Az első két válogatás-cikket, úgy tűnt, szerettétek, mi pedig nagyon élveztük írni őket, úgyhogy íme a folytatás... Emlékeztetőül: az elmúlt évek cikkeiből válogatunk, szigorúan szubjektív szempontok szerint, és nem feltétlenül a legjobbakat, legszínvonalasabbakat, hanem azokat, amik valamiért emlékezetesek számunkra. Ma én válogatok Zoli cikkei közül, holnap pedig fordítva.
A versek... na, ez egy vicces dolog. Zoli máig őrizgeti magában a kamaszkori lánglelkű poétát, rendületlenül olvas, ír, hallgat, elemez, cincál szét verseket - ahogy kitartó olvasóink néhány újabb bejegyzésben azt már olvashatták. Én ellenben hadilábon állok a líra műfajának képviselőivel - gimnazista koromban annyira utáltam a verseket, hogy nemes egyszerűséggel nem voltam hajlandó verstant tanulni, ennek köszönhető tán, hogy ma már hiába szeretem őket, nincs eszközkészletem az elemzéshez. Ahhoz meg nem vagyok elég bátor (még?), hogy gáttalanul kiadjam magamból, mit érzek egy vers olvastán/hallatán. Drága páromnak ezzel nincs problémája, elemezni is tud, és gátlásai sem nagyon vannak, és én ezt titokban nagyon csodálom (de el ne mondjátok neki...).
A kortárs magyar szépirodalomtól én azért még mindig inkább félek, mint nem - amiben rossz tapasztalat és előítélet nagyjából azonos arányban játszik szerepet. Szerencsére Zoli nem fél, vagy ha mégis, ennek ellenére olvassa, így folyamatosan kerülnek be a lakásba ilyen felzaklató gyöngyszemek. Vannak olyan ritka pillanatok, amikor az ember azt érzi, a cikkíró saját élményei, múltja, személyiségformáló tapasztalatai átsejlenek a sorok közül, mintha egy picit elhúzta volna a függönyt, hogy beleshessünk - anélkül, hogy bármit kimondott volna. Ilyenkor - mindegy, kinél olvasom - összeszorul a torkom. S hogy a könyv valójában mennyire érzékeny, és mi állhat e poszt mögött, arra tán elég illusztráció, ha azt mondom, egy színházi esten én egy nagyjából kétoldalas részletet hallottam belőle felolvasni, és már attól elsírtam magam...
Valamikor két évvel ezelőtt meghívást kaptunk egy Mangalam nevezetű rendezvényre - és azóta az indiai zene megállíthatatlanul bemasírozott az életünkbe. Zoli azóta jó néhány indiai koncerten járt (én azért kevésbé lelkesedem...), de azt hiszem, a fenti volt a legmaradandóbb. Bevallom, első olvasatra a cikknek felét sem értettem - a hangszerek és különböző indiai zenei stílusok neve nekem akár kínai is lehetne. Drága párom azonban az eltelt időben magára szedett némi alapműveltséget e téren, és ha nem tud valamit, hát utánaolvas - na én ehhez például általában lusta vagyok.
Szívenütő ez a cikk - egy olyan könyvről és adaptációjáról, amihez, úgy gondolom, meg kell érni. Kamaszként nézették meg velem a filmet, iskolai kötelezettség volt, utáltam, untam, nem érintett meg, nem akartam megérteni a mondanivalóját. Két éve, amikor Zoli megírta ezt a cikket, még mindig nem nagyon értettem és nem akartam elfogadni/közel engedni. Most, amikor újraolvastam, már a cikkbe is beleborzongtam - és mostanra érett meg a szándék, hogy elolvassam a könyvet. Hogy a filmet újranézem-e, még nem tudom. De lehet, hogy vannak olyan cikkek is, amikhez meg kell kicsit érni, hogy megértsük, miről szól.
Azért hogy lássátok, az én Drágám sem mindig véresen komoly - szerencsére - álljon itt egy igazi agyatlan képregényes-szuperhősös paródiáról szóló cikk. Imádnivaló az a gyermeteg rajongás, amivel Zoli ezt a filmet újra meg újra végig tudja röhögni. Mint ahogy az is, hogy ebben a cikkben minden okoskodása ellenére is benne van annak a képregényolvasó kissrácnak a lelkesedése, aki tátott szájjal olvasta kedvencei kalandjait, és álmodozott arról, hogy egyszer ő is szuperhős lesz, noha se képessége, se
képzettsége, se pénze „drága nemlétező bizbaszokra” (bocs, Zoli :)
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése