2012. január 29., vasárnap

Camilo José Cela: Méhkas

Fontos tisztázni, mi minden nem derül ki a szerzőről a regény által. Camilo José Cela igazán összetett figura: Franco tábornok híve, harcol érte, politikai értelemben konzervatív – de a megfogalmazásaiban végtelenül szabad szájú, aki „kupac szarnak” aposztrofálta (az egyébként neki ítélt) legrangosabb spanyol irodalmi díjat, akinek jelen írásunk tárgyát képező, Méhkas című regénye a diktatúrákat mindig jellemző prüdéria légköre miatt először Argentínában jelent meg – hogy aztán a legenda szerint maga Franco „hozassa haza” a könyvet, úgymond az irodalomba „leszólva” – amely könyv első pillantásra leginkább azonosulásra késztető „hőse” kimondatlanul, de jól felismerhetően köztársaságpárti. A magyar olvasók találkozhattak az író Az archidoniai bájdorong című kisregényével, amely egy igazi provokatív irodalmi blöff, a kamaszfantázia álmacsó spricc-légkörével terhes, olykor erősen parodisztikus szöveg méretpontos kihajtható fütyimelléklettel – de ugyanez az író kap Nobel-díjat a Pascual Duarte családja című könyvéért, amit a kritika a huszadik századi spanyol próza tetejének érez, az írót a legnagyobbak (például Cervantes) szellemi társává avatva. És több évvel a halála után, jelenleg is tart egy plágiumper ellene - még az is lehet hogy könyve alapjait egy ismeretlen pályatárstól lopta. Tud valaki ellentmondásosabb Nobel-díjast?

A Méhkas panoptikum. Vagy még inkább rovargyűjtemény. Cela ritkán árul el szimpátiát, szinte csak a prostitúcióba kényszerülő, forró testű fiatal lányok iránt megengedőbb – hogy aztán a jövendőjükként felsejlő „eshetőségekkel” madámtól vasalóasszonyig megint a mindenkinek kijáró, kegyetlen távolságtartással bánjon el. Panoptikum, mert a könyvében tévelygő mintegy százhatvan szereplő a „jellemző” illusztrációjaként személyesül, rendeződik jelenetbe, merevül ki az élete egynéhány pillanata a szemünk előtt, a maga stílussal, bármiféle „irodalommal” alig is takart meztelenségében. Vagy mégis inkább rovargyűjtemény: az írói tollvégre tűzött alakok úgy vonaglanak a lapokon, mint a rosszul megölt bogarak – holott az író, s a tolla csak konstatál: a sorsra tűzöttség beteg állapotát modellezi. Ahogy fogalmaz a második kiadás előszavában: „…az üldözött férfi, az üregi nyúl módjára tengődő gyermek, a nő, aki testét árulja a szűkös, keserű kenyérért – végzetesen könnyű kereset! – az óvatos, szőrös szívű kereskedő, a fásult kislány, a reményét vesztett aggastyán, az idült beteg, az esdeklő és nevetséges idült beteg ma is itt van…”. Az író nem tud gyógymódot, csak konstatál: látja-érzi maga körül kora polgárháborús sebekkel üszkös, idült beteg Spanyolországát.

Első pillantásra a Méhkas tipikus század-eleji kávéházi regény, szerkezetében sokban rokon a honi kávéházi irodalom alapműve, Nagy Lajos Budapest Nagykávéház-a világával – asztalról asztalra téved az írói tekintet, egy-egy vendégnél hosszabban, másoknál rövidebben elidőzve. Amint elhagyjuk a kávéházat, azokat az alakokat követjük, akiket a záróra köp az utcára Rosa asszony kávéház-paródia jellegű műintézményéből – szinte filmszerűen sűrű, rövid szöveg-testekkel svenkelve szereplőről szereplőre. A szerteágazó, pókhálószerű cselekményben a sok szereplő, a sokféle cselekvés közé rejtett kimondatlan viszi előre a könyvet. Cela legmodernebb írói fogása, hogy a legnagyobb, dosztojevszkiji mélységű drámát nem meséli el – nem viszi el a művét a megcsinált katarzisba. Történik egy gyilkosság – na és? Megölték a buzeráns mamiját, és egy üres zsebű, elkobzott igazolványú szerencsétlen senki egyszer csak néhány duróval gazdagabban parádézik – amíg ki nem folyik a pénz a kezéből. Lehet, hogy nincs is összefüggés, lehet hogy semmi köze hozzá, lehet, hogy csak kiderült valami Martín Marcoról, például az ok, amiért nincsen igazolványa – a fináléban Cela csak sejtet valamit, de ennek a sejtelemnek elképesztő következménytartalma van.

Egyrészt saját magunkról mesél – vajon olvasóként elfogadjuk-e a sejtelmet ténynek, és Martínt azonosítjuk-e a gyilkossal? Ha igen, szembe tudunk-e nézni elképesztő közönyével, a ténnyel, hogy a gyilkosság számára alapvetően „nem történt meg”; hogy a dosztojevszkiji példánál maradva Raszkolnyikov megváltás-történetéhez képest ezúttal közöny-történetet kapunk, hogy Martín Marco egy pillanatra sem „éli meg” a lelkiismeretét? Szembe tudunk-e nézni nemcsak azzal, hogy a könyvben található összes önfeláldozás, Victorita prostituálódásától a purdé énekéig teljesen értelmetlen, de azzal is, hogy az erőszakos halál, egy ember életének elvétele sem ráz meg senkit, azt főleg nem, aki elkövette – magyarán aki másokat tesz áldozattá, az ebben a könyvben soha nem jut el a szembenézés gesztusáig? Végletekig kiürült képlet Camilo José Cela világáé, ahol a legembertelenebb dolgok sem szorulnak immár magyarázatra. Avagy ne fogadjuk el Martín bűnösségét, és szembesüljünk vele: ideális bűnbak ő ebben a mérhetetlenül kiürült embertelenségben, tehetetlen baleksága által predesztinálva a szerepre. Ne fogadjuk el a sejtetést, és szembesüljünk vele: az eredmény, a finálé „tartalma” ettől még ugyanaz.

Másrészt mesél az irodalomról, arról a sajátos szándékról, amely a realizmus konstatált kudarca után minden igazán tehetséges írót foglalkoztatott akkoriban. Camilo José Cela hangütése az egzisztencialistákéval rokon, Camus-t előlegző – mondanám, holott nem egy momentumában (nem egy szereplőjével) túlmutat a Bukásban, vagy a Közönyben megrajzolt kudarc-személyiségképeken. Cela nem hisz a társadalomban – de a gondolatformáló franciákkal szemben az egyénben még kevésbé. Méhkasa, ahol a királynő mérgezi a többi méhet, valójában beteg herék gyűjteménye – de ennek tudomásul vételétől, ennek leírásától sem remél az író semmit. Ahogy írja: „Jól tudom, hogy a Méhkas pusztába kiáltott szó, sőt, az is lehet, hogy nem elég éles, vagy szívet tépő kiáltás…”

H valamit, hát ezt a könyvet érdemes volt kiadni újra! Mire nem jó egy Nobel-díjasokat egybe gyűjtő sorozat…


Kiadó: Metropolis Media
Fordította: Szalay Sándor
 

2012. január 26., csütörtök

Andrea Kettenmann: Kahlo



Vannak művészek, akiknek művészetét és személyes történetét lehetetlen külön választani – Frida Kahlo kétségkívül ilyen. Jó néhány éve már, hogy egy kedves ismerősöm egy Kahlo-albumot lapozgatva értetlenül állt a festőnő elsőre borzalmasnak tűnő látomásai előtt, aztán ahogy hosszan beszélgettünk arról, milyen események váltották ki ezeket a látomásokat, a végén azt mondta: nem csoda, hogy ilyeneket festett.

Frida Kahlo 1907-ben született Mexikóvárosban, egy magyar származású, Németországból kivándorolt festő, Guillermo Kahlo és a spanyol-indián származású Matilde Calderón y González harmadik lányaként. Hat évesen gyermekbénulásban megbetegedett, és egyik lába deformálódott – ennek köszönhetően hordott egész életében hosszú szoknyát vagy férfiruhát és soha nem tudott bicegés nélkül járni. Az igazi trauma azonban tizennyolc évesen érte: a busz, amin Frida utazott, egy villamossal ütközött, a fiatal lány pedig szó szerint teljesen összetörve, számos maradandó sérüléssel élte túl a balesetet.


Ez a baleset, és az azt követő hosszas kórházi lábadozás vezetett ahhoz, hogy Kahlo festeni kezdett – a kórházi ágyon fekve, unalmában ragadott ecsetet, és eleinte csak saját magát és rokonait festette. Később a baleset és a betegségek váltak állandó témáivá – rengeteg önarcképe (melyekről szólva azt mondta, azért festi többnyire önmagát, mert gyakran magányos, és saját magát ismeri legjobban) közül a legtöbb a balesetre reflektál, a sérülések és betegségek feldolgozását (vagy fel nem dolgozhatóságát) örökíti meg. Kahlo sosem épült fel teljesen, gerincsérüléseit nem vették időben észre, így később műtétek sorát kellett végrehajtani rajta, egész életében fűzőt kellett hordania, és nagy fájdalmai voltak.


A baleset előtt aktívan politizáló, orvosnak készülő fiatal nő a kórházat elhagyva a mexikói művészvilágba került, ahol megismerkedett későbbi férjével, a Mexikó legnagyobb festőjének tartott Diego Riverával. Viharos házasságuk és összetett, ellentmondásos érzéseik adják Frida festészetének másik központi témáját – és vezetnek el a festőnő tán legnagyobb traumájához, hogy a sérülései miatt nem szülhetett gyereket. Orvosai tiltakozása ellenére többször próbálkozott, ám újra meg újra elvetélt, az egyik ilyen alkalom megörökítése, a Henry Ford Kórház vagy A repülő ágy című kép a huszadik század legfelkavaróbb festményei közé tartozik.


Kahlo jelentősége leginkább abban rejlik, hogy olyan témákat festett döbbenetes őszinteséggel, amiket előtte senki. Az első festőnő volt, aki nyíltan – olykor taszító naturalizmussal – festette meg a női test működését: a szülés, vetélés, vérzés képi ábrázolása korában sokkolta a nézőket. Ám a legsokkolóbb talán az a szimbolista ábrázolásmód, ahogy Kahlo a saját testi gyötrelmeiből kiindulva átértékeli az anyasághoz, a teremtéshez, a tápláláshoz való viszonyt – kezdve a saját anyjával és szoptatós dajkájával, kibontva a képet egészen a mindenkit tápláló Földanyáig. Képeit korában sokan szürrealistának tartották, ám ő maga ezt mindig tagadta: festményeit saját érzései, kínjai szimbólumainak tartotta.
 

 Még életében hatalmas sikert aratott, ikon lett belőle, az első latin-amerikai festő volt, akitől képet vásárolt a Louvre, magát mégsem tartotta soha olyan jelentős festőnek, mint férjét. Élete vége felé a festészetnél is fontosabb helyett foglalt el életében a politika, úgy tartotta, a marxizmus gyógyír a világ – és az ő – összes bajára. Miután egyre súlyosbodott az állapota, egyik lábát amputálni kellett, és kiújuló gerincproblémái miatt az ágyból sem tudott felkelni, 1954-ben halt meg otthonában – hivatalosan tüdőgyulladásban, ám utolsó naplóbejegyzései alapján az öngyilkosság sem zárható ki.

A huszadik század második felében Kahlo nem csupán a feminista mozgalmak egyik legnagyobb példaképe lett, hanem stílusikon is: egész életében hordott tehuana népviselete és prekolumbián ékszerei a hetvenes években meghódították a kifutókat, Jean Paul Gaultier pedig egész kollekciót szentelt a festőnőnek. A Frida-kultusz betetőzése volt 2002-ben a Salma Hayek főszereplésével készült, Julie Taymor rendezte Frida című film, ami méltó emléket állított a művésznek.

Ekkoriban vált hazánkban is ismertté és népszerűvé a mexikói festő, akinek munkásságáról 2004-ben jelent meg az első magyar nyelvű album Andrea Kettenmann szerkesztésében, a Taschen közönségkedvenc „kis fekete” sorozatában. Most ez az album került újra kiadásra, immáron reprezentatívabb külsővel, nagyobb alakban, keményborítóval – ami viszont nem változott, az a minőség: a kiadótól megszokott kiváló minőségű képekből (végre nagy alakban!) és a részletes, átfogó ismeretterjesztő anyagból teljes képet alkothatunk a festő munkásságáról és életéről. Ráadásul mindezt a piacon szokatlanul vásárlóbarát áron – az album kevesebbe kerül, mint a legtöbb frissen megjelenő regény. A festészet iránt érdeklődőknek kihagyhatatlan!


Kiadó: Tashcen/Vince
Fordította: Molnár Magda

2012. január 23., hétfő

Lakatos István: Dobozváros

Ez az ismertető elsősorban a szülőknek szól. Hiszen ez egy felolvasni való könyv. Akkor működik a legjobban, ha anyu vagy apu olvassa este, lefekvés előtt, apró, emészthető adagokban. Jó felolvasni. A mondatoknak beszélhető ritmusa van, a szereplőknek saját hangja, amit a felolvasó eljátszhat, mélyíthet-vékonyíthat hangot, mímelhet gesztust – működtetheti a mesét. Merthogy mese, amit olvasunk, meseregény. Vagy inkább ifjúsági regény? Mert kézbe lehet adni az olvasni tudó nagyobbnak is, aki imádni fogja Lakatos István képeit is, nemcsak a történetet. Amit azért minden bájos gyerekkiszólása ellenére a legnagyobb is élvezhet – a felnőtt is akár. A felolvasó apu és anyu. A képek nekik is tetszeni fognak, lehet - ahogy én is - kevesellni fogják őket, „többet követelne a sztori” rikkantana fel apu és anyu, miután közös erővel megnyugtatják a legkisebbet, hogy ők még nincsenek gumiból.

Mert amikor Székláb, a morcos öreg felkeresi Zalánt és magával viszi a háztákolmányon egy soha nem látott kalandba, bizony ezt közli legelőször a megszeppent fiúval: a szüleit kicserélték, Dobozvárosba hurcolta őket a titokzatos Egyes, és gumimásolatokat ültetett a helyükre. Magával viszi a fiút, de nem ám szülőt szabadítani, hanem csak afféle inasnak. Mert bár titokzatos, kerttel együtt síneken guruló, expresszek elől félreugró háztákolmány gazdája az öreg Székláb, aki felhőt és tavat reparál a sufniból előtúrt szerszámaival, Dobozvárostól ő is mintha félne. De Zalán – bár kicsi, de bátor – ezt nem hagyhatja annyiban. Mégse hagyhatja a szüleit!

Van egy kifejező hangutánzó szavunk, Lakatos István is bőszen használja – és a legjobban ez a szó fejezi ki, mitől lesz ez a könyv mint ifjúsági regény maradéktalan: mert blöe. Azaz pontosabban: mert blöe mer lenni ott és akkor, a regény azon pontjain, ahol a legtöbb szerző a maga művét elszépelgi. Hajlamosak vagyunk felnőtt fejjel eltagadni, a gyerek mástól undorodik, a világhoz való viszonyban sokkal felszabadultabb, a kaki-puki jókora kupacát könnyebben emészti a mesében, mint a felnőtt – hajlamosak vagyunk eltagadni, már csak azért is, mert nem kevés munkával nevelték belénk, kismillió pfúj segítségével, hogy ezekről nemhogy beszélni se illik, de a puszta létezésük tudomásulvétele is illetlenség. Nos, Lakatos István a könyvében jó sokszor blöe, csodálkozom is, hogy viszonylag kevesen kiabáltak pfújt rá. Ez lesz a legnehezebb apunak vagy anyunak ha felolvas, tudomásul venni az író meglehetősen bátor, olykor horrorba hajló blöe ötleteit.

Az atmoszféra persze nem csak a blöe miatt van a helyén – például nagyon szeretem az író hasonlatait, viszonypontjait, amivel hőse: Zalán elhelyezi magát a maga történetében. „Bármilyen rettenetes hely Dobozváros, az alsó tagozatos napközinél nem lehet rosszabb.” Nagyszerűek Székláb elkalandozásai: „…senki sem szereti, ha meg akarják enni, mondjuk engem még senki sem akart megenni, ezért lehet, hogy én akár szeretném is. Hmm, mondjuk pacalt sem ettem még soha, pedig azt mondják finom, én meg azt mondom, blöe, amikor akár csak beszélnek róla…”. Viszont példának sem fogom idézni a törpék neveit – tessék elolvasni a könyvet és nevetni. És nem fogom idézni azokat a részleteket sem, amelyek szívet facsarnak, amelyek kegyetlenek akár, ahol anyu és apu majd be kell iktasson egy kis vigasztaló szünetet. Mert ez a mese itt-ott a Grimm testvéreket idézően kíméletlenre sikerült.

Először kifejezetten örültem, mikor kiderült, Zalán helyett Székláb akár választhatott volna néhány Zénót vagy Zoltánt, Vilmost, Viktóriát vagy Zsófiát - talán egy Xavért is, bár az a gumi cseregyerek Székláb szerint lehet, hogy lukas. Örültem a bárki fia előtt feltáruló kaland lehetőségének. Aztán persze egy ponton a szerző visszapenderít a jó öreg kiválasztottságba – még ha némileg parodisztikus elemekkel súlyosbítva is. Mentségére legyen szólva: ez az egyik legöregebb alapmítoszunk, a kiválasztottság. Én ugyan jobban szeretem az egyszeri szegény embert, meg a legkisebb fiút, a szabólegényt – a bárkit, aki így-úgy, jobbára nem az érdemei által, de helyzetbe kerül, s ami a fő, él vele. Él a lehetőséggel a maga szerény eszközeit furfanggal, csalafinta ötletekkel támogatva. Talán azért szeretem ezeket jobban, mint a kiválasztottak történeteit, mert alig néhány meri a maga kegyetlen mélységeiben feltárni: kiválasztottnak lenni valójában pokoli kenyér. Ha néha túlzásnak érezzük kisfiú hősünk dobozvárosi nyomorúságait, gondoljunk erre.

Meg arra, mennyire bátran nyúl Székláb esetében Lakatos István alapvető tabukhoz. A dolog működik, még akkor is, ha nem feltétlenül gondolja mindenki ugyanúgy, ahogy az író; ha az olvasó a világot más alapokról tekinti is. Székláb dorgálni való, rendetlen, bagószagú, fröccsös nagypapaisten – akinek a legfontosabb tulajdonsága ez a nagypapás megszólíthatóság. Nem véletlen, hogy az Egyes, az örök ellenpólus a maga tornyában él, a maga teremtette világban, amihez nem fér senki, Zalán se, hiába próbálkozik. Egyes a maga megközelíthetetlenségében mégsem a letaszított, az ördögi, sokkal inkább a keresztény világkép farizeusi arca, a piedesztálra emelt, kizárólag hódolni való, megszólíthatatlan isten képi mintáját követi. Lakatos jó érzékkel választ nevet a fő gonoszának: ez a mi modern gonoszunk, a futószalaggal, az uniformizálással, a környezetszennyezéssel. Mondhatnám: ami valóban „változtat”, az „új” kedvéért mindig könyörtelenül pusztítva a „régit”. De Egyes legjellemzőbb tulajdonsága mégis az, hogy semmit nem árul el magáról. Persze hogy a pusztulásba visz ez a személytelenség és persze, hogy egy maradék nélkül megszólítható személyesség kell legyen ennek az érzéketlenségnek a hiteles alternatívája. Valaki, akin akár számon lehet kérni a vízözönt, meg a dinoszauruszokat.

Azért, hogy mondjak rosszat is: a cselekményvezetés néhol bosszantóan egyenetlen, akár Székláb háztákolmányának síneken zötykölődő útja. Annyi kanyar és kitérő van a szövegben, hogy nem csoda, ha néhány fonal időnek előtte fonnyad el. A ritka kiszólások, az alkalmankénti kikacsintások az olvasóhoz csak díszként fityegnek a könyvön – ahogy az író egy helyütt mintegy tréfásan konstatálja is, nincs szerepük a történetben.  Néhány szereplő sem járt jobban, én leginkább Jónás, a kecske esetében éreztem azt, hogy a bemutatásához képest igen kevés, hogy mindvégig pusztán durcás – még akkor is, ha így jól illik a könyv egészébe. Hiszen ez a könyv a jóistent is a szüleire durcás gyerek pozíciójából dorgálja, mondhatnám, igazi durcásgyerek-könyv.

Mindennek ellenére: ez a könyv felolvasni való. Akkor működik a legjobban, ha anyu vagy apu olvassa este, lefekvés előtt, apró, emészthető adagokban. Jó felolvasni. A mondatoknak beszélhető ritmusa van, a szereplőknek saját hangja, amit a felolvasó eljátszhat, mélyíthet-vékonyíthat hangot, mímelhet gesztust – működtetheti a mesét. De az se baj, ha nem mímeli. Ez a mese magától is működik.


Kiadó: Magvető
 

2012. január 21., szombat

Murakami Haruki: 1Q84 (első könyv)

Az utóbbi évek egyik legjobban várt megjelenése Murakami Haruki 1Q84 című trilógiája –  japán megjelenésekor óriási sikert aratott, tavaly pedig szerte a világon a boltok polcaira kerültek a fordítások, ősszel végre a magyar is. Igaz, csak az első két kötet – a befejező részre előreláthatóan az áprilisi Könyvfesztiválig kell várnunk. A regényt jócskán megelőzte a híre: a nemzetközi kritika az író főművének kiáltotta ki, monumentális összegzésről írtak – nem csoda, hogy felfokozott várakozással vettem kézbe.

Hogy valóban főmű-e, azt az első kötetet olvasva még lehetetlen megállapítani, de hogy monumentális, az biztos (részenként 500 oldal), és ahogy azt már a korábbi műveknél megszoktuk, a szerzőre jellemző stílusjegyek és visszatérő szereplők itt is helyet kaptak – így hát akár összegzésről is lehet beszélni. Én azonban meghagyom ezt a végére, egyelőre inkább arról írnék, mekkora élmény fejest ugrani egy hamisítatlan Murakami-szövegbe.

A történet – figyeljünk csak, ismétlődő elem! – két szálon fut, az egyiknek a hőse Aomame, a mellékállásban bérgyilkosként tevékenykedő fitneszedző, a másiké Tengo, a bumfordi matematikatanár, mellékesen író. Fejezetről fejezetre ugrunk egyik történetből a másikba, és először észre sem vesszük, de szép lassan egyre több kapcsolódási pontot fedezhetünk fel.

Aomame magányosan él, barátai nincsenek, családjával rég megszakította kapcsolatát, egyetlen gyerekkori szerelmének emlékét ápolja, végzi a munkáját, néha egyéjszakás kalandokba bonyolódik, és időnként titokzatos megbízásokat kap egy idős hölgytől, melyek elvégzése után a világ megszabadul egy feleségét verő, nemi erőszakot elkövető férfitól. Épp egyik megbízását indul elvégezni, amikor az autópályán dugóba kerülve a taxis azt javasolja neki, hogy egy szerelők által használt lépcsőn másszon le a magasban húzódó útról, és vonaton folytassa útját. Mikor Aomame leér a földre, átcsöppen egy másik világba, ahol látszólag minden ugyanaz, de mégis – minden kicsit más.

Tengo nem magányos, tanítványai és férjes szeretője épp elég társaságot jelentenek neki ahhoz, hogy ne akarjon kibújni a  csigaházából. Családjával rég megszakította a kapcsolatot, munkája mellett regényíráson töri a fejét. Egy napon megbízást kap szerkesztőjétől, hogy dolgozza át egy fiatal lány kéziratát, a „Légből szőtt gubó”-t, hogy a remek ötletekkel teli, ám gyenge szövegű regény megkapjon egy rangos díjat. Tengo elvállalja a feladatot, bár nem szívesen vesz részt a csalásban, mégis – a lány könyve elvarázsolja. Észre sem veszi, de mintha egy másik világba kerülne általa, egy olyan valóságba, ahol látszólag minden ugyanaz, de mégis – minden kicsit más.

S hogy mit tudunk meg erről a másik világról, ezerkülöncszáznyolcvannégyről? Egyelőre nem sokat. Két hold van az égen, a rendőrök másféle pisztolyt viselnek, egy hippikommunából kivált milicista csoport néhány éve brutális vérengzést rendezett, a kommuna pedig időközben szektává alakult, melynek berkein belül valakik kislányokat erőszakolnak, és vak kecskék szájából kimasírozó kisemberek lepik el a világot. Valamiképpen Aomaménak és Tengonak is köze van a kisemberekhez, akik gonoszságot és pusztítást szőnek maguk köré, de hogy miképp, az a későbbi kötetek titka.

Ebben az 500 oldalban tulajdonképpen alig történik valami, ráérősen hömpölyögnek a mondatok egymás után, apró-cseprő mindennapi tevékenységek leírásán át ismerjük meg a  főszereplőket, egy nagy rakás lényegtelen információval leszünk gazdagabbak – és mégis, eszünkbe sem jut felhánytorgatni, hogy „de kérem, hol a cselekmény?”. Murakami éppoly észrevétlenül bontja le a valóság szövedékét, ahogy a könyvbeli kisemberek szövik a légből szőtt gubót, elandalít minket, és egyszer csak a regénye valóságában találjuk magunkat, anélkül, hogy feltűnne, valami megváltozott körülöttünk. Mert már nem reklamálunk feszes cselekményt, logikát, újításokat, nem érdekel, hogy a regény (legalábbis az első kötet) nagy része önismétlés, és még zavaros is – csak egy dolog fontos: hogy elmerüljünk ebben a csodaszép prózában.

Persze lehet merengeni az összefonódó sorsokon, a nyilvánvaló párhuzamokon a japán történelem elmúlt évtizedeivel, a politikai és művészeti utalásokon – de ez leginkább csak a könyvet letéve jut eszünkbe, mert olvasás közben magával ragad a szöveg. És ezt kevesen tudják ma ilyen szinten művelni, mint Murakami. Engem az sem zavarna, ha a következő két kötet sem szolgálna megfoghatóbb cselekménnyel, mint ez, de vélhetően ezzel a véleményemmel egyedül vagyok – mondjuk ki: az olvasók többsége azért vár valami kerekedő történetet is a lenyűgöző stílus mellé.


Kiadó: Geopen
Fordította: Erdős György

2012. január 18., szerda

Theresa Révay: A hársak felett az ég

A tavalyi év egyik legkellemesebb meglepetése volt Theresa Révay Párizs fehér fényei című regénye – az írónő mesteri módon ötvözte benne a romantikát a történelemmel, a divatvilág csillogását a két világháború közti növekvő politikai fenyegetéssel, a művészi útkeresést a hazájukból elűzött arisztokraták túlélésért folytatott harcával. Mikor eljutott hozzám a folytatás híre, először egészséges kétkedéssel fogadtam – egyrészt, mert az előző kötet elegánsan nyitva hagyott befejezése nagyon is kedvemre való volt, másrészt, mert manapság, amikor mindenki sorozatot ír, egy önálló történet igazi kincsnek számít. Aztán szép lassan megbarátkoztam a folytatás gondolatával, egész egyszerű oknál fogva: amint felidéztem a Párizs fehér fényei világát, nyomban elfogott az érzés, hogy megint bele akarok merülni, és újra együtt akarok lenni a hőseivel.

Előbbi csak részben, utóbbi maximálisan teljesült. A hársak felett az ég a második világháború végén veszi fel a történet fonalát, abban az időben, amikor Európa romba döntve, szétbombázva, megtépázva, iszonyatos emberi veszteségekkel „lélegezhetett fel” a náci terror után. Hol van már ekkor a húszas-harmincas évek csillogó divatvilága, hol a pezsgő szellemi élet, a fények, a glamúr? Itt nincs más, mint fájdalom, vér és halál – és ami tán a legrosszabb, bizonytalanság.

Xénia Osszolina, a bolsevik forradalom idején hazájából elmenekült orosz grófnő, a harmincas évek legkeresettebb modellje férje halála után csak egy dologra képes gondolni: hogy megtalálja szerelmét, a fotós Max von Passau-t, aki nyomtalanul eltűnt a náci Németországban. Xénia a frissen felszabadult, lassan újraéledő Párizsból Berlinbe utazik, hogy felkutassa az ellenállóként letartóztatott férfit – és kiderítse, mi történt barátnőjével és családjával. A regény elejét átható bizonytalanság iszonyú erővel települ ránk – noha olvasóként tudjuk, mi történt, Révay eléri, hogy a szereplőivel együtt járjuk végig az utat, melynek végén az igazság felfoghatatlanul csap arcul minket. Nem lehet közömbösnek maradni, amikor a fiatal zsidó testvérpár, Lilli és Felix Selligsohn megtudja, hogy szüleik és kishúguk nem élte túl a haláltábort, vagy amikor látjuk a megtört, munkatáborból szabadult Max képtelenségét arra, hogy újrakezdjen, visszatérjen az életbe.

Fájdalmas és sötét időkben játszódik a történet, nehéz is kiverekedni magunkat a hatása alól, még akkor is, ha a történelem mellett – ahogy az előző kötetben is – az emberi sorsoké a főszerep. Csakhogy a romantika mellett sokkal ellentmondásosabb, összetettebb viszonyok kerülnek terítékre. Xénia lánya, Natasha felnőve szembesülni kénytelen azzal, hogy anyja egész életében hazudott neki arról, ki az apja – s hogy akit apjaként szeretett, a nácikkal kollaborált. Egész identitása kérdőjeleződik meg, és anyjával szakítva Berlinbe menekül, hogy megtalálja vér szerinti apját, és saját útját. Unokatestvére, Axel Eisenschacth ezalatt náci apja örökségével kénytelen szembenézni, és újraértékelni a Napolában belénevelt hazug eszméket, miközben a nélkülözésbe belebetegedett anyját próbálja életben tartani. Felix pedig, akitől elvették családját, vagyonát, nevét, múltját, dacolva a világgal és a „felnőttek” tanácsaival, visszatér Berlinbe, hogy visszaszerezze örökségét.

Max és Xénia szerelmi története mellett az övék, a háború alatt felnőtt generációé a főszerep, akiknek nem csak saját személyes történetükkel kell megbirkózni, hanem azzal is, hogy a körülöttük lévő világ fenekestül felfordult – nincsenek eszmék, melyekben hihetnek, nincsenek „igazságok”, nincs hit, minden, ami a háború előtt kapaszkodót jelentett, elpusztult, és nekik kell újra felépíteni.

Valamennyi szerep itt is jut a divatnak és a művészetnek, Xénia például Cristian Dior 1947-es „New Look” bemutatójával tér vissza a divatvilágba, Max fotói a szétbombázott Berlinről pedig bejárják a világot. Ám ezek csak epizódok, melyek színesítik a cselekményt, sokkal nagyobb hangsúlyt kap a politika – a szövetségesek marakodása Berlin felett, a város kettéválasztása és az 1953. június 17-én kicsúcsosodó felkelés kulcsszerepet kap.

Az írónő mesterien bonyolítja  a szálakat és szövi egymásba  a legkülönbözőbb emberek sorsát – a főszereplők mellett van itt orosz arisztokratából lett szovjet tábornok; fiatal angol katonanő, aki az unalmas vidéki arisztokrata-lét helyett választotta a Királyi Haditengerészetet; Kelet-Poroszországból a szovjet seregek elől elmenekült fiatal lány. Annak ellenére, hogy olykor romantikus túlzásokba esik, és hihetetlen fordulatokkal egyengeti egymás felé hősei útját, Révay megint remek könyvet írt – az pedig külön öröm, és magasan kiemeli a regényt a hasonszőrű történelmi lektűrök közül, hogy főszereplői egytől egyig összetett jellemek, itt senki sem hibátlan, nincsenek csak fekete és csak fehér szereplők.

Olykor esetlen, fájdalmukat feldolgozni nem tudó, másokat ok nélkül bántó, szívüket megkeményítő, hús-vér szereplők küzdenek leginkább saját magukkal a boldogságért – szerencsére nem teljesen kiszámítható, hogy ki miben vagy kiben találja meg, s komoly meglepetések is érnek minket a végére. Meg merem kockáztatni, hogy Theresa Révay a történelmi lektűr-szerzők közül a legjobbak közé tartozik, igazi minőségi romantikus irodalmat ír. A műfaj rajongói számára mindenképpen ajánlott darab!


Kiadó: Athenaeum
Fordította: Kiss Kornélia

Korábbi kommentek:


2012. január 16., hétfő

Egy rég várt ünnepély - 2012.

Talán maguk a szervezők sem gondolták, hogy milyen hosszan tartó hagyományt teremtenek, amikor 2003 január 3-án, J. R. R. Tolkien születésének 111. évfordulóján megrendezték a Corvin moziban az „Egy rég várt ünnepély”-t. Az előző évben, egy internetes fórumból kinőve megalakult Magyar Tolkien Társaság akkor még nem volt több egy csapat lelkes rajongónál, akik minden alkalmat megragadtak arra, hogy rajongásuk tárgyát kisebb-nagyobb rendezvényeken ünnepeljék. Alkalom pedig volt bőven, köszönhetően nagyrészt az akkoriban bemutatásra kerülő A Gyűrűk Ura-filmeknek.

Az azóta eltelt évek során A Gyűrűk Urát övező tömeghisztéria jócskán megcsappant (bár idén minden bizonnyal újraéled), az igazi rajongók azonban otthonra találtak az MTT vonzáskörzetében – akár tagként, akár pártolóként, akár csupán a fórum látogatóiként. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a Magyar Tolkien Társaság – noha természetesen feladatának érzi, hogy minél szélesebb körben népszerűsítse, ismertesse meg Tolkien világát, nem egy alkalommal tudományos mélységekig foglalkozva az adott szövegekkel – a legnagyobb hangsúlyt a könyveket átható szellemiség képviseletére és átadására helyezi. Így  otthon érezheti magát körükben az is, aki nem „hardcore” Tolkien-rajongó.

Ám, hogy mennyire túlnőtt már az MTT a „rajongói klub” jellegen, azt jól mutatja az általuk megrendezett szemináriumok, vitaestek, oktatási- és ismeretterjesztési céllal tartott előadások sora – a társaság elismert tagja a nemzeteken átívelő közösségi hálózatnak, amely önkéntes alapon ápolja a Tolkien-i hagyományt. A hétköznapi olvasó számára tán a legjelentősebb – de mindenképpen a leglátványosabb –  eredményük, hogy az elmúlt évek magyar Tolkien-kiadásaihoz és A Gyűrűk Ura filmek magyar feliratozásához és szinkronjához lektorként, esetenként fordítóként járultak hozzá.

A 2012 január 7-én, az ELTE Trefort Ágoston Gyakorlóiskolában megrendezett „Egy rég várt ünnepély” magában hordozta mindezt a sokszínűséget – a rajongók lelkesedését és önfeledtségét vegyítette a profi ismeretterjesztéssel, miközben egy szeletke Középföldét kínált az arra fogékonyaknak

Ha erről a rendezvényről akarok szólni, a leghelyesebb, ha felidézem azt a rég várt ünnepélyt, amiről a nevét kapta, Zsákos Bilbó születésnapi ünnepségét: „Zsákos Bilbó ünnepélynek nevezte, de inkább a szórakozások szakadatlan sorozatáról kellett volna beszélni… miután véget ért a nagy fogadtatás, s minden vendég belépett a kapun, következtek a nóták, táncok, zenék, játékok, s persze az eszem-iszom.” Itt is mindenki megtalálhatta a neki való programot, a kicsiket játszóház és kreatív sarok várta, ahol többek közt a filmekből ismert hadseregek katonáit lehetett kifesteni; a teaházban a Tolkien-i világba írt meséket olvastak nekik – s nemcsak nekik, jó néhány felnőtt is ott ragadt a mesét hallgatva, a hangulat által elvarázsolva, miközben csak egy szusszanásnyi időre és egy teára ugrott be.

A kihívásokra vágyók eközben a Magyar Stratégiai Társasjáték egyesület játékait is kipróbálhatták; volt táncház, lelkes előtáncossal és vonakodó táncosokkal; középkori hagyományőrzők tartottak fegyveres bemutatót. Megcsodálhattuk a filmbeli fegyverek replikáit – nem hivatalos felmérésünk szerint egyébként ez volt az egyik legnépszerűbb programpont a fiatalság körében, jó néhányan leragadtak a teremben és nem csodálkoznék, ha a facebook-on a következő napokban jó néhány, A Gyűrűk Ura-beli karddal pózoló fiatalember fotója tűnne fel. Idén is volt több állomásos közösségi „szerepjáték”, ahol a filmes aktualitások okán ezúttal A Hobbit története elevenedett meg.

Az előadások egy részének fókuszában is A Hobbit állt, a közeledő filmekre nagy várakozással tekint a társaság – ahogy kiderült, mindenki sokat vár tőlük. Persze aggódnak is – kérdés, hogy az inkább mesei történet mennyit komorodik a rendező keze által, mennyire viszik el A Gyűrűk Ura filmes világának irányába. Ahogy az egyik rajongó fogalmazott: a legjobb volna, ha a könyv szellemiségéből minél többet sikerülne vászonra tenni, ha visszaköszönnének a hangulatai, ha elfognának az olvasás közben átélt érzések a film láttán is. Hallhattunk előadást a könyv születéséről – melyben a jól ismert történet mellett, miszerint Tolkien professzor egy iskolai dolgozat üres hátoldalára írta a regény kezdő sorát, olyan érdekességek is elhangzottak, mint például hogy 1938-ban(!) szóba került A Hobbit német kiadása.

Egy másik előadás a filmek igen hányatott előtörténetét tárta elénk a jogok körüli purparlétól a rendezőcserén át az új-zélandi szakszervezeti követelések okozta fennakadásig – azt hiszem, a végére mindannyian fellélegeztünk, hogy végre elindult a forgatás. A számomra legkedvesebb előadás „A hobbit szerepe a tolkieni mitológia rendszerében” című volt – és nemcsak azért, mert néhány saját vélekedésem is visszahallhattam, ezúttal szakértői szájból, hanem mert elhangzott egy nagyon fontos, A Hobbit jelentőségét megvilágító mondat: ha nem lenne A Hobbit, valószínűsíthetően nem létezne – vagy ha lenne is, egészen más formában, más hősökkel – az általunk ismert A Gyűrűk Ura.

2012. január 15., vasárnap

Ransom Riggs: Vándorsólyom kisasszony különleges gyermekei

Nem emlékszem, hogy az utóbbi néhány évben előzött-e meg ekkora felfokozott várakozás olyan könyvet, ami nem egy sikersorozat folytatása (Harry Potter, Twilight, stb.), vagy valamely felkapott bestsellerszerző (pl. Dan Brown) legújabb könyve, mint amekkora Ransom Riggs regényét. Hosszú ideig uralta az előjegyzés sikerlistákat, és egész ősszel mintha ettől a könyvtől lett volna hangos az online könyves világ – volt könyvtrailer, külön facebook-oldal, nyereményjátékok, poszterek, minden, mi szem-szájnak ingere. A kiadó nagyon megtanulta, hogyan kell hatásos kampányt csinálni ahhoz, hogy mindenki ezt vegye karácsonyra. Most persze jópáran állítják, hogy már ebből a hírverésből látni lehetett, hogy ez csak egy felfújt lufi - lehet, hogy van benne valami, de én nem tagadom, hogy simán felültem neki, és tűkön ülve vártam a megjelenést.

Ami aztán szép nagy csalódást okozott; ha nem is az év legnagyobbját, mint Amadeának, azért elég nagyot – bizonyos szempontból. Mert más szempontból meg elég jól szórakoztam, ezt legalább senki nem vitathatja el a könyvtől. Sőt, egy részén még féltem is! Aztán Riggs elkövette a legnagyobb baklövést, amit egy misztikus regény írója elkövethet: lerántotta a leplet a misztikumról, és még jó alaposan el is magyarázta, hogy miről van szó. És nem is egyszer.

Pedig az ötlet maga jó. Jacob, a tizenhat éves amerikai srác éli a középosztálybeli gazdag, ámde kissé lúzer tinik mindennapjait, és fogalma sincs, mit kezdjen magával – családja átlagosan elmebajos, egyetlen barátja polgárpukkasztóbb már nem is lehetne, legnagyobb gondja, hogy hogyan rúgassa ki magát a családi drogériából, ahol a hagyományoknak megfelelően dolgoznia kell kicsit – csak hogy mikor megörökli, fogalma legyen róla, milyen a munka. Gyerekkorában Jacob imádattal csüngött nagyapján, akinek meséi szörnyekről, különleges gyerekekről és egy mesébe illő árvaházról benépesítették képzeletét – történetünk idején azonban már csak egy zavart elméjű öregember képzelgéseiként tekint rájuk. Amikor azonban nagyapját rejtélyes módon megölik, Jacob furcsa dolgoknak lesz tanúja, egy ráhagyott levélből pedig még furcsább következtetéseket von le.

A nagyapa halála után depresszióba zuhanó Jacob hosszú hónapok hiábavaló kezelése után pszichiátere tanácsára nekivág, hogy megkeresse a kis Wales-i szigetet, és az árvaházat, ahol nagyapja lengyel zsidó gyerekként menedéket talált a második világháború idején. A szigetre érve nem találnak mást, mint ködöt, ködöt és ködöt – no meg ellenséges helyieket, a múlt ködébe vesző legendákat és egy romos árvaházat a mocsár közepén. Amit Jacob annak rendje és módja szerint nekiáll felderíteni, a hozzám hasonló gyáva olvasónak meg közben feláll a szőr a hátán – vannak pontok, amikor a regény egy iszonyú profin megírt kísértethistória benyomását kelti. Egy rövid ideig – aztán mint egy óriási pofon, ér minket a „nagy titok” leleplezése, és csak pislogunk, hogy „te jó ég, ettől féltünk ennyire”?



Ezen a ponton többszörös fordulat áll be: egyfelől a cselekmény beindul, és a könyv felveszi egy korrekt ifjúsági kalandregény tempóját és stílusát; másfelől megfosztatik minden misztikumától, és még az a jólesően ironikus hangulat is oda lesz, ami nekem például nagyon tetszett a szigetre érkezés után (hiába, egy csöpp Wales-i sziget és hóbortos lakói nekem mindig bejönnek). Az árvaház és a benne élő gyerekek története érdekes, de semmi különös; a köréjük szőtt összeesküvés-történet, a madarakkal és az ő különleges képességeikkel meg a szörnyekkel ellenben egyenesen erőltetett és unalmas. A vége pedig már bántóan zavaros volt számomra, de lehet, hogy ez részben annak tudható be, hogy ekkora csalódás után már nem is nagyon érdekelt. Ez pedig valószínűleg a legrosszabb, ami egy könyvvel történhet.

Ami a kiadást illeti: ha valami, ez megérdemelte a reklámot és a felfokozott várakozást – az utóbbi évek egyik legszebb, legigényesebb könyvével van dolgunk (legalábbis a regények közt), a szövegbe tördelt képek pedig valóban adnak egy olyan pluszt a történethez, ami ha nem is feledteti a hiányosságokat, de legalább színesíti az olvasásélményt. Viszont azt nem tudom elhallgatni, hogy mennyire bánt, hogy egy ilyen szinten igényes kiadásba ennyi sajtóhiba került – ha már ennyit foglalkoztak a könyvvel, kicsit gondosabb szerkesztést is érdemelt volna.

A borzongatásban azért elég erős regényből egyébként Tim Burton készül filmet forgatni – az biztos, hogy a legjobb kezekbe kerül a sztori, és ismerve a rendező stílusát, még az is lehet, hogy sokkal jobb film lesz belőle, mint amilyen a regény.


Kiadó: Kossuth
Fordította: Gálvölgyi Judit

2012. január 13., péntek

Richelle Mead: Vérvonalak

Az elmúlt évek egyik legsikeresebb ifjúsági fantasy sorozata, a Vámpírakadémia, tavaly nyáron érkezett el befejező kötetéhez. Úgy hiszem, még a legelszántabb rajongók is – az ilyenkor kötelező, „jaj, mit fogok ezután olvasni” körök után – valahol örültek, hogy vége, és nem nyújtotta tovább az írónő a cselekményt. Mert az úgy volt jó, ahogy volt, és ideje is volt már pontot tenni a végére. Azt persze már az utolsó rész kézbe vételekor tudhattuk, hogy lesz egy spin-off sorozat, és itt jött a nagy kérdés: vajon Mead tud-e úgy új sorozatot írni a régi világában, hogy eredeti legyen és érdekes, vagy a jól ismert rókabőr-jelenséggel van dolgunk?

Én bizony ilyenkor mindig a kétkedők táborát gyarapítom, nem szeretem, ha valaki nem tudja maga mögött hagyni a történetét, és csak írja, írja… ilyenkor mindig felsejlenek előttem húsz részes önismétlő sorozatok rémképei. Ennek ellenére egy percig sem volt kérdés, hogy elolvasom, főleg, mert az új sorozat a Vámpírakadémia számomra legszimpatikusabb mellékszereplőjét tette meg főszereplőnek. És milyen jól tettem! A Vérvonalak ugyanis még sokkal jobb lett, mint a Vámpírakadémia, megkockáztatom, az egyik legjobb spin-off kezdés, amit valaha olvastam/láttam.

Ami elsősorban a főszereplőnek köszönhető. Nem tudhatom, hogy Meadnek már akkor is a fejében volt-e az új sorozat terve, amikor a Vámpírakadémia negyedik részében behozta Sydney, az alkimista karakterét, de az biztos, hogy remek érzékkel választotta ki őt főszereplőnek. A sorozat egyik legnagyobb hiányosságaként értékeltük sokan az alkimisták világának homályban hagyását, és Sydney alakjának vázlatosságát – hát most megkaptuk a magunkét. Vámpírokról, dampyrokról, strigákról szinte mindent megtudtunk, most végre betekintést nyerhettünk az őket körülvevő emberek világába, és ez a nézőpontváltás nagyon jót tett a történetnek. Mint ahogy az is, hogy megszabadultunk az eddigi főszereplő párostól, Rose-tól és Lissától – bármilyen jó kis sorozat a Vámpírakadémia, ilyen idegesítő főszereplőkkel én még nem találkoztam.

Sydney a két lány totális ellentéte: mi sem áll távolabb tőle, mint a nyavalygás vagy az önzés. Gyakorlatias, okos, rendkívül művelt és nagyon ravasz – ami nem csoda, tekintve, hogy apja egy szinte félkatonai szervezetbe való beilleszkedésre nevelte kisgyermekkora óta. Az alkimisták kemény világát rögtön a kötet elején megismerjük: Sydney-t az előző kötetben elkövetett „rémtettei” után – mármint hogy segített megszökni Rose-nak, és ezzel leleplezni a  mora királynő gyilkosát –  átnevelőtáborba akarják küldeni, vámpírimádónak bélyegzik, leírják. A szervezet, amely arra tette fel tagjai életét, hogy az embereket megóvják a vámpíroktól, és titokban tartsák utóbbiak létezését, nem tűr meg tagjai közt olyat, aki akár a leghalványabb jelét is mutatja annak, hogy szimpatizál a sötétség teremtményeivel.

Most mégis szükség van Sydney-re: a mora társadalmon belül meglévő feszültségek miatt az újonnan megválasztott királynő húgát, Jill Mastrano-t az udvarból egy kaliforniai bentlakásos iskolába kell menekíteni, ahol az emberekkel elvegyülve kell élnie, amíg a politikai helyzet rendeződik. Egy mora főnemes egy emberekkel teli iskolában, a kaliforniai napsütésben – és egy alkimista, akinek a nővérét kell eljátszania, egy szobában laknia vele, és megvédeni a körülötte lévő embereket, ha kitörne a vihar. Nem csoda, hogy Sydney nem túl lelkes, ám bizonyítani akar, s mivel tudja, hogy ha ő nem megy, húgát küldik – akit bármi áron meg akar óvni a szervezettől – szedi a cókmókját, és egy morákból és dampyrokból álló kis csapattal az Amberwood középiskolába költözik.

Noha a középiskolás tematika miatt ez a sorozat inkább való a fiatalabb olvasóknak, én felnőtt fejjel is nagyon élveztem – a világtól eddig elzárt, mániás apja által otthon tanított, szuperokos Sydney kínlódása az iskolába való beilleszkedéssel számtalan kacagtató pillanatot rejt, ráadásul ott van a szívdöglesztő vámpír aranyifjú, Adrian (a Vámpírakadémia másik közönségkedvenc mellékszereplője), aki minden megszólalásával támadást intéz hősnőnk idegei és az olvasó rekeszizma ellen.

Az iskolai mindennapok mellett rejtélyes vámpírvadászok, a diákoknak titokzatos erőt biztosító tetoválások és áskálódó alkimisták is képbe kerülnek – Sydney-nek van mi után nyomozni, szerencsére, így nem unatkozik sem ő, sem mi. Az már csak hab a tortán, hogy a mágiától minden szinten irtózó alkimista egy zakkant történelemtanárnak köszönhetően olyan képességeket fedez fel magában, amiket nagyon nem szeretne, és a kötet végére még meg is kedveli a rábízott vámpírokat – lesz itt még bonyodalom a folytatásban, bőven… Amit, mit tagadjam, alig várok!


Kiadó: Agave
Fordította: Farkas Veronika

Korábbi kommentek:

2012. január 11., szerda

Suzanne Collins: A kiválasztott

A karácsonyi könyvdömping egyik legjobban várt megjelenése volt Suzanne Collins Az éhezők viadala-trilógiájának befejező kötete, A kiválasztott. Az első két rész (Az éhezők viadala, Futótűz) magasra tette a lécet – az utóbbi évek legokosabb, legösszetettebb ifjúsági regényfolyamával ajándékozott meg bennünket (bár, hogy ez egyáltalán ifjúsági sorozat-e, arról megoszlanak a vélemények). Mint az ilyen sorozatok esetében általában, a befejezést nem minden félelem nélkül vettem kézbe – annyira könnyű lett volna elszúrni. Ám szerencsére Suzanne Collins magabiztosan ugrotta át a saját magának állított csapdákat: olyan messzire vitte a cselekményt a műfajban megszokott kliséktől, amennyire csak lehet, úgy fejezte be a történetet, ahogy a legkevésbé vártuk volna, és nem, nem adta meg magát a korszellemnek, és nem írt rózsaszín happy endet. Amiért nem győzök eléggé hálás lenni.

Az előző rész végén Katniss Everdeent, a lázadásával önkéntelenül a forradalom jelképévé váló lányt kimenekítették a felrobbantott Arénából, és a felkelők bázisára, az addig elpusztultnak hitt tizenharmadik körzetbe vitték. Felépülve sérüléseiből Katniss megismeri ezt az új világot, a lebombázott, majd a föld alatt újjáépített, katonai szabályok szerint élő körzet világát, ami bizonyos szempontból még kietlenebb, még élettelenebb, mint a tizenkét panemi körzet. A tizenharmadik körzet ugyanis egy monumentális katonai tábor. A túlélők a föld alatt több tíz emeletnyi mélységben építették ki városukat, napjaik szigorú rendben telnek, életük a kiképzés, és a fegyvereiket többre tartják, mint a gyermekeiket. Az olyan dolgok, mint a nevetés, a szeretet, a szépség, a szórakozás, itt értelmüket vesztették – minden és mindenki alárendelődik a háborúra való készülődésnek.

Annyira szívbemarkoló és kegyetlen dolog Collinstól, hogy az olvasó utolsó illúzióját is lerombolja: mert mindannyian szeretnénk azt hinni, hogy a Kapitólium elnyomása után a tizenharmadik körzet maga a paradicsom, ahol az élet csupa játék és kacagás, és ahol a szerencsétlen menekültek otthonra lelhetnek – de nem, ők ott csupán újabb üres szájakat jelentenek, akiket etetni kell, újabb sebesülteket, akiket ápolni kell, vagy ami még rosszabb, a fiatalok potenciális fajfenntartókat. Ám ha belegondolunk, kegyetlenül realista is: hiszen egy diktatórikus rendszer megdöntéséhez nem paradicsomi állapotok kellenek, épp ellenkezőleg: vasfegyelem és politikai taktikák.

Ez a rendszer szippantaná be Katnisst, ha hagyná magát. A lány, aki lángra lobbant, aki előbb a kapitóliumi showbiznisz „sztárja”, majd  a forradalom jelképe lett, most akarata ellenére kénytelen vállalni a fecsegőposzáta szerepét – ami nem is annyira különbözik az előzőtől. Ami az előző kötetben még csak sejtés volt, most már bizonyosság: a lázadók épp úgy kezelik Katnisst, mint a Kapitólium – gondosan megtervezett szerepet aggatnak rá, olyan kosztümmel, ami jól mutat a képernyőn, harctéri sminkkel, beállított sírással az elpusztított otthonában. Senki sem várja tőle, hogy harcoljon, hogy tegyen valamit, csak az a dolga, hogy arcát adja a médiaháborúhoz – egy olyan arcot, amit a lázadók és a „nép” látni akar. És hogy ezt elérjék, semmitől sem riadnak vissza.

Bűn lenne elárulni bármit a cselekményből – okos és fordulatos könyvvel van dolgunk, ami jó néhány meglepetést tartogat, és bizony vannak pontok, amikor a sarokba hajítanánk felháborodásunkban. Talán a legjobb húzása Collinsnak, hogy szépen felépítve, hitelesen és sajnos nagyon realistán ráébreszt minket arra, hogy ebben a háborúban mindkét oldal egyformán mocskos, kegyetlen és embertelen – miként minden háborúban. Mert nincs olyan, hogy jó háború – vannak jó célok, vannak olyan célok, amikért érdemes és kell is kiállni, háborúzni, ha kell, meghalni; de bármily nemes a cél, a háború mindig ártatlan áldozatokkal, rombolással, értékvesztéssel jár. És vannak, akik ebben a háborúsdiban meg tudják őrizni emberségüket, józan eszüket, ám vannak, akik nem: fáj látni, ahogy a harc kifordít magukból embereket, és mindennél jobban fáj, hogy vannak – mert mindig vannak – akik élvezik.

Katniss pedig ennek az egésznek a közepén, egy ráaggatott hazug szerepben sem akar mást, mint megóvni a szeretteit, és megölni Snow elnököt – nem a lázadók miatt, nem bármiféle elv, vagy politikai meggyőződés okán, hanem hogy bosszút álljon. Végig megmarad annak a dacos, olykor meggondolatlan, bármire képes lánynak, aki volt – félreértés ne essék, ez nem jelenti azt, hogy nem fejlődik, mert okosabb lesz és jobban átlátja saját szerepét, de a legfontosabb nem változik: józan és mély érzésű marad, amit tán a legnehezebb megőrizni ilyen időkben. És bár csinál ostobaságokat, soha nem adja fel az elveit, amivel kivívja a tiszteletünket – és amik segítenek neki újrakezdeni.

Mert mindig ez a legnehezebb. Új életet kezdeni, amikor mindent elvettek tőlünk,  újraépíteni a világot egy ekkora pusztítás után. Ez az, amiről a  könyvek általában hallgatnak – hogy a győzelmi eufória után mekkora erő kell ahhoz, hogy folytatni tudjuk, és túllépjünk a  múlton. Collins a legkevésbé várt módon fejezi be Katniss történetét, cukormáz nélkül, ám fájóan realistán – még csak hasonlót sem olvastam a műfajban, és csak remélni tudom, hogy olvasok még. Egy biztos: ha megkérdeznének, a piacon fellelhető ifjúsági fantasy vagy young adult könyvek közül ez lenne az első, amit bármelyik kamasznak a kezébe nyomnék.


Kiadó: Agave
Fordította: Totth Benedek
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...