2012. május 28., hétfő

Katarina Mazetti: A pasi a szomszéd sír mellől

Két évvel ezelőtt már egyszer elbűvölte a Park Kiadó az olvasókat egy bájosan bugyuta című és borítójú romantikus regénnyel – ez volt a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság. Amikor megláttam a könyvfesztiváli megjelenések közt Katarina Mazetti A pasi a szomszéd sír mellől című könyvét, volt egy kis déja vu-érzésem. Fura cím, idétlen borító (itt egyenesen egy, az olvasóra kikacsintó tehénnel), rendhagyó love story, ráadásul az egyébként általam nagyra tartott skandináv irodalom berkeiből – kihagyhatatlan csemegének ígérkező könyvet sejttettek.

A skandináv irodalmat manapság nagyrészt a csapból is folyó krimijeikkel azonosítjuk, esetleg lélekboncolós drámáikkal; de mindenképpen sötét, depresszív, elfojtott indulatokkal terhes légkört és nagyjából nulla életörömöt várunk a kies északról érkező regényektől. Na de romantikus, hovatovább, vidám történetet? Azt aztán nem! Márpedig Katarina Mazetti megmutatja, hogy a svédeknek van humoruk – még ha kicsit keserű és jobbára ironikus, akkor is. Engem leginkább az angol humorra emlékeztet, ráadásul a történet és a karakterek is olyanok, mintha egy vidéki angol komédiából pattantak volna elénk.

Mert hát ki hallott már olyan love story-ról, ami egy temetőben veszi kezdetét (és nem, nem zombis…)? Desireé és Benny napra nap két szomszédos sír mellett üldögélnek közös padjukon, és gyászolnak – ki így, ki úgy, miközben magukban füstölögnek a másik pofátlanságán. Mert hát micsoda dolog már megzavarni valakit, amint épp a létező legmagányosabb tevékenységet végzi – azaz próbál kicsikarni magából valami „illendő gyászt”, mint a férjét eltemető Desireé, vagy próbálja édesanyja sírjából kiolvasni a választ az élet nagy kérdéseire, mint a harmincegynéhány évesen „árván” maradt Benny…

Persze az ilyen és hasonló extrém helyzetek gyakran a legjobb kiindulópontot jelentik a nagy egymásra találáshoz – nincs ez másképp itt sem. Elég egy lopott pillantás, egy idétlen vigyor, hogy a két magányos harmincas hormonjai táncra keljenek, és ripsz-ropsz egymás karjaiban kössenek ki. Ásó, kapa, nagyharang – lehetne, ha ez nem egy „földközeli szerelmi történet” lenne, ahogy a borítón is olvasható. Desireé és Benny ugyanis tűz és víz. A nő igazi kékharisnya, rémségesen művelt és kifinomult könyvtárosnő, aki minimalista stílusban berendezett hófehér lakásában mereng Lacan-on és tudományos módszerrel próbálja kisakkozni, mikor és mennyi szexadagra van szüksége ahhoz, hogy a hormonjai békén hagyják, de ne kelljen megosztania magányát hosszú távon senkivel. A férfi ezzel szemben igazi tőrőlmetszett paraszt, aki huszonnégy tehénnel osztja meg napjait, állandóan istállószagot húz maga után, anyja halála óta még csak ki sem takarított, és a szofisztikáltság csúcsát a keresztszemes hímzésben látja.

Közhely, de mint a legtöbb közhely, igaz, hogy az ellentétek vonzzák egymást – csak aztán együtt élni nem nagyon tudnak. Desireé és Benny úgy vonzzák egymást, mint mágnes a vasat, ám kölcsönös kompromisszumképtelenségük okán az ágyon kívül nem nagyon tudnak mit kezdeni egymással – Desireé operába cipelné és fagyasztott húsgombóccal etetné párját, míg Benny azt várja, hogy a nő segítsen neki a gazdaságban és várja gőzölgő házi koszttal. Mindketten szélsőségek, akik mintha csak azért sem lennének hajlandóak közelíteni az álláspontjukat – és noha bosszantóak és nem egyszer istenesen elküldenénk őket a fenébe, sajnos épp ettől lesznek életszerűek.

Mazetti eszméletlen humorral (de tényleg, régen röhögtem ennyit hangosan egy könyvön), ugyanakkor őszintén ír arról, milyen hülyék is tudunk lenni a párkapcsolatainkban. Ebben nagy segítségére van a forma, hisz a történetet Desireé és Benny felváltva meséli el, így jól nyomon követhetjük, hogy ugyanazok a történések, elhangzott szavak, reakciók mennyire mást jelentenek a férfinak és a nőnek. Ráadásul nem kímél minket, bizony korántsem egyértelmű, hogy boldogan élnek, míg meg nem halnak – romantikusabb lelkű olvasók a könyv második felében bizony átkozhatják az írónőt azért a sok negatív fordulatért. Azért kétségbeesésére sok okunk nincs, a vége elegánsan nyitva marad, teret engedve a folytatásnak, ami Családi sírbolt címen hamarosan magyarul is olvasható lesz. Kíváncsian várom (meg a borítóját is…).


Kiadó: Park
Fordította: Kertész Judit

2012. május 26., szombat

Tatiana de Rosnay: Sarah kulcsa

2002, Párizs: Julia Jarmond, az amerikai származású, ám negyed évszázada Franciaországban élő újságírónő cikket készül írni az 1942. július 16-án a Velodrome d’Hiver-be hurcolt több ezer zsidó gyermek történetéről. A Vel d’Hiv hatvanadik évfordulójához közeledve mélységes megdöbbenéssel tapasztalja, hogy a franciák körében mekkora tudatlanság övezi a történteket: az iskolákban nem tanítanak róla, a szemtanúk nem beszélnek, a közvélemény rég a feledés leplét borította történelmük e sötét foltjára. Miközben egyre mélyebbre ássa magát ama sötét napok történéseibe, olyan összefüggésekre jön rá, amik saját családja múltját is más megvilágításba helyezik.

1942, Párizs: Egy forró júliusi éjszakán a tízéves Sarah arra ébred, hogy az éjszaka sötétjében a rendőrség dörömböl ajtajukon. Apja régóta bujkál, a Marais-negyed összes sárga csillagot viselő lakója retteg, anyját megbénítja a félelem. Sarah nem tudja, mitől félnek, nem tudja, hová viszik őket, csak azt tudja, hogy kisöccsét meg kell óvnia a borzalmaktól: bezárja hát a kis Michelt bújócskáik örök helyszínére, a falba simuló titkos szekrénybe, és magával viszi a kulcsot.

Nem is tudnám megmondani, miért ragaszkodtam annyira ahhoz, hogy ezt a könyvet nekem olvasni kell. Régóta érzem, hogy elég a borzalomból, a lehangoló olvasmányokból, a háborús regényekből, a drámákból. Keresem a szórakoztató olvasmányokat, és lám, mégis: amint a látókörömbe kerül egy ilyen – előre láthatóan – megrázó, felzaklató, megdöbbentő regény, nem tudom kihagyni. Ezúttal, azt hiszem, főleg a kíváncsiság hajtott: vajon Tatiana de Rosnay hogy tudja egymásba futtatni a két szálat, milyen összefüggéssel ajándékozza-átkozza meg szereplőit? Ez mindig izgalmas a több szálon és több idősíkon játszódó, „múltban vájkáló” regények esetében. Nos, a szerző elég ügyesen oldja meg a dolgot – de sajnos nem tudja elkerülni a lapról lapra előbukkanó csapdák jó részét.

Julia és Sarah történetét párhuzamosan ismerjük meg, fejezeteik jó ideig váltják egymást, elkerülhetetlenül sodorva minket az összekapcsolódás felé – ami a vártnál jóval hihetőbb és visszafogottabb formában következik be. Mindig tartok tőle, hogy az ilyen jellegű regényekben a két szál valamiféle szappanoperába illő fordulattal áll össze: ezúttal azonban sikerült oly’ módon egymásba fonni Julia családjának és Sarah-nak a történetét, hogy úgy érezzük, ez akár így is történhetett.

A két szál közül egyértelműen Sarah-é az erősebb, az olvasók többsége nehezményezte is, hogy idejekorán véget ér, ám túl azon, hogy ez szerintem az egyik legokosabb dramaturgiai húzás, őszintén szólva örültem neki. Sarah története a borzalom olyan fokára visz el, amit egészséges elmével nem nagyon lehet elfogadni. És ez igazából a könyv egyik legnagyobb furcsasága: műfaja, hangvétele, történetszövése afelé mutat, hogy lesz valamiféle feloldás, hogy a könnyebbik útra térünk – épp ezért ér felfoghatatlanul nagy pofonként, amikor szembesülünk a fejleményekkel. Ráadásul azzal, hogy emberi (gyermeki) léptékűvé teszi a borzalmat, sokkal nagyobb hatást ér el, mintha sokadszorra próbálna hullahegyekkel sokkolni.

A sokk miatt igazából megkönnyebbülés, hogy Sarah szálát magunk mögött hagyhatjuk, és elmerülhetünk Julia magánéletének bonyodalmaiban. Pedig a regénynek ez a rétege semmiben sem több egy túlírt lektűrnél: a főszereplő romokban heverő házasságából szabadulna, új életet kezdene, önmagát keresi – s mindeközben némiképp gátlástalanul gázol bele mások életébe. Julia, a Franciaországba szakadt tipikus amerikai nő a negyvenes éveiben jár, házassága látszólag boldog, valójában megalkuvások sorozata, imádja a lányát, tűrhetőnek tartja a munkáját, és folyamatosan, de tényleg folyamatosan azon problémázik, hogy a férje családja még húsz év után sem fogadta el, és nem képesek túllépni azon, hogy ő az amerikai nő. Miközben egyébként neki is határozott véleménye van a franciákról, Párizsnak nagyjából minden kerületét utálja valamiért, és ezt az orrunk alá is dörgöli, és határozott felsőbbséggel állítja szembe szőke, atletikus termetű, egykori szépségkirálynő anyját alacsony, jelentéktelen külsejű, savanyú francia sógornőivel.

Mindezek után amikor elkezd a Vel d’Hiv ügyében kutakodni, és a franciák elhallgatásának falaiba ütközik, nem győzi kihangsúlyozni, hogy azon a pokoli éjszakán a francia rendőrség gyűjtötte össze a zsidókat, hogy a saját honfitársaik küldték halálba a gyerekeket – ami valóban felháborító, iszonyatos, soha nem történhetett volna meg; de egy idő után némiképp bosszantó olvasni, ahogy Julia „a világ csendőreire” jellemző küldetés- és felelősségtudattal ostorozza a franciákat. Mintha az amerikaiaknak nem lenne takargatnivalójuk a saját történelmükben. Apróság, és a történteken nem változtat, a regény erényeit nem kisebbíti, de tökéletesen alkalmas arra, hogy antipatikussá tegye a főszereplőt – ami azért valljuk be, szép nagy öngól.

Furcsa egy könyv ez – egy megrázó, megdöbbentő, nagyon jól megírt szálat sikerült többé-kevésbé jól ötvöznie az írónőnek egy idegesítően és átgondolatlanul megírttal. Mindezt egy igen nehezen megkedvelhető főszereplővel. Nehéz ajánlani, mégis: fontos és jórészt ismeretlen témája miatt, és a manapság egyre ritkább hatásos, ám nem hatásvadász holokauszt-történet miatt érdemes elolvasni.


Kiadó: Könyvmolyképző
Fordította: Burján Mónika

2012. május 23., szerda

Saul Bellow: Sammler bolygója

Mint egy igazi, békebeli, polgári regény. Nem lehet átrohanni rajta. Ízlelgetni kell, szertartásosan, megadva a tiszteletet olvasás közben. Nem viseli jól a „kutya-futtát”. Majdnem hogy eltartott kisujjú ötórai teaivás-szerű tempót és grandezzát kényszerít ki, hogy aztán, a megfelelő pillanatban, amikor az ember már berendezkedik a polgári szöveg-miliő biztonságába – képen csapjon valamiféle vaskos „kortársival”. Mint egy igazi, békebeli polgári regény keserves, széthullás-kori paródiája. „…most neki kellett megcsinálnia mindent, ami egykor a cselédség feladata volt. Egyfajta templomi szertartásossággal. Elismerve a társadalmi hanyatlást. A romokban heverő múltat…”

Arthur Sammler az egykori angliai harmincas években lengyel zsidóként a kultúra-elit; többek közt H. G. Wells, Orwell ismeretségével büszkélkedhetett. Hogy aztán a legrosszabbkor térjen haza Lengyelországba. Lányával, Shulával együtt csodával határos módon túléli a poklot. Unokaöccse, a gazdag New York-i nőgyógyász: Elya Gruner révén Manhattan-be kerül. Ahol Gruner gyerekeinek és baráti körének lesz egyfajta lelki szemetesládája. Egy darabka menekült „régi Európaként” a szexuális forradalom idején. Aki a régi életében kénytelen otthon lenni az új világban is. „Milyen nehéz az emberélet itt, a szilárd polgári formák között! Az állandóságra törekvés szomorú. Az emberek… túl nagy nyomatékot adnak a felbomlott bizonyosságnak; amiben korábban hittek, bíztak, azt most fekete humorral keretezik… így tekintenek vissza az elutasított polgári stabilitás sötétségére. Ez sem helyénvaló, ez sem korrekt. Hogy az emberek legalizálják a tunyaságot, ostobaságot, felszínességet, nyugtalanságot, paráznaságot – gúnyt űznek mindabból, amit valaha tisztességnek neveztek…”

Sammler legfontosabb tulajdonsága a kultúra „hétköznapi valóságához” való makacs ragaszkodás. Nem tud hatással lenni a környezetére – a saját lányára a legkevésbé. De nem adja fel. Próbálja képviselni azt, amit a háború alatt elveszített, s a megmentői kedvéért újra magára húzott – mint egy folytonossági hiányokkal szaggatott vén öltönyzakót: azt az életszervező értékrendet, amely a fiatalabbaknak puszta kulissza, előny-szerző hivatkozási alap, törvények kiskapuinak bonyolult körülöttese. Amely számukra a „törzsi viszonyok”, az elitet mindenütt jellemző korrupciók és stiklik önszépítő ruhája – s amely az „utca” számára már régóta nem is létezik. Sammler nem tud túllépni a buszon többször is, kényszeresen megfigyelt tolvaj egykedvűségének botrányán. Nem tudja megemészteni a Bűnhődés nélküli Bűnt.

Persze sznob is, a maga komótos módján. „Nem személyes sérelemként élte meg a történteket, a bántani akarás csapta arcul. Micsoda szenvedély, csak hogy „valódi” legyen valaki. De a „valódiság” egyben brutalitás. És elfogadni a szart mint alapminőséget …körülötte céltudatos, agresszív, üzleti ügyeiket intéző, elszánt emberek tették, amit az ember általában tesz… de a különlegeseket, mint Sammler… őket nem a cél, hanem a környezet esztétikus feldolgozása vezérelte.” A környezetében számos ifjabb tisztelő akad – s ifjú rokon, a megmentő, Elya Gruner gyermekei: a nőstényállat Angela, s a fantaszta Wallace. Egytől egyig pszichiáterek páciensei – és Sammler az ember, akihez az analizáltak egyfajta utókezelésre járnak, akinek elmesélik magát az analízist. Elmesélik az élmény elmesélésének történetét, és magánbotrányaikat, az élményt is az embernek, aki nem szorul analizísre – hiszen hordoz értékrendet. Aki a korban, az analizáltak korában maga az élő anakronizmus.

„A forgalommal együtt a szél is feltámadt, és a nap manhattani viszonyokhoz képest meglehetősen erősen hatolt be Sammler lényének nyílásaiba, repedéseibe…” Gyönyörű mondatok mesélik a zaklatott napokat – Shula a maga fantazmái miatt Wellsről szóló kéziratot lop apjának, bonyodalmakba lökve nemzőjét. Elya Gruner, a megmentő és létfenntartó a halált várja a kórházban, miközben méltatlan csemetéi mind Sammleren keresztül akarnak tőle valamit. Aki hiába látszik „egykori önmagának” a szemükben, a kultúra letéteményesének. „Amit Shuláról hallott, az fullasztóan nyomult be azon repedésekbe, amelyek az elmúlt három évtized során tárultak fel és tágultak ki… Nos, nem az, akinek Shula hiszi… hogy is elégíthetné ki képzeletük igényeit?” Aki az életéért ölni kényszerült, kivetkőzni önmagából, az hordozza az értékrendet, mint a megszaggatott öltönyzakót, a viselkedésmódot, a méltóság teljességét, még a tartalma árnyékát is beletölti – de hinni nem hisz benne. Vagy talán mégis?

Bellow nem dönti el – a „belehelyezkedése” Sammlerbe itt is legalább annyira zavarba ejtő, mint másik híre regényhőse, a behemót bunkó „esőkirály”: Henderson esetében; legalább annyira teljes. Megalkotja a figurái igazát, de a korlátoltságaikat is, a dilemmáikat is, az önbecsapásaikat is. A szerepjáték maradéktalan – és nem csal az író, nem „zsebcselez”. Ami feloldhatatlan, azt a mese kedvéért sem oldja fel. A kultúra halott és mégis éltet. Talán arra elég, hogy majd jöjjön valaki, és elmondja felettünk is a halotti imát.


Kiadó: Park
Fordította: Dezsényi Katalin
 

2012. május 21., hétfő

Patrick Rothfuss: A szél neve


Newarre-ben, a Négy Szegellet egy poros falujában áll a Jelkő fogadó. Tulajdonosa, a lángoló vörös hajú, hallgatag, titokzatos múltú Kote estéről estére egykedvűen szolgálja fel az italt a gyér számú falusinak, aki betéved ide; éjszakánként pedig kioson, hogy megküzdjön az erdő mélyéről előrontó sötét szörnyekkel – vagy csupán azok árnyával, vagy a saját démonaival, vagy ki tudja, mivel. Egyetlen segítője, tanítványa, barátja Bast, ki a félhomályban mintha kevésbé látszana emberi lénynek. Kote szerelme a kocsmapult, meséje borzongató, csendje a halni készülő ember csendje.

Kote életébe mint a felszakadó seb fájdalma, úgy csörtet be a Krónikás, aki felismerni véli benne a legendás Kvothe-t, a harcost, mágust, királygyilkost – kinek történetét szájról szájra adják a Négy Szegellet minden városában. Bár eleinte a pokolba kívánja, a Krónikás hajthatatlansága végül meggyőzi, és Kote, a kocsmáros elkezdi mesélni Kvothe, a legenda történetét – a fiúét, aki alig tízévesen maradt magára, miután szüleit megölték, aki utcagyerekként nyert felvételt a mágusképző Egyetemre, aki sárkányokat ölt és aki dalolt, dalolt, úgy, ahogy előtte és utána se senki.

Rothfuss nagy mesélő – amolyan régimódi, terjengős, el-elkalandozó, olykor nagyot mondó, olykor tán füllentő mesélő. Azzal, hogy a mesét Kvothe szájába adja, a legősibb és legügyesebb trükköt alkalmazza: mesélője önálló életre kel, a mese magát meséli, duzzad, terjeng, itt-ott túlburjánzik, miként a tábortűz mellett elbeszélt történetek szoktak. Nem köti szerkesztés, logika, ok-okozat. Megteheti, hogy ne fedje fel világának részleteit, hisz az úgyis ismert a hallgatóság körében, mindig csak annyit említ, ami épp szükséges, ha a végére nem áll össze egy egésszé, az igazán csak a mi hibánk – ha benne élnénk, tudnánk. Ez a gátlástalan, áradó mesélőkedv ilyen zsenialitással párosulva manapság ritka, mint a fehér holló – olvasás közben Tolkien és Robin Hobb jutnak eszembe, máshoz nem is tudom mérni (hozzáteszem, nem ismerem a fantasy egész irodalmát).

Pedig Kvothe meséje a fiúról jól bevált klisék és ezerszer hallott történetek elegye. A kis Kvothe, aki szülei színtársulatával járja a vidéket, korát meghazudtolóan érett és okos, jártas mind a tudományokban, mind a művészetekben – amikor társulatukhoz csapódik egy arkanista, rögtön felismeri a fiúban a tehetséget, s elülteti fejében az Egyetem, a híres-hírhedt mágusképző gondolatát. Kvothe tanul, egyre okosabb és egyre becsvágyóbb: miként minden átlagon felüli tízéves, ő is megégeti magát, túl nagyot akar markolni, olyan erőkkel kacérkodik, amiket nem tud kordában tartani – s mint mindenki, hamar ráébred saját korlátaira. Hogy aztán egy életre szóló küldetésként kezdje kutatni a szél nevét.

Amit, ha megtalál, tán lesz esélye legyőzni szülei gyilkosát – a homályba burkolózó rettenetet, aki lemészárolta az egész társulatot, pusztán azért, mert a legendák ködébe vesző gonosz istenekről daloltak. Miközben az erdőben próbál túlélni, legnagyobb kincse apja koboza és az emléke – utcagyerekként ezt is elveszti, s csak a túlélésért küzd, lop, csal, amíg el nem jön az idő, hogy újra beilleszkedjen a társadalomba. Túl fiatalon nyer felvételt az Egyetemre, túl hamar szerez ellenségeket, túl hamar lesz szerelmes a legszebb és legelérhetetlenebb lányba – s közben csak a dal és a bosszú élteti.

S miközben Kvothe történetét hallgatjuk (mert ezt bizony hallgatjuk, még ha a fekete betűvel teleírt fehér lapokat is nézzük, Kvothe hangja ott duruzsol a fejünkben), megismerjük a mágiával körbeszőtt világot, az ősi legendákat, a teremtő Tehlu és a gonosz Encanis soha véget nem érő harcát, és a zene, a dal hatalmát. Nem olvastam még olyan könyvet, ahol ennél érzékletesebben, tapinthatóbban lett volna leírva, milyen varázslatos ereje van a dalnak – s nem csupán a zenére gondolok, hanem az eldalolt énekre, az énekelt mesére. Ami épp úgy képes gyógyítani, elringatni, megnyugtatni, mint sebeket feltépni és őrületbe kergetni.

Az egész regény olyan, mint egy sokszólamú dal – amit körülölel a „háromszólamú csend”. Egy dal, ami szól a hősről, a szerelemről, a bosszúról, a hitről és a legendákról. Van benne sárkány, tragédia, és gonoszság – ahogy van humor, barátság, és emberség is. És jó adag irónia, hisz ne feledjük, ez nem holmi íróasztal mellett kitalált, tökéletesre fésült fantáziavilág – itt Kvothe meséli az életét, s bizony azt sem hallgatja el, hogy egy köpeny, amellett, hogy meleg és jó sok dolgot el lehet rejteni benne, azért is nélkülözhetetlen a hősnek, mert remekül mutat, ahogy lebegteti a szél…


Kiadó: Gabo
Fordította: Bihari György
 

2012. május 19., szombat

Szefárd est - Művészetek palotája, 2012. május 9.

Még soha nem hallgattam a Shira u’tfila együttestől semmit, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem színpadán előadott szefárd est előtt – de látom, orvosolnom kell ezt a hibát. Merthogy Stefan Sablic együttese annyiféle ízt pakolt egymás mellé a színpadra, olyan érzékkel nyúlva az egy hagyományon belül hol a spanyol gyökerekhez, hol a török, balkáni ágboghoz, hogy alig győzte befogadni a fülem. Kisázsia és a Balkán, ahova a száműzöttek elhurcolták a maguk zenevilágát, tovább bokrosította ezt a klezmertől annyira eltérő zsidó zenei hagyományt, beoltotta a maga ritmusaival, jóval előbb teremtve világzenét, mint hogy létrejött volna maga a fogalom. A számos nemzet és nemzetiség fiaiból álló együttes a klasszikus tradíciót a maga szája íze szerint fűzi tovább – teheti, hiszen mintha ez a tradíció maga lenne a befogadás gesztusa. Mintha követelné, találjanak rá új hangszerekkel a régi hangzásokra, játsszanak vele, éltessék. Ez a tradíció témáiban örök, megszólaltatásában valójában a változásé.


Azt persze hogy tudom, kicsoda Palya Bea, ha valaki manapság nem teljesen süket, annak tudnia kell róla. Ő aztán bátran nyúl bármilyen zenei hagyományhoz, hogy megidézve azt a maga képére formálja, hogy a hagyományon átszűrje a belőle folyton áradó zenét. Ahogy a szefárd zenei hagyományból a magáévá teszi - ahogyan fogalmaz - „a női témákat”, az esküvő, a házasság, szerelmi öröm és bánat örök daloltató érzéseit, az megint ihletett, valódi, s eközben eltéveszthetetlenül magamaga – jóízű tápláléka a fülnek. És játszótársai, a citerán, kobzon őt kísérő Bolya Mátyás, s a dobok erdeje mögött ülő Dés András remek partnerek a szabadon áramló játékhoz. Ez maga volt a változásaiban megidézett tradíció.

Egyébként semmi kifogásom ellene, mikor a világ zenei kincse úgymond „palyabeásodik”, mert jó érzékkel bontja ki a dalok színeit ez a csodálatosan alkalmazkodni képes hang. Viszont amikor a két együttes egy szám erejéig együtt zenélt a végén, e hang akkor mutatta meg, milyen boldogan hajlandó a dalok „eredeti” teljességének közvetítésére is. Bizony sajnáltam, hogy nem játszottak többet együtt – mert a két megközelítésmód egészséges aránya kedvéért olykor szívesen látnék Bea körül több zenészt. Nem mintha a trió ne tudná élettel telíteni a színpadot – de a sok hangszer (ahogyan mindegyik helyet követel magának) önkéntelenül kordában tartja az improvizációt.

Azt nem először tapasztalom, hogy a MÜPA terei a közvetlenséget nehezen tűrik – az együtt énekeltetés gesztusához itt jobbára túlságosan megilletődött a közönség. Mintha ebben a méltóságteljes zene-térben a néző egyszerűen nem érezné magát méltónak a hangja hallatásához. Pedig Bea próbálkozott, a maga szokásosan lefegyverző módján, s nehezen fogadta, hogy ezen az estén jobbára hiába. Mintha az emberek e koncertterembe hallgatni jönnének - bátortalan, vézna kis suttogásra telt csak tőlük, nem született meg a Bea koncertjein annyiszor átélhető, jóízű együtt-harsánykodás.

Ezzel együtt jó volt ott lenni. Megismerni megint valami újat. De jó! Megint van egy nagy csokor hallgatnivalóm…

2012. május 17., csütörtök

Janne Teller: Ha háború lenne nálunk


A korábban az ENSZ és az Európai Unió gazdasági és politikai tanácsadójaként tevékenykedő, osztrák és német felmenőkkel bíró dán írónő, Janne Teller magyarul elsőként megjelent műve, a Semmi tavaly nagy sikert aratott az olvasók és a kritikusok körében egyaránt. Friss, kritikus, didakszistól mentes nyelvezete és okos kérdésfeltevései az ifjúsági irodalom egyik legkülönlegesebb darabjává tették a regényt – melyet idén követett a talán még különlegesebb, okosabb és kritikusabb, Ha háború lenne nálunk című esszé.

Janne Teller 2001-ben írta e rövid esszét, eredetileg Ha háború lenne Skandináviában címmel, egy pedagógusoknak szóló folyóirat számára. Akkoriban az előretörő dán szélsőjobboldal és a menekültekkel szembeni erősödő intolerancia adta az aktualitását. 2004-ben jelent meg útlevélre hajazó kisméretű könyv formában, Helle Vibeke Jensen illusztrációival. Idén pedig magyarul – a hazai viszonyokra átültetve, ám azonos formában. Teller határozott szándéka, hogy a kötet mindenhol a térségre jellemző történelmi és geopolitikai adottságokat tükrözze – ezáltal egy átélhető, elképzelhető helyzetet tárva az olvasó elé.

A magyar változatban az Európai Unió felbomlása után Ausztria és Magyarország vív háborút a szlovén tengerpart megszerzéséért. Míg itthon a „Tengerpartot Magyarországnak!” mozgalom tör diktatórikus hatalomra, jelenlegi határainkon túl honfitársaink harcolnak a szlovénekkel és az osztrákokkal. Budapesten háborús állapotok uralkodnak, nincs munka, nincs élelem, a korábbi demokratikus rendszerben szocializálódott fiataloknak szembesülniük kell a politikai üldözéssel, a kínvallatásokkal, az éhezéssel, a bujkálással. Látszólag egyetlen út vezet el a háború poklából: embercsempészek teherautóin vagyonokért eljutni a szabad, virágzó Egyiptomba – ahol aztán lenézett, a nyelvet és a kultúrát nem ismerő, a dolgos egyiptomiaknak csak újabb terhet jelentő menekültként kell táborokban vegetálni és várni a letelepedési engedélyre. És reménykedni, hogy egyszer, talán vezet út haza. Csakhogy egy idő után óhatatlanul megkérdőjeleződik, hogy hol is van az a haza…

Az egyes szám második személyben íródott esszé kíméletlenül és – valljuk be – olykor erőszakosan szólít fel a kényelmetlen kérdés végiggondolására: Mit tennél, ha háború lenne? Veszélyes, ingoványos terep: biztosan lesznek, akik túlzásnak, szájbarágásnak érzik; mint ahogy óhatatlanul felmerül az átpolitizáltság kérdése is; de véleményem szerint illúzió azt gondolni, hogy ezeket a kérdéseket fel lehet tenni másképp. Kevés annyira elkényeztetett, énközpontú generáció élt az elmúlt századokban, mint a mai „fejlett nyugaton” felnőtt tizen-huszonéveseké (mondom ezt úgy, hogy magam is közéjük tartozom). Nekünk, akik a nyolcvanas-kilencvenes években születtünk, már a hidegháború sem jelentett közvetlen tapasztalatot – szerencsére. A globális terrorizmus rémképe ott lebeg a fejünk felett, ám amíg a mi városunkat, a mi országunkat nem érinti, hajlamosak vagyunk legyinteni.

El vagyunk foglalva a saját kis életünk problémáival, amik kikerülhetetlennek, elviselhetetlennek, fojtogatónak tűnnek – azonban ha egyszer-egyszer elgondolkodunk, milyen problémákkal kellett szembenézniük akár csak a nagyszüleinknek, kénytelenek vagyunk megállni. Ha arra gondolok, hogy a nagyanyám két csecsemőkorú gyermekkel vészelte át Budapest ostromát, pincékben bujkálva, hirtelen jelentéktelennek tűnik minden problémám – gazdasági válsággal, devizahitellel, a munkanélküliség rémével együtt. Persze eszemben sincs idealizálni saját magam, másnap ugyanúgy ezek a problémák töltik ki a napom, de néha azért nem árt egy kicsit megállni, és elgondolkozni. Ez az „útlevél” is ezt szolgálja.

Hogy az a tizenéves, aki háborút csak a TV-ben, a playstation-ön vagy (jó esetben) könyvekben látott, gondolkozzon el azon, hogy reagálna, ha az osztálytársa eltűnne, a bátyja megnyomorodna a háborúban, a szülei betegek lennének és nem lenne gyógyszer, és végül mindent hátrahagyva menekülnie kéne? Hogy érezné magát, ha egy idegen kultúrában, megvetett menekültként kéne élnie, és álmait feladva aljamunkát kéne végeznie, hogy legyen mit enni a családjának? Vajon mennyire tűnne fontosnak a legújabb telefon, a legdivatosabb ruha vagy a heti két mozi akkor, amikor a puszta életben maradás a tét?

Nyilvánvaló, hogy egy ilyen kis könyv nem fogja megváltani a világot – nem is hiszem, hogy ez a célja. De ha csak néhány fiatalt arra késztet, hogy álljon meg egy percre, és gondolkozzon el hihetetlen szerencséjén, hogy békében és viszonylagos jólétben élhet, már megérte. Sajnos felnőtt fejjel olvasva elkerülhetetlen, hogy az ember elkezdjen aktuálpolitikai kérdéseken rágódni, és bizony, óhatatlanul elszorul a torkunk, ha összevetjük a könyvbeli fiktív konfliktust a minket körülvevő valósággal – de erről igazán nem Janne Teller tehet. Ha rajtam múlna, minden iskolában kötelező olvasmánnyá tenném – ám hozzáteszem, az olvasás önmagában nem sokat ér, ha nem követi alapos beszélgetés, szülőkkel, tanárokkal, nagyszülőkkel. Mert ezekről a dolgokról beszélni kell. 


Kiadó: Scolar
Fordította: Weyer Szilvia

Korábbi kommentek:

2012. május 15., kedd

Sarah Gancher: Klauzál tér /felolvasószínház/ - Sirály, 2012. május 1.

Rendező: Kálmán Eszter
Író : Sarah Gancher
Előadják : Szilágyi Kata – Klára, 12 éves
Gergely Katalin – Ági, 13 éves, kísértet
Kiss Diána Magdolna – Éva, 13 éves
Gera Marina – Ildikó, 12 éves
Érsek-Obádovics Mercédesz – Kati, 11 éves

Az Öt anya és a Széder felolvasó-színházi bemutatása után a Hét a hétben rendezvénysorozat keretein belül bemutatták Sarah Gancher Klauzál tér című munkáját is, május elsején, a Sirályban. A színmű Klára, a beilleszkedési zavarokkal küzdő kiskamasz, és Ági, az 1944-ben a Klauzál téri tömegsírba temetett kamaszlány különös barátságáról szól – a kirekesztett és az egykor kirekesztett barátságáról; s a kirekesztőkről, a gyerekek egymás felé lejátszott meccsein belüli előítéletekről. A lányok manapság egyre durvában játsszák egymással ezt a felnőttesdit is – a belénk kódolt múlt megörökölt „játékait”. Kíváncsi voltam, milyen értelmezéseket kínál a szerző a sajátosan bátor alapanyaghoz. Hogy mit ad hozzá maga a felolvasó-színházi forma és hogyan-mivel színeződik át. Mert ez a szűk keret mindig tágul, most például úgy, hogy a közönséggel szemben asztalnál ülő színészek előtt lámpa ég – azaz csak annak a lámpája ég, aki „színen van”. Egyszóval kíváncsi voltam, hogy talál egymásra a mű két szólama, a „csoportlélektani dráma” és a kísértethistória.

Elsőre mindkettő túl hirtelen indul. Az elkülönülés legfontosabb provokáló gesztusa: az idegenség kezelése az „őslakók” szemszögéből kidolgozatlan - az alapszituációt a szerző túlságosan széles ecsetmozdulatokkal keni fel. Hiszen először pusztán az idegent látja és félemlítené a három lány, a „más vagyok” – és hogy még ki, és miben más – fokozatosan bomlik ki a darab folyamán, ahol „kiközösítés és folytonos megalázás” mellett az elfogadás gesztusai is megszületnek. Túl hirtelen indul a kísértethistória is. Nos, ez alapjában sem könnyű eset; ritkán sikerül a humor feloldó – avagy a horror gyomorösszerántó – machinációi nélkül hitellel kezelni a másvilág visszaszüremlését. Divatok verte irodalmi ösvény ez – nehéz komolyan venni. S a „látsz engem?” jellegű kérdések sem alapoznak elég jól. A formabontó barátság Klára és Ági kísértete közt nehezen indul a szövegben is, a bekapcsolódó többiek által zökken a darabbeli helyére – amikor valamilyen szinten a többiek viselkedése és a saját cselekvés kudarcai által egymásban magára ismer a két kirekesztett.

Ihletett pillanatokat szül később a beilleszkedési kísérletek, sértések és sértődések játéka. A kíváncsiság határainak elutasításig fokozott feszegetése. A hatalmi viszonyok alakulása a lányok kicsire összehúzott mikrovilágában. A megalázott önfestő, ostoba hazugságai: az úgyis lelepleződő elégtételmesék, amik aztán úgymond az igazát is hiteltelenítik. A darab igazán aztán virágzik ki, mikor a szereplők alig elénk tárt, egymáshoz való viszonya felborul. Mintha igazolná a tézist: a másság jelenléte önmagában megosztó s a befogadás gesztusa ugyanakkor valaki más kirekesztését jelenti. A kísértetlány és tapasztalatai egyszerre kapnak kapcsolatépítő és romboló jelentőséget. Ahogyan Gancher egy intejúban fogalmaz: „…alkalmanként elmegyek iskolákba, és ilyenkor érdeklődve figyelem, ahogy az ilyen korú lányok elkezdik bántani egymást, ahogy kezdik megtanulni, hogy a köztük lévő különbségekkel meg tudják sebezni a másikat, át tudják alakítani a hatalmi dinamikát, és a csoport élére tudnak kerülni. Voltaképpen azt tapasztaltam, hogy a pillanat, amikor elkezded bántani a másikat, egyben az identitásod kialakulásának pillanata. Amikor eldöntöd, miből rekeszted ki a másikat, azt is eldöntöd, mivel azonosulsz a saját életedből.”


Lássuk az ellenkező végletet. A darab akkor hervad a leginkább, amikor a nyilas kísértetfiú szövegtöredékei szüremlenek Ildikó gondolataiba. A szövegtöredékek a legveszélyesebb dramatikai csábítások közé tartoznak, főleg mivel olvasva általában működnek – érthetőek, kiegészülnek, úgymond „jól néznek ki”. Hiszen a folyamatban, ahogy megszületik a fejünkben a látvány, az olvasott „kinézete”, könnyen egészülnek a tartalmi töredékek is. A vizualizáció folyamán nem kunszt hozzáképzelni a hallottakhoz a kihagyottat. Csakhogy a beszéd befogadása direktebb – az ilyesminek nem hagy se teret, se időt. Értem a szándékot, hogy miért szükséges ez, de a szövegi töredékességnél a lehalkuló-hangosodó szöveg is szerencsésebb  választás.

Ez a monológ egyéb problémákat is felvet – mivel nem tétetik a politikai korrektségnek engedmény: a „magyarok” e szövegrész által valamilyen szinten a „népirtók” szinonimája lesz. A szerző ezzel együtt nyugodtan kijelentheti, hogy a minősítés az elfogult, szűk látókörű szereplőik véleményeit tükrözi – hiszen ez az elfogultság mindkét oldal sajátja. Fel kell ismernünk a darabban azt a sajátságos nézőpontot is, amely a legapróbb jelekből is újra vizionálja a tragédiát – ami túlzás akkor is, ha sajnos jeleket szívesen szállít a kor, amelyben élünk. Sarah Gancher budapesti tartózkodása idején – mikor úgymond „beleszeretett” a városba és lakóiba – szembesült a ténnyel, hogy nem vállalja mindenki, s félelemből nem vállalja zsidó identitását. Ahhoz képest, hogy messziről jött idegen, meglehetősen árnyaltan lát bennünket – legalábbis felkínál egy nézőpontot, amely mindezt kívülről nézi, s ezáltal elkerüli a közbeszédünk e témára bejáratott sémáit. Minden oldalnak vannak ilyen sémái, a sokszor lefutott körök beidegzett sérelmei – nos, ezekről tudnak a legkevesebbet Gancher kamaszlány hősei.

A kamaszbeszéd majdnem zseniális. Pont az a jó, hogy nem létező gyerek-szleng, hanem egy jól tipizált saját variáció – mert minden kortárs szleng hamar avul. Ahogy megjelennek benne, s főleg amikor el is torzulnak otthonos sztereotípiáink, az parádés. Jó, hogy a téma ellenére humor is fér a darabba, s ennek a legtöbbször ez az eltorzított „felnőttes beszéd” képzi az alapját. Ahol eluralkodik – a szellemidézés szeánszba oltott „istentiszteletén” például – a szellemlány jelenléte nélkül is maradéktalan a darab. Mert azért az elmondható, a legerősebb pillanatokat Ági „fényének” bekapcsolódása ajándékozza nekünk – valóban többlet-dimenziót jelent a jelenléte, még ha nem is jelent tudástöbbletet.


Mint fentebb jeleztem: a szereplők előtt bekapcsolódó fény a jelenlét „világosságának” pillanatjelzője – s az előadás „színi játék” jellegének szinte egyetlen hordozója. A felolvasás mellett vajmi kevés – időnként meglehetősen esetlen – testbeszédre futja csak. A narráció, amely mintegy elmeséli amit látnunk kellene inkább rádiószínházi, hangjátéki eszköz, olykor kicsit kényszeredett – hol sok, hol kevés. Bizonyos pillanatokban az előadássá kerekítés minden rendezői és színészi kísérlete ellenére sem lép túl a produkció a nyilvános olvasópróba-jellegen. Az alapos szövegismeret a felolvasáshoz sem árt – mondom ezt annak ellenére, hogy a színészek teljesítménye mindenképpen dicséretet érdemel. Hiszen mindegyik lánynak megvan a maga pillanata a figyelmi középpontban, s mindannyian élnek is ezzel a lehetőséggel. Rajtuk múlik, főleg az asztalnál ülés és lámpakattintgatás lefojtott színi közegében nehéz feladatként múlik rajtuk: mennyire személyesülnek meg, avagy mennyiben maradnak egy-egy viselkedési minta típusai. És egyikük sem marad illusztráció a darabban, amely kérlelhetetlen logikával játszik azért ezekkel a mintákkal.

Mert nincs megoldás. Feloldozás. Nincs mismásolás a végén. Létrejött a terror mikro-gépezete: a meggyőződés hajtotta, erőszakos, kirekesztő „hatalom”, s a „mások”, az áldozatok megszokott, szinte otthonos sors-leosztása. A szokott, beidegződéseiben ismerős terep. A minden árnyaltságot nélkülöző korlátoltság-dal a sors-verklin. És az eredmény szempontjából teljesen mindegy: az alkatunkra, gyengeségeinkre, elégtételeinkre, szerepeinkre jól rezonáló holtak fülünkbe suttogott; vagy felmenőink, tiszteltjeink által sugalmazott hatásokra járjuk-e a keserves történelmi haláltáncot e dallamra.

2012. május 11., péntek

Catherynne M. Valente: Marija Morevna és a Halhatatlan


Egy tengert sose látott városban – a neve jelentését a lakói sem ismerik – áll egy hosszú, keskeny ház, egy hosszú, keskeny utca végén, ahol egy olvasó megilletődve bámulja a betűkkel teliákolt oldalakon kibomló mesék által tágra nyitott ablakot. Mindig erre vár, amikor borítók közé szorított betűk áradása ömli el – amikor tenger-mély ablakot nyit a mások álmainak könyörtelenségére, mindig olyat keres, amin kilát. Az életéből annak értelmére? A világra, minek színei legalább annyira a látó színei, mint a látványé? A varázslatra, mint gyerekkorában, mikor a szeme sarkával látott moccanó manókat próbálta végre a figyelme fókuszába nyűgözni? Az olvasó, ha nem vigyáz, és kinéz ezen az ablakon a tengeren túli királynő, Marija Morevna és a Halhatatlan Koscsej szerelmének történetére, az otthonosan ember-testmeleg Iván történetére, Baba Jaga, a boszorkány történetére, Zvonok, a házimanó történetére, Leningrád fullasztó ostromának históriájára – feloldódik a látványban. Ha nem vigyáz – és miért is tenné – úgy árad a mese felé, ahogyan a víz egyik pohárból a másikba.

A mese Marija Morevnáról szól, aki látta, hogy mennek férjhez a nővérei madárból változó ifjakhoz. Aztán eljön érte is a kérő: Koscsej Besszmertnij, az Élet cárja, s elrabolja a maga éjteli, véres világába. Marija játszmák és ármányok részese lesz. Koscsej nővére, a szíveket faló Baba Jaga állítja próbák elé, s részt kell vállaljon a háborúból Vij, a Halál cárjának folyvást gyarapodó, ezüsttel fröcskölt mellű serege ellen. Férjétől szerelme zálogaként a halálát rejtő tojást követeli – a halandó akarná kötözni így a halhatatlant. Mígnem egy nap egy vesztes csata után Marija sátrába nem téved Iván, a legkisebb fiú, hogy kettészakítsa a lány szívét, kétféle szerelembe. Aki ismeri az orosz népmesék hol embermagas, széltépte fűvel, hol embermagas, szélfútta hóval lepett sztyeppéit, az most biztosan csodálkozik – hogy nem egészen úgy szól a mese, ahogyan az emlékezet őrzi. Másféle éhség mesélteti ezt a mesét, a más kor – a miénk – másféleképpen meséltet, de ugyanarról a gyökérről növelve a mesefát.

Az olvasó persze maga sem tudja pontosan, mire éhes, de azt mindig észreveszi, ha valódi ízekkel etetik. Maga is iszogatná a vodkát, harapna a paprikából, érezné, ahogy az ecet s a vodka keveredik. A téli érzést a nyelvén, amikor savanyú és üvegben őrzött, megfőtt és páclébe áztatott nyarat ízlel, amely újjászületik a hóban. Ízlelné mindezt Koscsej, az Élet cárja kezéből – még ha tudja is, a kézből etetés előjoga Marija Morevnát illeti, a lányt, aki egy sokszor átnevezett tengerparti város - hol Petrográd, hol Leningrád - hosszú, keskeny utcájának végén álló hosszú, keskeny ház emeleti ablakában várja, hogy megjelenjen egy madár, átbucskázzon a fején, és feleségül vegye. Még ha tudja is az olvasó, jobb neki, hogy ezekkel az ízekkel csak cseppenként kínálja az élet. Hogy a háború mindig rosszul halad. Hogy az Élet mindent elemészt, és a Halál soha sem alszik, s olykor különös, szomorú némajátékot adnak elő, hogy lássák, győzött-e bármelyikük. Hogy aki csatlakozik a sereghez, annak előbb vagy utóbb minden barátja meghal. Hogy bármit tegyen, úgy fog élni, ahogyan bármelyik világban élne: nehezen és bánattal kísérve. Hogy szerelemben és háborúban végső soron egyedül az számít: ki uralkodik.

Három próbát kell kiállnia az olvasónak – még ha nem is Baba Jaga, a boszorkány próbáit. S ezek közül az első a mese nyelvi öröksége. A mítoszé. Amely ismétel, vargabetűkkel szövi a történetet. Komótos tempóban, mintha pásztortűz mellett ráérő időben mesélne. Fékezi a furdaló kíváncsiságot. És az ismétlés apró különbségeivel tanít. Catherynne M. Valente megtanulta ezt a nyelvet orosz-amerikai mostohaanyja, férje és annak családja meséiből. Még ha csavarja is az ismert mítoszok világát, még ha formálja is sajáttá: eldöntve, ki legyen, aki kiállja a próbákat; és azt is, a világunk keserve hogyan-miként ízelje át a mesét. Ez a könyv önmagában teljes olvasat, de minden ízét csak akkor bontja ki, ha az olvasó nem rest, és utána olvas Baba Jagának, ha kézbe veszi az orosz népmeséket, Puskint: a Szaltán cárt, a Ruszlán és Ludmillát, és Anna Ahmatova fájdalmas, szeretetteli sóhaj-verseit. Akkor tanít csak igazán: a különbségeivel.

Ki kell állja az olvasó a horrort. Ez a második próba, mert ez a mese nem szépeleg. Olykor szinte fáj tovább olvasni: a mélyen zenei mondatok ölében lüktető fájdalom beleharap az olvasóba, ahogy az éhezés harapja le a húst a csontról – és megérzi ezt az is, aki soha nem éhezett. Megérzi az olvasó, mit is jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a háború előtt. Akkor is, ha csak televízióban látott háborút – élő közvetítést, összefoglalókat, mint egy sporteseményről; mondhatni szerkesztett borzalmat. Nagyon sokan próbálták már több-kevesebb sikerrel átadni ezt a szerencséseknek, hogy értékelhessék a maguk szerencséjét, és hogy felébredjen bennük a részvét – a majdnem-részvétel. S itt e könyv, a maga furcsa határeseti állapotában, a szerző által nem kevés iróniával „mythpunknak” nevezett műfaj regénye – amely messze túlmutat akármilyen műfajiságon, s amelynek ez majdnem sikerül.

S végül ki kell állja az olvasó, hogy elé rakják a „mitikus lénybe szeretés” urban-fantasy mintáiban manapság szinte kötelező szerelmi háromszögét. Ki kell állja, mit jelent: hogy senki sem ugyanaz, mint a szerelem előtt. Ezt a legkönnyebb kiállni, mert ez nem vattázott tini-horrorba csomagolt lányregény, nem divat-disztópia. Sőt, mindegyik fekete kendős-szoknyás nagyanyja lehetne, mert szemernyit sem hazudik. Mintha ebből a kíméletlen tollal rajzolt hálóból lemintázható lenne az összes manapság megjelent „Kajámba szerettem – kaja létemre felfalómba szerettem” történetekbe rejtett hiba, a kattanás, ami azokat hitelteleníti. Hiszen alig is van olyan fullasztóan önző gesztus, mint a másik bírásának vágya! A kultúráink egyik legbájosabb erőfeszítése, hogy keretet adva neki, kordában tartsa: beleszelídítse a házasságba. Szerződésbe úgymond, amit már meg lehet szegni, kimondott szóba, amit el lehet hazudni. A szokásos szerelmi háromszögek választás-magva: választani kell az emésztő szenvedély, a héja-nász és a bizalomba burkoló, megtartó gyengéd szeretet közt. Jaj annak, aki tud választani, és jaj annak, aki nem – ha a legmorbidabb irodalmi párhuzamot keresem, például a Coelho-féle 11 perc ugyanerről szeretne szólni. Csak annak a könyvnek nem sikerül. Mert az nem meri látni, hogy a megtartó szeretet lehet a terror emberéé is, és hogy létezik démoni hűség és alázat.

Olyan ez a könyv, mint a Koscsej halálát rejtő tojás, mint a legtitkosabb, bezárt szoba. Fel kell törni, hogy aztán lássuk, hiába: maga egészül a belerejtett titokká. Bármikor újra fogalmazhatóan, de titok-voltát le sohase vetve. A titok: az öröklét. Az olvasó azt üzeni nektek: legyetek olvasók! Ha megfejtői soha is – legalább e titok olvasói. Olvassátok és okuljatok! 


Kiadó: Ad Astra
Fordította: Kleinheincz Csilla
 

2012. május 10., csütörtök

Tizenegy perc - Thália Színház, 2012. május 2.


Paulo Coelho 2003-ban megjelent Tizenegy perc című regénye egy brazil prostituált története, melynek során a fiatal, szeretni képtelen, saját maga elől (is) menekülő lány a svájci örömlány-iparba leszállva talál rá „belső fényére” és tanulja meg közel engedni magához azt, aki akár a szerelme is lehet. Mindez a Coelho-tól megszokott ezoterikus felhanggal és rengeteg konyhabölcsességgel. A regény megjelenése óta számtalan kiadást megért a világ számos nyelvén, és a rajongók körében töretlen népszerűségnek örvend.

Nem tagadom, én magam nem tartozom közéjük. Olvastam, bizonyos részeit értékeltem, de nem volt rám óriási hatással – ráadásul az azóta eltelt évek során a Coelho-olvasó énemet úgy hiszem, magam mögött hagytam, ma már inkább csak fanyalgással nézek a brazil „mester” műveire. Amikor először hallottam a Thália Színház Tizenegy perc című előadásáról, első reakcióm a hitetlenkedés volt: Coelho-t színpadra állítani minimum nagy bátorság (de a színház honlapján olvasható „istenkísértés” sem túlzás). Viszont a Tizenegy perc története van annyira érdekes és rejt magában annyi lehetőséget, hogy kellőképpen okos és bátor adaptálással valami nagyon érdekes is lehessen belőle.

Maria, a fiatal brazil lány egy poros kisvárosból indul el a nagy ismeretlen felé – egy jólöltözött svájci bártulajdonos és egy bártáncosi szerződés kíséretében. Maria maga sem tudja, mit akar, csupán azt, hogy mit nem: beposhadni a poros kisvárosban, miként az anyja, a barátnői, az ismerősei. Ő mást akar, megmutatni, hogy ő valaki, megvalósítani az álmait – még ha nem is tudja, mik azok. Menekül a szerelem elől, mely gyerekkora óta csupán csalódásokat hozott; ám menekülne a magánya elől is – ha tudna. Svájcba érve a nagybetűs Álomról kiderül, hogy nem egészen az, aminek látszik: a bér tizedannyi, mint ígérték, egész nap táncolni kell, a kollégák ellenségesek. Maria természetszerűen süllyed bele a prostitúció mocsarába, miként számtalan „bártáncosi” munkára a csillogó-villogó Nyugat-Európába érkező lány.

Ő mégis más. Más, mert neki a szex egyfajta út önmagához – igen, nyugodtan Coelho szemére lehet vetni, hogy idealizálja a prostitúciót, és Maria alakjában egyfajta groteszk példát állít a nők elé; de mivel nem a könyvről írok, ezt a vonalat hagyjuk, maradjunk a  színdarabnál. Ami a lehetőségekhez képest a legtöbbet kihozza ebből az alapanyagból – se többet, se kevesebbet. Ügyesen kikerüli a csapdákat, és csak felületesen érinti az ezoterikus mondanivalót, azonban nem tud teljesen felülemelkedni az alapanyag korlátain; nem megy mélyebbre, mint a regény, nem mond többet, pedig tehetné.

Ellenben rendkívül ötletesen és ízlésesen veszi a buktatókat: ez a regény tele van nyílt szexualitással, ráadásul a történet szempontjából is elhagyhatatlan szado-mazo jelenetek szerepelnek benne – nem gondoltam, hogy ezt ilyen jól megoldják színpadon. A tér adottságait egészen remekül használják: a forgószínpad lehetőséget ad a folyamatos díszletváltásokra; a két felhúzott vetítővászon-paraván pedig nem csak az időnkénti filmbejátszásokat teszi lehetővé, de változatos árnyjátékokra is használható. Mindkét funkció kulcsszerephez jut: a filmbejátszásokkal ötletesen jeleníthető meg Maria magánya a zsúfolt svájci városban; míg az árnyjátékokkal ügyesen megoldható a nyílt szexualitás színpadi ábrázolása – anélkül, hogy ízléstelenné válna.

A színpadra alkalmazás és a rendezés erényei ellenére ez a darab leginkább a Mariát játszó színésznő vállán nyugszik. Gubás Gabi egészen meglepő teljesítményt nyújt: bátor alakítás az övé, testileg és lelkileg is levetkőzik, és fájdalmasan őszintén alakítja ezt a lányt, akinek a teljes önmagából kivetkőzés és megaláztatás kell ahhoz, hogy érezni tudjon, és elfogadja a szeretetet. Mégis távol marad – tán mert a regénybeli Maria is távol marad tőlünk, folyamatos önreflexióival (ott napló, itt a filmbejátszásokat kísérő narráció) is arra sarkall, hogy kívülről nézzük, hisz ő is „kívülről” nézi önmagát. Még a kosztümje is ezt erősíti: a „prostiegyenruha” semmiben sem különbözik a többiekétől, a fölé kapott hosszú fekete kabát pedig épp Maria rejtőzködését jelképezi – csupán a darab elején és végén látjuk őt pár percig a saját ruhájában, ami közte van, az csak szerep.

Gubás Gabi mellett a két férfi főszereplő – Haumann Máté szadista üzletembere és Száraz Dénes szerelmes festője – halványabbak, ám ez esetben ezt nem róhatjuk fel nekik: szerepük mindössze annyi, hogy Mariát közelebb segítsék önmagához. A bárbeli rivális-barátnő Nyah szerepében Földes Eszter táncol és énekel mindent beleadva, amit a szerep lehetővé tesz; a könyvtáros Birgitte szerepében pedig Sztárek Andrea komédiázik – övé az egyik legjobb szerep, tán ő az egyetlen, akit a mindenki elől elzárkózó Maria közel enged, egyfajta anya-barátnő-pszichológus karakter, ráadásul a humoros felszín mögül kicsendülő dráma különös ellenpontot ad Maria „drámájának”.

Korrekt és igazán szórakoztató előadás ez, az alkotók bátran és okosan nyúltak az alapanyaghoz – kár, hogy nem tudták annak minden gyengeségét levetkőzni. A színészek remek játéka és a friss felfogás az, ami miatt érdemes megnézni – és ha akarjuk, akár el is gondolkodhatunk a kérdésfeltevésein, Coelho-val, vagy (inkább) nélküle.

2012. május 7., hétfő

Karinthy Frigyes: Így írtok ti - Külföldi próza, külföldi dráma


Köztudott, hogy Karinthy állandó pénzgondjai közepette hajszolta a munkát – gyakran vállalva olyasmit is, amihez voltaképp nem konyított. A külhoni irodalmak kincseiből válogatott műfordításait – a Micimackót is, amely a magyar címét épp Karinthy Emília után „nyerte” – rendre Mici nővére nyersfordításaiból formálta ki, leggyakrabban elképesztő tempóban; szinte csoda, hogy ennyire ihletetten. Persze segítette ebben, hogy jól ismerte az átültetett művek irodalmi környezetét – hisz író létére kora tán legszenvedélyesebb olvasója is. Elképzelni se tudom, hogy lelt időt hajszolt életmódja mellett az olvasásra, de az irodalmi paródiáiból egy alapos, figyelmes olvasó személyisége is kirajzolódik. A meglehetősen vagabund életmód mellett hallatlan szakmai igényesség jellemezte munkáit, a mindenféle élethelyzetben, rohanvást papírra vetett vélemények, recenziók, krokik és paródiák kazlában nemigen akad helyesbítésre szoruló, mai szemmel vállalhatatlan elem – legalábbis nem lelünk ilyet, ha kézbe vesszük az Így írtok ti külföldi prózának és drámának szentelt kötetét.

A parodizáltak névsora mai szemmel nézve igen vegyes. Természetesen akadnak illusztris „vendégek” a listán: Dickens, Oscar Wilde, Emile Zola, Defoe; vagy a drámaírók közül Shakespeare, Ibsen, G. B. Shaw, és Pirandello. Vannak, akiket nem elsősorban az itt bemutatott „oldalukról” ismerünk ma, mint például William Somerset Maugham. Vannak a kihagyhatatlan „iparosok”, mint Arthur Conan Doyle, vagy Verne, s olyanok is, kik alaposan megkopott egykori dicsfényük árnyékában azért még a köztudatban vannak, mint például Edgar Wallace, H. G. Wells, Sinclair Lewis – de hogy kicsoda például Arcübasev, azt szerintem e gyűjtemény nélkül nemigen akarná tudni senki – holott a kor egyik zajos sikerét szállító botrányszerzője. Szanin című művét bírói határozattal vonatták vissza a kiadóval s tették ezáltal a pult alól terjedő, kívánatos tiltott gyümölccsé… A mellesleg igen hullámzó színvonalú könyv kegyetlen tükröt kap Karinthy által, kegyetlen és meglepően kevéssé „görbe” tükröt – itt alig kell tovább sarkítani az írói valőrt, hogy önmagát tegye nevetségessé.

Meglehetősen széles eszköztárral operál hát az író, amikor a kiszemelt áldozatait tollhegyre tűzi; hiszen legtöbbjére a kifigurázottak mesélés-módja, írói modora képezi a paródiák alapját – s e modor felvétele és játékos „önvetkőztetése” közben mintegy magától tárul fel valódi sűrűségében-hígságában az ábrázolt tartalom. Ahogy Verne 80 nap alatti földkerülése kap görbe távlatot A Csömöri úttól egészen a Filatori-gátig paródiájában, az tanítanivaló. Mint ahogy példaszerű a teljesen más eszköztár használata Wells világtörténetének megsemmisítő erejű „körömvonalra írható” változatában. Karinthy asszociációs képessége elképesztő. A szerzőkre jellemző jegyek, kiforgatott „embléma-mondatok” mindig helyénvaló módon illeszkednek a szövegbe – és mindig humorforrásként. S a névadásai (például Rézverő fia Mór: a visszafelé-darabok Otellója) kegyetlen pontossággal találják meg az asszociálható együtthangzást; a kedvencem sajnos nem ebbe a kötetbe került: Raszkolnyikov, aki Rosszkornyifog…

S nagyon gyakran többfenekűek a paródiák. Aktuálpolitikai ügyek, közéleti események, botrányok és divatok kapják meg a magukét oldalvágólag. S van, hogy a görbe tükör valójában nem az eredeti szerző modoráé, nem a darabé: A King Press, Shakespeare hátrahagyott és most felfedezett műve legkevésbé fontos rétege a Lear-paródia – a vitriolt a szerző az aktuálpolitikai utalásaiba, Apponyi Albert, gróf Andrássy Gyula, Bokányi Dezső darabba illesztésével az elszerencsétlenkedett „királyság-visszaállítás” tömör összefoglalásába csöpögteti. A Hat szerep keres egy szerzőt, avagy: Hat szerző keres egy témát, avagy: Hat néző keres egy értelmet, avagy: Hat színigazgató keres egy slágert, csak én nem keresek az egészen semmit című Pirandello-paródia voltaképp az egész modern színi megújulás (valahol a saját, a Karinthy-drámák) valőrjének is tömör összefoglalása: …Mindig így van ez, mikor nem rendes szerzőtől játszanak darabot – panaszolja a Második Takarítónő, panaszolja (voltaképp) Karinthy, annyi szertehullás, „nem rendes szerző” korának gyermeke. Aki azért mindezen végül is elég jól keresett – még ha képtelen volt is a maga és családja szertelen életmódját finanszírozni, akármilyen jó keresetből.

Szeretem ezt az életműkiadást. Szurkolok neki, hogy annyi mostoha sorsú elődje után beteljesüljön, az utolsó kiadásra szánt kötettel. Még akkor is, ha tudom, mindmáig kerülnek elő a könnyű kézzel szórt kéziratokból, szövegvariációkból a kor mindenféle, fizetőképes sajtótermékébe, mindenféle álnév alatt szerkesztett szövegek. Hogy az életmű – amelyhez képest Augiász istállója rendezett, meghitt és otthonos zugocska – talán soha nem lesz teljes; következésképpen soha nem lehet összegyűjteni: Karinthy esetében az utolsó kötet soha nem lesz az utolsó. Talán ez az író utolsó tréfája, velünk és nekünk.


Kiadó: Kossuth

2012. május 5., szombat

Sofi Oksanen: Baby Jane

Sofi Oksanen első magyarul megjelent regényével, a két évvel ezelőtt botránykönyvként beharangozott Tisztogatással egy csapásra megnyerte magának a hazai olvasókat – éppúgy, ahogy világszerte mindenhol. Tavaly a Sztálin teheneivel megismételte ezt a kirobbanó sikert, és egyenesen a tabudöntögető kortárs irodalmat kedvelők egyik legnagyobb kedvencévé lett. Én eddig tudatosan kerültem a könyveit, több okból: egyfelől mindkét regény témája zsigerileg taszított; másfelől féltem – ahogy mindig félek az ilyen túlságosan is lemeztelenítő, tabutémákat boncolgató, oly’ gyakran hatásvadász könyvektől.

Az idei Könyvfesztiválra megjelentetett Baby Jane azonban figyelemfelkeltő borítójával és kényes, fájdalmas, még az eddigieknél is bátrabb témaválasztásával csak nem hagyott nyugodni – így hát előítéleteim (és, mondhatni, jobb meggyőződésem…) ellenére muszáj volt elolvasnom. Félelmeim nem voltak teljesen alaptalanok: ugyan a hatásvadászat elmaradt, és a szerző bicskája nem tört bele a nehéz témába (sőt!); viszont én nem úsztam meg ép bőrrel – ahogy azt hiszem, kevés olvasó fogja. Oksanen kíméletlen, beránt a saját fantáziája(?) sötét mélyébe, átélhetővé és kézzelfoghatóvá teszi a depressziót, úgy, ahogy tán már nem is lenne szabad. Ha az ember olvasott William Styront, Sylvia Plath-t, Elizabeth Wurzelt, hajlamos azt hinni, hogy nem lehet meglepni, aztán jön ez a gót tininek kinéző finn írónő, lenyúl a torkunk mélyére, és vasmarokkal szorítja össze azt, amit léleknek szokás nevezni.

A Baby Jane nem regény a szó hagyományos értelmében, sokkal inkább monodráma – elbeszélője, a névtelenségbe burkolózó, depressziós leszbikus huszonéves meséli el barátnője, Kormi történetét. Bár a „meséli” ez esetben jószerével értelmezhetetlen fogalom – Oksanen nem mesél, nála nincs hangulatteremtés, szereplőjellemzés, nincs cselekmény, nincs leírás; csak a puszta tények vannak, és a fájdalmasan kirobbanó érzelmek. Elbeszélője dokumentál, gyakori időbeli ugrásokkal sorolja visszaemlékezéseit Kormira, az együtt töltött időre, és a totális széthullásra.

Kormi hajdan a város legmenőbb leszbije volt – neki voltak a legszebb barátnői, a legjobb bakancsa, a legmenőbb bárokban ő fizette a legtöbb piát, és ő kapkodta be a legtöbb tablettát. Az ábrázolt miliőben természetes módon küzdött depresszióval, szedte a Prozac-ot, mint mindenki, volt üldözési mániája, mint mindenkinek, tengődött segélyen és alkalmi munkákból, mint mindenki. Nem csoda, hogy senki nem vette észre, amikor komolyra fordult a helyzet. Még a barátnőnek is évekig tartott, hiába volt ott minden nap. Eleinte csak apróságok – csak éjjel utcára menni, évekig halogatni a romantikus sétát a hóban, ragaszkodni a taxihoz az elviselhetetlen tömegközlekedés helyett; később egyre ijesztőbb tünetek – amikor már a szemét levitele is teljes képtelenségnek tűnik, és a sötétítőként felrakott nejlonzacskó sosem kerül le az ablakról. S végül az elkerülhetetlen összeomlás, ami természetszerűen vezet véres indulatkitöréshez.

Kormi széthullását a barátnő tükrén keresztül látjuk, a jelen lévő, ám segíteni képtelen „másik” pozíciójából. A leghálátlanabb és legfájdalmasabb szemszög, épp ezért hat és épp ezért hiteles. A „belülről” elmesélt depresszió, pánikbetegség, üldözési mánia általában azért nem tud maradéktalanul hiteles lenni, mert aki csak egy picit is kapcsolatba került már ezen betegségekkel, az tudja, aki épp szenved, az nem beszél róla egykönnyen. A depresszió poklában vergődő ember nem ír róla nagyregényt – a kimondás gesztusa épp hogy az első lépés a gyógyulás felé vezető úton. Oksanen szereplője nem akar gyógyulni – így hát nem beszél. Beszél helyette a barátnő, aki segítene, de nem hagyják; aki, miközben folyamatos elutasítást kap, és falakba ütközik, saját betegségével is küzd.

Szűkszavú, szikár, minden hatásvadász sallangtól mentes regényt kapunk – fájdalmasan mély és ijesztően őszinte vallomást egy olyan betegségről és annak ön- és társadalompusztító hatásairól, amit a mai „felvilágosult” társadalmak hajlamosak a szőnyeg alá söpörni vagy divatos kategóriákba suvasztani. És kíméletlenül az orrunk alá dörgöli: miközben „divat” pszichológushoz járni, bogyókat kapkodni, öngyi-depi hangulatba kerülni, ha nem jön össze valami, gyakran nem vesszük észre, ha valaki akár a legszűkebb környezetünkben valóban segítségre szorul.

Mindemellett nem tagadható, hogy meglehetősen szabadszájú és (valóban) tabudöntögető leszbikus szerelmi történet, csúnya féltékenységi dráma és vaskos erotika elegye a könyv – megfelelő mértékű nyitottság kell az olvasásához. Sűrű, érzéki és borzasztóan expresszív nyelvezetével pedig olyan intenzív hatást ér el, hogy szinte lehetetlen távolságtartással olvasni – ez a könyv a szó szoros értelmében lehúz a maga sötét mélységeibe, és nehéz utána kivergődni belőle. Bizonyos élethelyzetben akár kijózanító erővel is hathat – de ezt az élethelyzetet senkinek nem kívánom. Nem egyszerű, nem szórakoztató, de nagyon jó könyv. Minden ellenérzésemet elsöpörte, most már azt mondom, Oksanentől bármi jöhet!


Kiadó: Scolar
Fordította: Bába Laura 

Eddigi kommentek:

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...