Az „indiai hegedű legnagyobb élő
mestere”, a „hegedű indiai doktora”, az ember, akit Yehudi Menuhin nevez inspirálónak,
a „karnatak Paganinije”, a „hegedű istene” – jelzőt könnyű találni a távoli
kontinens klasszikus rágáinak előadásaira viszonylag későn asszimilált hegedű vitán
felül legmarkánsabb élő mesterének zenei teljesítményére. Az est jelentőségét rögvest
megadta, hogy India magyarországi nagykövete, őexellenciája Gauri Shankar Gupta
méltatta a doktort, hosszan sorolva érdemeit, pályafutása állomásait. Amit
viszont nehezen mesélnek el a szavak: a színtiszta varázslatot, ami dr. Lakshminarayana
Subramaniam hegedűjéből árad.
Otthonos szertartás ez, ha már
láttál ilyet, tudod, mi következik. A zenészek bejönnek a színpadra és szó
szerint belakják. Otthon érzik magukat, elhelyezkednek, hangolnak – sajátos egymásra
figyeléssel. Nem kérdés, hogy L. Subramaniam minden mozdulatát lesik, a
tisztelet evidens iránta és ez felértékeli az ő figyelmességeit is a „ritmikai
szekció” felé. Hallatlan összeszokottsággal készülnek, holott borult az
eredeti, programban hirdetett felállás, V.V. Ramana Murthy, a mridangam nevű „kétfenekű
dob” és a dorombos G. Satya Sai mellett egy magas, őszes férfi csörgődobbal – a
nevét nem leltem azóta sem sehol.
Egészen másként, európai szemnek
szinte eretnek módon fogott hegedű – a nyak vége a talpnak támaszkodik, a
vállgödör és a lábfej közé ékelt hangszeren szabadon kószálhat akár mind a két
kéz – hajlítások és mikrotónusok mellett több szólamban belepengetve olykor a
szertezengő dallamokba. Előtte és utána gondoltam ezeket – mert amikor megszólalt
a hegedű, nem volt érkezésem ilyesmire. Szinte boldog vagyok, amiért nem vagyok
valódi szakértő, amiért rengeteg alkalommal nem ismertem fel, milyen irányzat,
égtáj, korszak, stílus modorában zendülnek a hangszeren a rága bemutatott dallamai
– amiért nem ezzel foglalkoztam, hanem csak érezhettem az igazi időn
kívüliséget, az itt és most valódi csodáját, gondolattalanul átélve a
hihetetlen akusztikában kellő dinamizmussal minden porcikám átjáró zenét.
Aztán - az ihletben a játék –
persze időnként kibomlott a dallamra borított takaró előttem is minden színével
– ahogyan az ujjal kihúzgált mikrotónusok után egyszer csak Tartini jól
különülő, tizenhatodokban pattogó európai hangjai, aztán némi country-jazz,
heavy metál (nem viccelek!) őrült ritmusban, mindezt megfejeli némi balkáni a
hegedűn – és újabb ciklus indul, ugyanezzel az egymással feleselő
változatossággal. Subramaniam mindent tud ezen a hangszeren, amit tudni lehet,
és ezt a mindent gátlás nélkül borítja elénk – ahogy neki épp a legjobban esik,
a tradíció dallamát úgy jeleníti. Mégsem öncél, onánia, végtelenre torzított
vibrato amit hallunk, a hangszerek – mint az indiai tradícióban mindig: mesélnek.
Aztán – játékban az ihlet –
persze felelgetős jön. Az előadás előtt a doktor kifejti: majd jön egy dobszóló
is a rágában, persze rövid – bár szerinte csak egy hindu számára rövid. A
fülünkhöz szabott gyönyörűség végén a mellettem ülő egykori dobos mormogja: ez
tényleg rövid volt – kár, hogy kímélnek bennünket a szokásos vége-nincs
hangszeres „bemutatkozásoktól”, mert bírnánk. A mridangam, a déli dob haloványabb
dallamosságú, mint a tabla, de aki játszik rajta, igazi mester. A dorombos
szólója apró tónuskülönbségek és belemormogások érdekes elegye – milyen furcsa,
a zenében ez alig különül, pedig biztosan hozzátesz az egészhez. S végül az
egymásnak dobált dallamok és ritmikák játéka – ezt hallani kell, mert szavakkal
leírhatatlan.
Remélem eljön még közénk ez a
csodálatos ember a hangszerével, s azt is remélem: képesek leszünk megtölteni a
kedvéért egy ekkora koncerttermet, mint a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem.
Mert most azt merem állítani, életem legjobb koncertélményével ajándékozott. S
még sokaknak kívánnám ezt az érzést.
Kis ízelítő:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése