2012. február 27., hétfő

Philip K. Dick: A Frolix-8 küldötte


Nick Apleton egy jellegzetes Régi, úgymond „a” hétköznapi ember, elfuserált élettel, feleséggel, fiúval – esélye sincs kitörnie a maga életre szóló kalickájából, a gumihornyolás öröklött mesterségének továbbörökítéséből. Willis Gram az éppen aktuális „választott diktátor”, a regényvilág beteg demokráciaparódiájában a Régiektől evolúciós szinten különböző hatalmi két-pólus, a Szokatlanok és Újak elitvilágának tagja. Ennek a két embernek esélye sincs találkozni – hacsak Appleton (száma: A 3XX24J) hétköznapisága akkora méreteket nem ölt, hogy ő lesz a minta: a KBSz szuperszámítógépei szerint a Régiember reakció-prototípusa. Hiszen ez esetben találkozniuk kell. Az csak hab a tortán, hogy mind a ketten ugyanabba a lányba lesznek szerelmesek. Szerelmük tárgya, a paranoid és frigid Lolitaként világba létező, a saját robotpilótája által vezetett Charley Boyer mellesleg tagja annak a Cordonita közösségnek, amely kormányellenes Régi Propagandát terjeszt, s amelynek úgy hatmillió hívét zárta eddig a KBSz  lágerbe. E (hármas) találkozás a korszak legnagyobb válsága idején történik, mikor is a legendás szökevény, Thors Provoni végre életjelet ad magáról, a galaxis mélyéről hozva a segítséget a Régieknek az Újak és Szokatlanok ellen, a Frolix-8 küldötte, a minden szempontból felettünk álló alien személyében.

Elsőre túl sok ez a sokfelé ágazó tartalom egy alig több mint kétszáz oldalas regénynek, ennyi belehúzott tartalomhoz túl karcsú a terjedelem – ráadásul körüllengi valamiféle hálószoba-méretű kamarajelleg az egészet, nem érezni a világokat felforgató, a tömegek életére hatással levő események súlyát. Maga Dick is összeférceltnek, összecsapottnak érezte, s bizony nem egy eleme valóban a sajátos írói fantáziauniverzum ötletraktárának polcairól kerül elő: prekogok, telepaták, a demokráciának álcázott diktatúra, a sorsokat eldöntő intelligenciatesztek, az ember evolúciós továbbszökdécselése, a Roger-pontok az Újak agyán, a neurologika – a megszokott írói férc-alapanyag újbóli elénk ömlése a szokottnál kevésbé képez koherens világot, a látomások mesterétől ez egy meglehetősen gyenge vízió. Viszont a szokásosnál akciódúsabb cselekmény mégiscsak átzötyögteti a könyvet a kitalált jövő egyenetlen macskakövein egyfajta őrült katarzisig. Hiszen most is gondolatokkal teli játékot játszik velünk az író, csak mindez nem áll össze a tőle elvárt egységes látvánnyá.

Hogyne lenne gondolatokkal teli játék – a „személyes ellenpólusok”: a Vezér és a Nép találkozása; az „evolúciós übermensch” demokrácia-paródiája; a nőben megtestesülő paranoia és a szerelem e paranoiába; a legális drogok által élénkített-szedált s eközben a tiltott alkoholra ácsingózó függők világa; a sajátos alien-inváziós variáció; mondhatni, a szokásos Dick-i „felvetett kérdések” most is a maguk őrült viszonyrendszerében „valódiak”. Valójában az sem zavaró, hogy e kérdésekből nem egy önálló kötetet kapott az életműben, hogy ami ott vezérfonal volt, az itt csak kulissza. Hiszen a felsejlő válaszok szintjén az író azért mindig odébb csalja annyival a mondanivalóját, hogy a már olvasott válasz újabb variációjának hassanak a felvetései.

Hogy illusztráljam is mire gondolok: a Dick-i életmű számtalan aspektusból tárja fel az emberi elme lehetséges defektusait, de a regényeiben rendre visszatérő „ugyanazt” mindig egy kicsit másképp. A Frolix-8 küldötte egyik vezérszólamában maga az evolúciós fejlődés lehetősége is egyfajta őrületként jelentkezik: az Újak neurologikája kvázi hasznos „evolúciós defekt”, akárcsak a Szokatlanok telepátiája, prekogníciója, stb. Az alien „ajándéka” az emberiség felsőbbrendűinek voltaképp a frolixiak paranoid reakciója, rettegés az emberiségben rejlő expanzív potenciáltól; tehát valójában az őrület válasza az őrületre. De miközben lezár egy utat, megnyit egy másikat – természetesen egy másik őrületét. A szerző sokkal jobb könyvei is ritkán adtak ennyi megdöbbentő továbbgondolnivalót - ennek erős kényszerét rejti ugyanis Phillip K. Dick regény-univerzumának talán legihletettebb befejező fejezete. Érdemes miatta az egészet elolvasni.


Kiadó: Agave
Fordította: Pék Zoltán

Korábbi kommentek:

2012. február 25., szombat

Kate Chopin: Ébredés

A XIX. század végi New Orleans előkelő negyedében él Edna Pontellier. Huszonéves, boldog családanya, gazdag férjjel, kinek választékos ízlésére és nagyvonalúságára méltán irigykednek a jó társaság hölgyei; és két tökéletes kis fiúgyermekkel. Életét, miként a korabeli nők többségének, kitölti a feleség- és anyaszerep, no meg a  társadalmi kötelezettségek. Látszólag nem is vágyik másra – vagy legalábbis nem tudja magáról, hogy másra vágyna. Azonban egy nyár, amit Grand Isle tengerpartján tölt, rányitja szemét egy lehetséges új életre, egy új világra, vagy, ha úgy tetszik, újra rácsodálkozik saját egykori énjére. Aki szabad volt, érdeklődő, rajongott a művészetért, a természetért, kergette az új élményeket és többre, jobbra vágyott, mint amit a társadalom által rárótt szerep megenged.

„Ébredésében” szerepe van egy férfinak, a fiatal, minden évben más hölgy iránt rajongó Robertnak, egy különc zongoraművésznőnek, aki fittyet hány a szokásokra és a jó társaságra, és a tengernek – ami végtelenségével csak úgy húzza magához, hullámaival hívogatja, elringatja, olyan húrokat pendít meg benne, amiket már rég elfelejtett. Nem történik semmi különös ebben a rövidke regényben, nincsenek nagyjelenetek, mozgalmas akciók, arcpirító szerelmek, Edna lázadásai is csupán kis, hétköznapi lázadások – mégis megtörténik a legtöbb, ami történhet.

Edna Pontellier rátalál önmagára, felfedezi mindazt, amitől eddig tiltották a konvenciók, szembeszáll férjével és apjával, ám miközben felszabadul valami alól, másvalami rabjává válik – a teljes szabadsághoz csak egy végzetes gesztus vezetheti el. Egyszerre érdekes és végtelenül elkeserítő, hogy Edna „szabadulása” a férjétől és a társadalmi szabályoktól egy másik férfi karjain át vezet, miközben ő igazából másra sem vágyik, minthogy önmaga legyen – hogy végre ne valaki lányaként, valaki feleségeként, vagy valaki anyjaként gondoljanak rá, hanem önálló személyként.

Kate Chopin a XIX. század második felének népszerű társasági alakja volt, előkelő, gazdag, boldog családi életet élő nő, aki azonban mert szembemenni a konvenciókkal: férje halála után önállóan igazgatta annak birtokát, írásait publikálta, nadrágot hordott és kiállt a nők jogaiért. Mégis tagja maradhatott a  „jó társaságnak”, egészen az Ébredés megjelenéséig – a kötet tabudöntögető mivolta jó időre elszigetelte Chopint, és az irodalomban sem kapta meg sokáig az őt megillető helyet. S bár később a feminista irodalomkritika piedesztálra emelte, ma is ellentmondásos fogadtatás övezi, hiszen az egyik legnagyobb tabut is érinti, az anyaság szentségét.

Mert Edna bizony, lázadása közepette sebeket ejt – a férjén és a szeretőjén természetszerűleg, hiszen ez a műfaj sajátja – s a hozzá valóban közel álló barátai világát is megrendíti; mindez azonban eltörpül amellett, amennyire a gyermekeit megsebzi. A gyermekeit minden anya szereti, még a hűtlen, családjukat elhagyó, férjüket megkínzó anyák is majd’ beleőrülnek a fájdalomba, ha a gyermekeikre gondolnak (legalábbis az irodalomban) – Edna azonban kimondja a kimondhatatlant, hogy anyának lenni önmagában nem feltétlenül elégíti ki egy nő minden vágyát. Hogy az anyaság olykor gúzsba köt, főleg olyan korban, amikor a nők kötelességének tartották, hogy minél több gyermekkel ajándékozzák meg férjüket, s a nap minden percében körülugrálják a kisdedeket. Mintha az anyaság megfosztaná a nőt a személyiségétől. S bár Edna szereti a gyermekeit, vágyik arra, hogy ne csupán anya legyen, hanem önálló egyén.

Chopin regénye rövidsége ellenére súlyos, mély és gondolatébresztő könyv – nehéz szabadulni a hatása alól. Olyan kérdéseket érint, melyek messze túlmutatnak egy könyvajánló keretein – ráadásul ha elkezdeném fejtegetni őket, kénytelen lennék elárulni a végét – viszont tökéletesen alkalmasak arra, hogy vitákat gerjesszenek, közös gondolkodásra késztessenek: kiváló könyvklub-olvasmány lehet. Mindemellett gyönyörű nyelvezetű, sodró, magával ragadó regény – sok tekintetben emlékeztet Virginia Woolf szövegeire, nem csupán nyelvezete, hanem érzékenysége okán is. A magyar kiadásért különösen hálásak lehetünk a Lazi Kiadónak – több mint száz év után helye volt a magyar könyvkiadásban ennek a műnek; s bár a romantikus sorozatukba csempészték be, szerencsére mind a külcsín, mind a fordítás kiválóra sikeredett. Nem egyszerű, ám fontos és jó könyv az Ébredés, minden nőtársamnak ajánlom, hogy egyszer olvassa el, és ha nem is ért vele egyet, gondolkodjon el Edna „ébredésén”.


Kiadó: Lazi
Fordította: Antoni Rita

2012. február 21., kedd

Suszter, szabó, baka, kém

John le Carré világhírű kémregényéből, a Suszter, szabó, baka, kém-ből (korábbi magyar címén: Árulás) az Engedj be! című vámpírfilmmel ismertté vált svéd Tomas Alfredson rendezett mértéktartó, okos, feszes kémdrámát, igazi ínyencfalattal jutalmazva a mai mozikínálatból már kellőképpen kiábrándult nézőket. Amely kémdráma olyannyira mértéktartó, okos és feszes, hogy jó néhány nézőnek valószínűleg túlságosan is nagy falat lesz – vannak és lesznek jó páran, akik nemes egyszerűséggel unalmasnak fogják titulálni. Pedig nem az, csupán fényévekre van attól a zsánertől, amit manapság kémfilmnek nevezünk. Semmi autós üldözés, helikopterből kiugrálás, vodka-martini, vagy hiperkütyük – ellenben rengeteg aktatologatás, feszült párbeszédek, jelentőségteljes félmondatok, visszaemlékezések és politika.

A film első fél órájában alig történik valami, és mégis, szinte mindent elmond – megismerjük az angol titkosszolgálat központját, melynek legfelső rétegébe, a Köröndbe egyes hírek szerint áruló férkőzött. A szolgálat vezetője hitelt ad a híreknek, bele is bukik, leghűbb fegyvertársával, George Smiley-val együtt. Lassan hömpölygő jelenetekben látjuk elmozdításukat és távozásukat, már-már kínos részletességgel és szótlansággal kísérjük végig őket a központból kivezető úton – s közben felrajzolódik a többi szereplő viszonya  a két „bukott” vezetőhöz. Rettentő okos, ugyanakkor nézőt próbáló megoldások tolakszanak az arcunkba már az első fél órában; aki fogékony rá, valószínűleg már itt nyakig belemerül, aki nem, ekkor már azon gondolkodik, hogy maradjon-e még legalább addig, amíg elfogy a popcorn.

Miután végigkísértük Smiley-t a nyugdíjas évekbe tartó úton, rögtön újra a titkosszolgálat berkeiben találjuk magunkat: ismét felveti fejét a gyanú, hogy áruló van a központban, s mint egyetlen kívülálló, tehát megbízható hajdani vezetőt, Smiley-t visszahívják (hisz tudjuk, egy kém sosem megy igazán nyugdíjba). Két segítőjével szigorú titokban kell kinyomoznia, ki a vakond, és kinek jelent. Na és hogy ki a titokzatos „varázserő”, aki a szovjetek köreiből szivárogtat szigorúan titkos információkat az angoloknak – s hogy ezek az információk vajon igazak-e.

Ne legyenek illúzióink: a nyomozás sem lesz mozgalmasabb vagy látványosabb, mint a felvezetés – Smiley és társai aktahegyeken rágják át magukat, megfigyelnek, átbeszélnek, összegeznek, és leginkább gondolkodnak. De azt olyan feszültség közepette, hogy a vászon szinte izzik. Minden pillanatban várjuk, hogy mikor történik valami, mikor robban a bomba – de nem robban. A pattanásig feszített légkör itt nem valaminek a felvezetése, hanem maga a valóság. Hiszen a hidegháborús kémek élete valószínűleg nagyobb részben szólt az elviselhetetlenségig fokozott feszültségről, mint a látványos akciókról. E tekintetben a film abszolút hiteles lehet, már ha táplálunk olyasfajta illúziókat, hogy valaha hiteles képet kaphatunk a valódi kémek világáról.


Mely világot kívülről nézve tán egyvalami jellemez mindennél jobban: hogy nem beszélnek feleslegesen. (Tegye fel a kezét, aki hallott már titkosszolgát a munkájáról csacsogni! Na ugye…) A filmkészítőket dicséri, hogy mertek ennyire szűkszavú filmet készíteni. Le Carré regényei amúgy sem a túlírtságukról híresek, de ez az adaptáció még a regényt is a végletekig csupaszította. Egy felesleges szó sem hangzik el, minden kimondott mondatnak súlya és jelentősége van – épp ezért kíván teljes odafigyelést és nem kevés munkát a néző részéről. Aki egy percre is kizökken, könnyen azon kaphatja magát, hogy egy kukkot nem ért – a szűkszavúság mellett a számos egyenrangú szereplő és az időbeli ugrálások is hátráltathatják a megértést. Viszont ha figyelünk, és hajlandóak vagyunk kicsit megtornáztatni az agysejtjeinket, olyan élményben lesz részünk, amit sosem kapunk meg egy „agykikapcsolós” hollywoodi látványfilmtől.

Egy ennyire cselekményszegény, párbeszédközpontú film esetében még a szokásosnál is nagyobb figyelem irányul a színészekre – a producerek is tudhatták ezt, hiszen olyan színészgárdát trombitáltak össze a filmhez, amivel nagyon azért nem lőhettek mellé. Nem győzők hálálkodni, amiért Gary Oldman végre egy kvalitásaihoz méltó főszerepet kapott, jó néhány éve ért már egy ilyen alakítás és maximálisan megérdemelt a kritikai siker. Smiley-ként teljesen eggyé vált a szerepével, minden rezdülésével tökéletesen hozta a visszafogott, saját érzéseit, gyanúit, fájdalmait hideg profizmusának alárendelő kémet. Ez az ő filmje, mindenki más csupán mellékalak, akkor is, ha szerepük szerint egyenrangúak.

A Körönd vezetőit alakító Colin Firth, Ciarán Hinds, Toby Jones és David Dencik négyes Smiley tökéletes ellenpontja: törtető, intrikus, tenyérbemászó alakok, akik saját előrehaladásuk érdekében bármit feláldoznak. Kellemes meglepetés a BBC Sherlock Holmes-sorozatának főszereplője, Benedict Cumberbatch, a Smiley mellett dolgozó fiatal hivatalnok szerepében; az Eredetből ismert, szépfiúkülsejű Tom Hardy, tragikus sorsú kémként; vagy a mostanában elég sokat foglalkoztatott Mark Strong, az épp Budapesten pórul járó kém szerepében – kiváló játékukkal sokat tesznek hozzá a filmhez, de tegyük hozzá: legnagyobb szerepük az, hogy adogassák a labdát Smiley-nak.

A kiváló forgatókönyv, a mértéktartó rendezés és a remek színészi alakítások mellett az atmoszférateremtés teszi kiemelkedővé a filmet. A szó szoros értelmében megelevenednek a  hetvenes évek, Smiley SZTK-keretes szemüvegétől a telexgépekig. Szürke, nyomasztó díszletek közt bolyongunk a titkosszolgálat központjában, és követjük az akták útját a belső liftben – mintha ezzel is azt jeleznék, hogy a lényeg mélyen eltemetve az irattárban vár. Súlyos, lassú és néhol kimondottan depresszív film a Suszter, szabó, baka, kém – de ha átadjuk magunkat neki, nagyon megéri. Bár még csak február van, nálam biztos ott lesz az év legjobb filmjei közt.

2012. február 19., vasárnap

Magánélet a Habsburgok korában


A hétköznapi élet… sorozat, ahogyan a kiadó aposztrofálja: izgalmas történelmi intimitások képeskönyve, ahol az egyszerű emberek hétköznapjairól, családi életéről, étkezési szokásairól, lakásviszonyairól, öltözködéséről ugyanúgy szó esik, mint az épp aktuális elitvilág, a gazdag polgári, nemesi, arisztokrata életmódról, vagy akár az udvari élet épp aktuális etikettjéről. A sorozatnak értelemszerűen azokban a kötetekben volt a legnehezebb a dolga, ahol érintettségünk okán viszonylag a legtöbb információ áll az olvasó rendelkezésére, ahol a magyar vonatkozás jelenléte nehezíti a válogatást, a szerkesztést. Nincs ez másképp a Magánélet a Habsburgok korában kötete esetén sem – az 1740-től 1815-ig tartó időszak „magánéletét” illetően túlnyomó többségben a kor hazai viszonyait tárják elénk a szerkesztők.

Meglepően sok, eddig ismeretlen illusztrációval, ami a „képes történelem” jellegű könyvek időben is széles választékát tekintve igen dicséretes. A sorozat eddigi köteteinek is alapja volt ez a fajta „képeskönyv-jelleg”, a legtöbbször igen informatív szöveget az oldalakon hangsúlyosan elhelyezett illusztrációk nem pusztán „illusztrálták” – adott esetben, e kötet esetében is olykor többet „mesélnek el” az időszakról, mint a leírások. A szokásos rendben: családi élet és szerepek, ház és lakói, öltözködés és divat, étel és ital témái mentén csoportosított, példáktól, korabeli pletykáktól sem mentes leírások egyébként szintén rengeteg eddig csak a történészek által ismert érdekességet közölnek olvasmányosan az olvasóval – valóban belevonva a tárgyalt korba.

Talán a rengeteg forrás okán, avagy az érintettség okán, de kicsit túlzó is a „hazabeszélő” szövegek aránya. Érdekes ez, amíg a sorozat …Mátyás király korában kötetét a királyi udvar és udvari élet bemutatásának túlsúlya jellemezte – szinte alig tért ki a kötet a szélesebb néprétegek életvitelére – addig e kötetnek épp az udvari élet: Bécs pezsgő „sajátvilág” jellege bemutatásának elhagyása a legnagyobb hiányossága. A Habsburg udvari etikett kialakulásának éppúgy időszaka ez, mint például Mozartnak és Beethovennek – s bizony ezekről a kötet szinte semmit sem mesél. Holott az udvari szokások alapvető hatással voltak nemcsak a főúri, de a nagypolgári otthonok szokásaira is, s épp ebben az időszakban válik a koncert-hallgatás úri huncutságból közszórakozássá. A kötet „haza fókuszál”, s például nemigen tér ki arra sem, mennyire sokszínű világ is a monarchiáé – számtalan nemzetiség, nép életmódja élt itt egymás mellett, egymásra folyamatosan hatással, s ennek érzékeltetésével e könyv adós marad.

Viszont ami bekerült, annak a kötetben helye van. Születéstől a gyászig, kastélyoktól a tanyavilágig, pestistől az öltözetekben megjelenő politikumig számtalan érdekesség kerül elénk e munkában is – ha arra kevéssé alkalmas is a kötet, hogy egyfajta összképet kirajzoljon, arra tökéletes, hogy felkeltse a kor iránti érdeklődést. Számunkra valóban az egyik legfontosabb időszak ez, nemzetté formálódásunk szempontjából is alapvető – a kor, amely Wesselényit, Kölcsey-t, Széchenyit adta nekünk, és a világnak. Nem árt tudni, hogy ők, a legnagyobbjaink, hol és hogyan voltak a maguk korában „otthon” – nem árt tudni, mert jobban megérthetjük ezáltal máig ható gondolataikat is. 


Kiadó: Corvina

2012. február 16., csütörtök

Maryrose Wood: Méregnaplók - Éjmély

Maryrose Wood Méregnaplók című regénye üdítő színfoltja volt a hazai ifjúsági fantasy-kiadásnak: eredeti, szellemes alapötletével messze kiemelkedett a piacot ellepő vámpírok, vérfarkasok, tündérek, alakváltók és különleges képességekkel megáldott amerikai tinik közül. Ráadásul visszafogott kétszáz oldalán nyújtott olyan olvasmányélményt, hogy aztán egy évig tűkön ülve várják a rajongók a folytatást. Ami, most már elmondhatjuk, nem csupán megfelelt a várakozásoknak, de jócskán túl is szárnyalta azokat.

Az előző kötetben magára hagyott Jessamine lassan felépül súlyos – és titokzatos – betegségéből. Ám hiába nyeri vissza egészségét, rá kell ébrednie, hogy élete kizökkent addig sem épp normális kerékvágásából. Szerelme, Gyom elhagyta, s nem hagyott mást maga után, csak lázas rémképeket: gyilkosságról, halálról, árulásról. Apjáról, a köztiszteletben álló patikáriusról kiderült, hogy szándékai korántsem oly’ nemesek, mint azt mutatja, s méregkertje sem csupán kutatási célokat szolgál. És miközben Jessamine próbálja felfogni az életét felforgató változásokat, és megismerni múltját, fejében szüntelen ott susog a mérgek hercege, a fenséges és gonosz Oleander…

Bődületes hiba lenne bármit elárulni a cselekményről, hiszen nagyjából a harmincadik oldal tájától egyik meglepetésből zuhanunk a másikba. Egészen másra számítottam, és volt, hogy szóhoz sem jutottam attól, amit kaptam. Komolyabb, mélyebb, sötétebb lett a folytatás – gótikus hangulatú ifjúsági regény helyett már igazi nyomasztás; sűrű, érzéki, halálos játékokkal és olyan bódulatokkal, amikről még olvasni is fájdalmas. Jessamine változása egyszerre hihetetlen és nagyon is emberi: noha tudjuk, hogy Oleander befolyására válik azzá, amivé, az őt hajtó bosszúvágy és gátlástalanságba fulladó reményvesztettség a legőszintébb és leggyarlóbb hősnők közé emeli a műfaj keretein belül.

Jessamine változása mellett szükséges és természetes Gyom karakterének fejlődése – a furcsa, növényekkel kommunikáló, velük érző, velük lélegző fiú az első részben csak idegesítő, kötelező tutujgatnivaló kívülálló volt (épp ezért nem volt hiteles a szerelmi szál); itt viszont a képességeivel megbékélő, azokat jó célokra használó szereplő, Jessamine ellenpontja és mint ilyen, nekirendelt társ. Gyom útja a Padovai Egyetem valóságban is létező botanikuskertjébe, mely Európa legnagyobb és legrégibb füvészkertjei közé tartozik, térben is kitágítja a regény horizontját – ami már csak azért is meglepő, mert amolyan tipikus kis vidéki angol történetnek indult: világvégi, elhagyatott apátsággal, korlátolt szereplőkkel, ismerős világgal. Most azonban minden megváltozott – ahogy a szereplőkkel, úgy az olvasóval is.

Ami azonban nem változott, ellenben elmélyült és a regény leginkább megkapó rétegét adja, az alapötletbe rejtett bölcs, ugyanakkor ijesztő mondanivaló. Már az előző kötetben lenyűgözött a méregkertben öntudatra ébredő, és megerősödő növények ötlete, élükön a gonosz és immár az embereken is uralkodni vágyó Oleanderrel. Ha azt írom, ökotudatos ifjúsági regény, az rossz asszociációkat kelthet, és nem is fedi le igazán, miről van szó – mégsem tudok rá jobb szót. Az Éjmélybe csempészett gondolatok egy olyan világról szólnak, amit őseink jól ismertek, ahol a növényeket úgy tisztelik, mint minden élet alapját, ahol a Föld kincseit az ember még nem hajtotta uralma alá, és nem hitette el magával, hogy erősebb náluk.

Képzeljük el, ahogy egy vulkán öntudatra ébred, és hideg logikával akar bosszút állni az emberi nemen – vagy, ha már úgyis belemerültem a rossz asszociációkba, idézzük fel a Frank Schatzing Raj című könyvében az emberek ellen összeesküvő tenger alatti értelem pusztítását: akkor lehet fogalmunk arról, micsoda hatással lehet világunkra, ha a világ mérges növényei összefognak ellenünk. Persze a Méregnaplók és folytatása, az Éjmély nem ökothriller, hanem gótikus fantasy – futás és hullák tömegei helyett borzongatással él, de a gondolatmag valahol hasonló. Sok szempontból kiemelkedik a műfajából, és csak remélni tudom, hogy a trilógia befejező részében nem tér el az eddigi iránytól az írónő, és nem kanyarít rózsaszín véget a történetnek – annál ez sokkal többet érdemel.


Kiadó: Lybrum
Fordította: Hudácskó Brigitta
 

2012. február 12., vasárnap

Cormac McCarthy: Vad lovak

Rég szenvedtem ennyit jó könyvvel – sokáig nem is értettem, mi a baj. Végül magamban leltem meg a hibát: a Vad lovak tempójához való hozzá-lassulással akadt gondom; nemigen tudtam a reggeli lopott időket a történet saját „beosztásához” igazítani, valahogy soha nem akkor volt kényelmes letenni a könyvet, amikor le kellett tenni. Mert a fejezetek közben nehezen hagytam magukra a hőseit. A magam részéről ezt tartom igazi bravúrnak Cormac McCarthy meglehetősen egyszerű vonalvezetésű regényében; hogy „olvasói nyöszörgéseim” ellenére mindvégig kétely nem fért hozzá: egy jó könyvet tartok a kezemben.

Pedig az író a komótos tempón túl is tovább nehezíti az olvasói dolgát. A központozás hiánya – ha gonosz kedvemben vagyok – hamis írói hitelesség és/vagy önazonosság-gesztus, az „engem ne szerkesszetek” pofátlanságig hangsúlyozása. Holott a szövegre figyelve egyszer csak azt vettem észre, hogy a központozás hiánya nem a leírt szóban, hanem az elhangzó párbeszédekben van, amiket az író úgymond „rögzít”. John Grady Cole, Rawlins, Blevins – csupa lassú beszédű déli, mind megrágja a szót. Nem beszélnek, csak ha van miről, s nem beszélnek hangsúlyozva – az írásjelek, a központozás leg-lényege, hogy ezeket a másodlagos tartalmakat közölje; minek hát a központozás, ha nincs mit közölni. Egykedvű, megfontolt szófűzéseiket hallom e hiányban; s a mexikóiak pergőbb, ámde épp e pörgetéstől szintén – másképp, másért, de – hangsúlymentes szavait. Ijesztően tudatos, gyakran igen szószegény mondatok sodornak a maguk folyónyi erejével, szinte balladai ritmusban.

De ez csak az érem egyik oldala. Ha felütöm bárhol a könyvet, nem kell sokat olvassak, hogy költői igényű, gyönyörű szövegekre leljek. „A tűz már parázsra égett és John Grady a csillagokat nézte. A Tejút fehéren derengő sávját amely mintha húrja lett volna a feje fölötti hatalmas sötét boltozatnak aztán két tenyerét maga mellett a földre tapasztotta és a feketeség hidegen izzó baldachinja alatt lassanként a kellős közepévé lényegült annak a világnak amely feszesen mindenestül remegve hatalmasan és elevenen rezgett a keze alatt…” Kicsit olyan ez a könyv, mint a klasszikus ’outlaw country, úgy váltakoznak a ritmusai. Egyébként kár, hogy nem a lovakkal kapcsolatos részeknél nyílt ki – ez a könyv tele van lovakhoz intézett szerelmes monológokkal.

Az író a történetét egyfajta időtlenségbe rejti, mondhatnám: az időszerűtlenséget az időtlenbe – hiszen mintha egyfajta erkölcshöz és életrendhez való hűség, a kor szelleme, változásai ellen minden porcikájával tiltakozó – időszerűtlen – viselkedésforma vezérelné John Grady Cole minden léptét. A történetben ez a „cowboynak maradni csak azért is a combosodó technikai robbanás idején” helyzetében jelenik meg, de felvehetne bármilyen alakot: az önként vállalt ragaszkodás egy értékrendhez képzi e történet origóját. Azért a figyelmes olvasó az apa egy fél mondatából feltárhatja a történések dátumát – csak utána kell nézni, melyik évben ment férjhez Shirley Temple.

Időtlenség, lovak, határvidék. Amit olvasunk, az voltaképp egy minden porcikájában átgondolt, irodalommá nemesített western. John Grady a nagyapja halála után, 16 évesen el kell hagyja a farmot, ami az élete – ami az anyjának viszont soha nem volt az. „Nézd fiam… Vannak akik szerint nem biztos, hogy az üdvözülés után következő legjobb dolog Texas nyugati részén egy tehénfarmon élni…” mondja Gradynek az anya ügyvédje. A fiú fogja magát és a bentlakásos iskola helyett a barátja, Rawlins kíséretében Mexikóba szökik, ahol még hajtják a jószágot a vaquerók. Útközben melléjük csapódik Blevins, a balhés kamasz, akivel mindig történik valami – aki valójában olyan (szeretne lenni), mint John Grady, csak neki nem sikerül. Blevins amolyan fiók- „Billy a kölyök”, amerre jár, bajt kavar. És hiába válnak el tőle, s hiába találnak munkát álmaik haciendáján, hármuk sorsa immár összefonódott.

Persze előbb még belép a képbe a nő, Alejandra – s vele minden bonyodalom igazi katalizátora, a szerelem. „…szóltam én már neked de gondolom most se hajlanál rá jobban mint akkor…” mondja Rawlins erre a nőügyre – értsük jól: semmi meglepő sincs a számára a barátja viselkedésében, s mi is lenne. Fiatal cowboy beleszeret a ranch urának virágszál lányába – ez még mindig a klasszikus western meséje. Még ha aztán el is komorodik a mese, az izzadtságszagú börtönvalóságig.

Két látszatra markánsan különböző, de hatásában ugyanoda „beszélő” részlet világítja meg legjobban, Grady mivel is áll szemben. A könyv tengelye az a két monológ, mondhatnám: központi eleme; a papazote, a börtön ura és Duena Alfonsa, a birtok matrónájának monológja. Pérez, a főnök, aki kint is az volt, bent is az, kíméletlen és durva pragmatizmussal áll a két barát elé. Tanulják meg, és tartsák be a „létezés szabályait”, bárhol legyenek is. Adják oda magukat a valóságnak, ha élni akarnak. Durván szólva: adják magukat oda annak, ami elől Mexikóba szöktek. Duena Alfonsa, Alejandra nagynénje a társadalom szabályok és előítéletek mentén felrajzolt összességét kéri számon Grady-n. Azt, amit egykor maga is lázadóként kezelt, minimum reformálni szerette volna – s most az unokahúgát (annak jól felfogható érdekében) mégis e szabályrendszert tiszteletben tartva tiltaná el a fiútól.

Értékrendek és lázadások. Hát nem érdekes, hogy pont Grady lesz mindkét monológ szempontjából lázadóvá – hiszen a lázadás ismérve, ha valaki nem fogadja el a neki kínált szabályokat. Holott a fiú épp a saját sokkal szigorúbb értékrendje mentén képtelen azokat elfogadni… Amely értékrend megint csak a western-mese értékrendje. És itt most a legnívósabb verziót tessék elképzelni, ez nem a fehérzubbonyos, jól fésült jófiú és a bűzlő, borostás banditák meccse – hanem az a finomabb, összetettebb, de a valóságtól legalább annyival „elemelt” játék sorsokkal-életekkel, amely például Mark Twain könyveit, vagy még inkább a Jack Londoni életművet hatja át. Grady a saját elveihez az önkínzásig ragaszkodik: ha a lány azt választja, hogy megy, hát menjen, még ha a szív beleszakad is. De a lovait csak nem hagyja ezeknek…

Cowboynak maradni… a látszat: a nagyapai minta követése. A regényi valóságban John Grady Cole egy ideát kerget, akkor is, ha lótól bűzlő, marhaszar-szagú ez az idea. Amit megvalósítana, az a „cowboyság” talán soha nem létezett – de talán a legközelebb állhat egy valaha volt életmód legtisztább, legideálisabb megvalósulásához. Afféle szakmai „megváltás”. Lehet hogy túl profán a hasonlat, de John Grady szerintem afféle cowboy-messiás. A megváltó, aki ölni kényszerül – de  ne feledjük, az ölés ennek a mitológiának alapvető eleme. Olvastam olyan véleményt, hogy a történet a fiú felnőtté válásának története. Ezzel nem értek egyet – iszonyatmód monolit ez a kamasz, az ijesztő és a vonzó is ez a maradéktalan önazonosság benne; neki egyszerűen ebből nincs hova „felnőtté válnia”. Már elérte a maga határait.

A Határvidék-trilógia első kötete tehát minden vonatkozásában határ-helyzetek feltárására vállalkozik. Van-e értelme bármiféle követendő mintának? Létezik-e olyan, számunkra vállalható értékrend, amely a választásunkon túlmutatóan is érvényes? Elég lehet-e a lélek nyugalmához, ha választunk, s azt tesszük, ami szerintünk helyes? Nagyon várom, miféle válaszokat rejt a trilógia két további kötete…

S a végén a cowboy - miután szíveket tört össze, közte a sajátját - belelovagol, „belehalványul a sötétedő tájba”. Hiszen ennek a mesének mindig ilyesmi a vége.


Kiadó: Magvető
Fordította: Szentgyörgyi József

Korábbi kommentek:

2012. február 10., péntek

Imre Viktória Anna: Kísértés Rt.

Serene Nightingale, a huszonéves egyetemista lány – mellékállásban bérgyilkosnő – épp egy különösen fárasztó munka után tér nyugovóra londoni otthonában, amikor is az éjszaka közepén felkeresi maga az ördög – naná, hogy egészséges kétkedéssel fogadja a „Sötétség szívdöglesztő Hercegét”, és inkább holmi kandi kamerás becsapásra gyanakszik. Sajnos azonban el kell fogadja, hogy valóban Lucifer (a rajongóknak szigorúan Luuu) és hat tinilány-kinézetű démonhölgye látogatta meg. Ráadásul nagyon úgy fest, hogy a nyakán maradnak.

A piros bőrszerkóban pompázó (engem leginkább egy kiöregedett rocksztárra emlékeztető) Lucifer ugyanis fogadást kötött a Mindenhatóval, melynek tárgya Serene lelke. Ha a Teremtő győz, Serene a mennybe jut, és örök üdvösség jut osztályrészéül, a Föld pedig megszabadul Lucifer gonoszságának felétől. Azonban ha a Sötétség Hercege kerül ki győztesen, Serene pokolra kerül, ahol ő is skótkockás miniszoknyában parádézó démonlányka lehet (vagy nem), Lucifer pedig visszatérhet a mennybe. No és a Teremtő, Pandora kegyeibe – aki egykor rútul eltaszította holmi kis félreértés miatt.

A szexcentrikus Ördög és a hisztis, elkényeztetett, önfejű Pandora vetélkedése és cívódása közepette a lényeg persze Serene lelke – aki azért valljuk be, nehezen emészti meg, hogy nagyszabású túlvilági játszmák közepébe csöppent. Hát még amikor megismerkedik az emberiség történetének harmadik főszereplőjével, Maarával, a London utcáit fényes kaszával a vállán rovó Halállal. A fiatal bérgyilkosnő, aki egyébként sem a tiszta lelkéről és erkölcsösségéről híres, ráadásként túlzottan összemelegedik a démonúrral, ám hogy ne legyen olyan egyenlőtlen a küzdelem, Pandora oldalán csatarendbe áll egy szívdöglesztő pap is – s hogy teljes legyen a káosz, kétbalkezes angyalok és szerelmes démonlányok is beszállnak a buliba. S akkor a cselekmény csavarairól még szót sem ejtettünk.

Imre Viktória Anna (molyoknak Serene) első nyomtatásban megjelent regénye, a Kísértés Rt., a szó legjobb értelmében üdítő színfoltja a hazai szórakoztató irodalmi kínálatnak. Friss, eredeti (bár aki nagyon akar, felfedezhet benne némi Dogma-hatást, de szerintem ne akarjunk olyan nagyon…), szellemes és rendkívül igényes. Magasan kiemelkedik a polcokat manapság ellepő „kicsit urban, kicsit paranormális, kicsit humoros, kicsit szerelmes” jellegű ifjúsági könyvek közül, amikkel valószínűleg egy kategóriába fogják sorolni – más kérdés, hogy egyáltalán beletartozik-e a divatos ifjúsági fantasy kategóriába.

Ami különlegessé teszi, az egyrészt a kidolgozottsága: könnyedebb szövetű, lazább kis négyszáz oldalra számítottam, amikor elkezdtem, és hatalmas meglepetésként ért, hogy ennyire összerakott, feszes, fordulatos cselekményt rejt a könyv; nincsenek üresjáratok, felesleges tízoldalak, átlapozható töltelékfejezetek. Itt minden leírt szónak helye és jelentősége van, és nem nagyon lehet „félszemmel” olvasni. Ugyanez igaz a szereplőkre is: nem a szokásos három főszereplő (akik egy szerelmi háromszög csúcsai) plusz néhány alibiből odakent mellékszereplő felállást látjuk, hanem egy sokszereplős, sokszálas történetet, ahol mindenkinek megvan a maga szerepe, a karakterek egytől egyig élnek, szerethetőek, érdekesek; kisebb-nagyobb nyűgeik hozzáadnak a nagy egészhez.

Másrészt, messze kiemeli a könyvet az átlagból a nyelvezete, már-már szépirodalmi igénnyel megírt, gondosan szerkesztett, a szórakoztató műfajban ritka igényes prózával van dolgunk. Ami, noha legfőbb célja kétségkívül a szórakoztatás, a maga módján bölcs is. Hiszen helyzetkomikumra épülő humora mögött ott van az emberi lélek, a maga sajátos működésével, és azzal a folyamatos kötéltánccal, amit a Poklot a Mennytől elválasztó hajszálvékony mezsgyén járunk – nap mint nap. És milyen okos ez a humor! Még amikor harsány és hatásvadász (mert hát Lucifer alaptermészetéből fakadóan minden megmozdulása az…) akkor is van benne valami fanyar irónia, amivel nagyon belopta magát a szívembe.

Kellemes meglepetés volt ez a könyv, nem hittem volna, hogy ennyire jól szórakozom, s hogy azt fogom kívánni, bár olvashatnék még halandókba szerelmes démonlányokról és angyalokról, együgyű „tollseprűkről”, akik tényleg jobb, ha megmaradnak a bárányfelhőkergetésnél; és a mindenható Anyaúristenről, aki végső soron épp olyan, mint bármelyik elfogult anya – nem tudja elhinni, hogy gyermekei ostobák és félresikerültek, hiszen mennyivel egyszerűbb az ördögi kísértésre fogni mindent…


Kiadó: Főnix Könyvműhely

Korábbi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...