Kis túlzással állítható, hogy
Karinthy volt az utolsó „reneszánsz ember” – kis túlzással, hiszen el nem
mélyedhetett sem a számtalan, érdeklődését felkeltő tudományban, sem a
technikában; a lélektanban például, vagy a repülésben. Kevesen vannak, akik
annyit értettek és éreztek meg például a művészetekből, mint ő, de ahhoz túl
kevés egy ember élet-ideje, hogy végére járhasson a dolgoknak, ha ennyi minden
érdekli. „Ez a marha volt köztünk a legnagyobb zseni” mondja Kosztolányi, s
mennyire igaza van: a zseni rápillant a bármire, és hagyja megragadni magát a
bármi lényege által. Számtalan ilyen elragadtatást rejt az életmű, amelyek
aztán a legképtelenebb formában és helyen bukkantak egyszer csak elő, akár a Pesti
Napló vasárnapi mellékletében hétről hétre megjelenő könnyed tárcákban is. És
az már a zseni íráskészségének kétségtelen bizonyítéka, hogy a magvas
gondolatok terhétől e tárcák párflekkes papírhajói mégsem süllyedtek el…
Konyhafilozófia? Lehet azon
elmélkedni, megtették többen is - pro és kontra, többek közt Kardos László és
Kolozsvári Grandpierre Emil - agyonüli-e, mintegy elfarnehezíti-e a bele
csöpögtetett filozófia a Karinthy által szövegfelhővé terebélyesített
„irodalmat”. Avagy megfordítva: a túlságosan erős gondolatok az írótól szokott könnyed
– és leggyakrabban módszertanát tekintve teljesen tudománytalan – szöveg-keretében
tekinthetők-e többnek mint egy sziporkázó tehetségű író agya-menéseinek.
Kolozsvári Grandpierre szerint „senki oly ádáz ellensége nem volt az író
Karinthynak, mint a filozofálgató Karinthy”. Szerintem ez marhaság. Mert ha Karinthyé
konyhafilozófia is – hiszen minden módszertant nélkülöz –, akkor is lenyűgözően
harmonikus és íz-gazdag. Gondolati értelemben legalábbis Michelin-csillagos ez
a filozófuskonyha.
Hiszen a kor tudásának
színvonalán túl nem látó – azóta természetes halállal kimúlt – okfejtéseken túl
nem egy korát megelőző, meglepő felismeréssel is megajándékoz bennünket az író.
Többször szóba került már a szaksajtóban, de mégis elég kevesen tudják, hogy a
„social network” divatos elmélete – igen játékos formában – felmerült Karinthy
egy írásában, 1929-ben. A tárcagyűjtemény Láncszemek című írásában egy úr (az
író-alterego) fogadást ajánl, „miszerint bárkit megnevezhetnek neki a Földön,
legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes
ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, minden lépésben közvetlen
ismeretség alapon”. Karinthy hallatlan játékossága közismert; a fejtörők,
nyelvi játékok, kitalálósdik mellett azt mégis kevesen hitték volna, hogy a
„kicsi a világ” effektust, amelyet Stanley Milgram kutatott és körvonalazott
részletesebben 1967-ben, majd negyven évvel előbb játékból észrevette. Talán
erre gondolhatott Kosztolányi? Talán ez teszi valójában a zsenit?
A kötetet annak idején fanyalogva
fogadta a kritika – nehéz is lelkesedni mindegyik tárcáért, hiszen az író kezét
nem kötvén semmi, Karinthy valóban meglehetősen ad hoc jelleggel választ, mi
kerüljön a következő „vasárnapi levélbe”. Olyannyira, hogy e kötetlenséget
magát, annak Cartesius-i mélységű követelését, a lehetetlenség felelősségét is
megírja az Ami eszembe jut című írásában – hogy valójában mekkora távlattal bír
is ez a szabadság. De gondolatmenetet kap az, hogy meleg van; vagy a
mozivásznon az avult ruhában vonagló „nő-démon” nevetségességének nevetséges
oka. Az úriemberség kapcsán, vagy egy pékmester sajátos hóbortja kapcsán a
körülöttünk burjánzó közkeletű tévhitek. De a költészet mibenléte is, hogy
például mennyire a szerző noteszébe vázlatolt ötlet szintjén marad a szabad
vers. Még egy el nem csattant pofon is megágyazhat a filozofálásnak.
Az alcím sugallta egy évnyi
rendszeres, egy bizonyos orgánumban megjelent írásfüzér-jelleg egyébként meglehetősen
távol áll a valóságtól. A kötethez az író valójában innen-onnan válogatja össze
a szövegeket, nem egyszer máshová is beválogatott szösszenetet is újra kötetbe
fűzve. Érdemes tehát elgondolkodni rajta, miért érzett a szerző ennyiféle írást
egy kötetbe illő gondolat-rokonnak, s miért kapta végül a kötet a Minden másképpen van címet. A
legfontosabb az a minden tárcát átható, közös attitűd, amely épp egy
Karinthy-idézettel ragadható meg a legplasztikusabban. „A bölcs természet - írja -, mióta munkáját ismerjük, az élők világában
folytonos szenvedéseket okoz az élőknek... aki (tehát) szenvedést okoz, aki a
boldogságot is csak úgy tudja megoldani, hogy szenvedéssel és halállal köti
össze, az nem bölcs és nem tökéletes, hanem őrült, minden cselekedetében az,
ezeknek a cselekedeteknek következményeit nem is ő, a bölcs természet, hanem a
bölcs természet felett álló Isten segítségével az Ember kell, hogy
kikorrigálja, természetellenes hitével a jóban, természetellenes tagadásával a
rossznak.”
A „világkijavítás” hallatlan optimizmusa, a
minden keserítő tapasztalat és illúzióvesztés után is megőrzött hit a kötet
vezérlő elve. Hogy ezen a folyton-folyvást zajló világvizsgán annyi kihalt
előddel szemben az emberiség még nem bukott meg. Azóta sok mindent másképp
láthatunk – a globális folyamatok legaktívabb alakítójaként tekintünk magunkra,
mint emberiségre, „aki” ezzel az aktivitással önmagát egyre nagyobb veszélybe
sodorja. Érdemes elgondolkodnunk azon a hallatlanul józan hozzáálláson, amely
Karinthy felfogásából következik: ha már vitán felül áll, hogy alapvetően
alakítjuk magunk körül a világot, legalább alakítsuk felelősséggel és jól. Ha
már része vagyunk a képletnek, ne általunk vonjon a világból gyököt az idő.
Kiadó: Kossuth
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése