehetne a huszadik századba (na jó, ez gonoszság a részemről). De
tényleg, én bármiről szívesebben olvastam volna ebben a könyvben –
klánpolitikáról, csatározásokról, a trónkövetelőnek gyűjtött pénzről,
gyógynövényekről, Claire gyógyítói tevékenységéről – mint az állandó
menekülésről és szexről.
Ráadásul
ezt a kapcsolatot, ami Claire és Jamie között kialakul, én a legnagyobb
jóindulattal sem tudom komolyan venni. Persze nem is kell, ez a műfaj
nem a hitelességről és a párkapcsolati mintákról szól, hanem a női
olvasók romantikus fantáziájának kielégítéséről, de azért baromira
kíváncsi lennék, hogy tényleg van-e olyan nő, akinek a romantika ezt
jelenti. Mert mit is látunk? Van egy határozott, a maga módján értelmes,
kissé szexcentrikus nő, aki beleszeret egy nála fiatalabb, sebesült,
tutujgatnivaló férfiba (?), aki azért közben kemény harcos, izmos
testtel, hatalmas férfiassággal, ódivatú elképzelésekkel a férfi-nő
viszonyról – amibe belefér, hogy ha az asszony nem jól viselkedik, akkor
szíjjal elveri a hátsóját, amit az józan belátással fogad, és másnap
áll rendelkezésére az ágyban. Bizonyára vannak nők, akik arra vágynak,
hogy egy „egyszerre sebezhető, mégis rettentő férfias” pasi időnként
elfenekelje őket, aztán meg szaladjon hozzájuk a bibijével, és lehessen
felette anyáskodni, de azért remélem, nem ez az általános.
Kár
érte, mert jó volt az alapötlet, és akár jó könyv is lehetett volna, de
így mindössze egy rémesen túlírt, unalmas féltéglaként fogok emlékezni
rá. Volt kettő, azaz kettő darab olyan momentum a 900 oldal alatt, ahol
felcsillant a szemem, hogy na, itt valami érdekes lehetőség van, de
azokról olyan hamar megfeledkezett az írónő, hogy pislogni se volt időm.
Talán a folytatásokban (amik eddig hét(!) kötetet tesznek ki) előveszi
ezeket a szálakat, de hogy én azokat már nem fogom elolvasni, az biztos.
Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Farkas Veronika
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése