Bár mostanában mutatok némi
fejlődést ezen a téren, azért a humorral még mindig hadilábon állok – egyszer
majd lehet, hogy írok egy mélyenszántó cikket arról, miért is nem szeretem én
az erőltetett jópofáskodást, a vicceket, meg ha felnőtt emberek hülyét
csinálnak magukból abban a reményben, hogy néhányan majd nevetnek rajtuk.
Persze lehet, hogy nem lesz benne semmi mélyenszántó, ellenben kiderül, hogy
egyszerűen nincs humorom. Az irónia más lapra tartozik, az, ha jól és
intelligensen csinálják, a legjobb dolgok egyike – ezért is imádom az
angolokat.
Na, ennyi totál felesleges
bevezető után felmerül a kérdés, mégis miért olvastam Emily the Strange-t? A fekete macskákkal körülvett goth kiscsajról
már korábban is hallottam, elvégre kultusza már jópár éve tart – külföldön
egész kis brand épült rá, mindenféle szirszart árulnak Emily képével, hatalmas
rajongótábora van, és a pletykák szerint készül egy élőszereplős film is róla.
Viszont hogy miről szól (szól-e valamiről) a kiscsaj története, azt eddig senki
sem tudta megmondani. Az első magyarul megjelent Emily the Strange-könyv, az Elveszett emlékek mellett simán elmentem
volna, ha nem ír róla olyan jókat Nima, majd nem látom, hogy Móni barátnőm
milyen jól szórakozik, miközben olvassa. Emily így hazajött velem a
szabadságomra, és azt hiszem, a legjobbkor olvastam el: tengerpart híján a
legfőbb cél pillanatnyilag az, hogy „éljük túl valahogy a negyven fokot” és
hogy kicsit pihenjünk – főleg fejben. Na, erre Emily könyve tökéletesen
alkalmas.
Mert egy tizenhárom éves,
csupafeketébe öltözött kiscsaj, aki egy ijesztően furcsa kisvárosban találja
magát emlékek nélkül – hát tényleg elég pihent(ető). Emily, aki semmire nem
emlékszik – még azt is csak egy rendőrtől tudja meg, hogy úgy néz ki, mint egy
tizenhárom éves, szóval akkor talán tizenhárom éves – Feketekő városában tér
magához egy padon, egy miniparkban, a városka egyetlen fája alatt. Nem tudja,
ki ő, hogy hívják, honnan jött és hogy került oda, de tud kávégépet szerelni,
amplitúdós homokvihar-generátort építeni, számolni, meg ilyenek – szóval még az
amnéziája is furcsa. Mivel életfunkciói azért jól működnek, betér az El Daráló
nevű, rém szimpatikus kávézóba, ahol a kissé darabos mozgású, szegényes
szókincsű pultos csaj, Holló annyira finom szendvicseket csinál, hogy Emily
menten beleszeret a helybe, és marad.
Bevackolja magát a kávézó mögötti
sikátorba – egy kidobott hűtőszekrénydobozból készítve barátságos kuckót – és
szert tesz négy imádnivaló fekete macskára, akik amellett, hogy okosak és
viccesek, takaróként is funkcionálnak. Nincs más hátra, mint kideríteni, hol
van, miért került oda, ki ő, és hogy kerül haza. És ha már nyomoz, abból sem
lehet probléma, ha utána jár, miért olyan fura Holló, kicsoda Emma LeStrande, a
városalapító, miért van formátlan bézs trutyival (ami valamiféle burkolat)
leöntve a város összes háza, hova tűntek a madarak, és mit akar a folyton
visszatérő vándormutatványos-társulat.
Na persze hogyne lehetne
probléma, hisz nem is Emily lenne, ha nem büntetnék meg lépten-nyomon, nem
akarnák iskolába küldeni, nem dózerolnák le a kuckóját és nem veszítené el újra
az emlékeit… Valami itt egyre furább…
Igazság szerint, amikor olvastam,
picit csalódott voltam: arra számítottam, hogy térdcsapkodós poénok garmadáját
fogom olvasni, és alig várom majd, hogy folytathassam Emily kalandjait – ehhez
képest ugyan végig élveztem, egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor nevettem
rajta. Viszont most, pár nappal az olvasás után újra meg újra visszatérek
hozzá, és újraolvasom a kedvenc részeimet, és ez azért jelent valamit. Az
nyilvánvaló, hogy nem én vagyok a célcsoport – biztos vagyok benne, hogy a
tizenkét-tizenhárom évesek imádják (és érteni is vélem, miért). Emily tényleg különc, a szó szerethető értelmében,
amin felnőttként azért hajlamosak vagyunk elnézően mosolyogni – mert most
őszintén, ki vesz komolyan egy tizenhárom évest, aki homokvihar-generátort épít
– viszont abban a korban irtó menők, és akkor már inkább Emily legyen a menő,
mint Hello Kitty, vagy az emós vámpírok.
A könyv formája és kivitelezése
egyébként nagyon tetszett – a naplóforma olyan szabadságot ad az íróknak, amit
semmi más, és nagyon jól élnek vele: simán elhiszem, hogy egy tizenhárom éves
lány naplóját olvasom. Aki leír minden hülyeséget, ami eszébe jut, mániásan
tizenhármas listákba szedi maga körül a világot, és még a horzsolásait is
lerajzolja. A napló és a rajzok így együtt pont olyan különleges könyvet
eredményeznek, ami egy ilyen különleges szereplőhöz illik. Érdekességnek jó
volt, a macskákat imádtam, és igazából remélem, hogy nálunk is lesz akkora
kultusza, mint kint – ne csak a gagyi vámpírokat vegyük már át!
Kiadó: FUMAX
Fordította: Benes Attila
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése