Scott Westerfeld: Leviatán

Ha jól belegondolok, az én kamaszkoromból a kalandregények szinte teljesen kimaradtak. Az egyetlen témába vágó emlékem Verne A rejtelmes szigete, amit konkrétan nem tudtam végigolvasni. Valahogy úgy alakult, hogy a gyerekkönyveket nagyon hamar követték a pöttyös-csíkos regények, azokat meg a „komoly” irodalom. Melynek megismerése után meg sokáig úgy éreztem, derogál „komolytalan”, gyerekes dolgokat olvasni. Eme hozzáállásomat anno a Harry Potter változtatta meg, és az utóbbi években egyfajta visszahatásként sorra jöttek a YA-regények. Melyeknek igazán nagy rajongója sosem voltam, de szívesen olvastam őket – magyarázkodtam is miatta eleget. Idén aztán elegem lett az ifjúsági irodalomból, besokalltam kissé a jobbára egy kaptafára készülő történetektől.

Ehhez képest meglepő, hogy épp most került a kezembe egy hamisítatlan, kamaszoknak írt kalandregény – de az igazság az, hogy az Ad Astra marketingjének én sem tudtam ellenállni. Az idén alakult, és rögvest közönségkedvenccé avanzsált kiadó könyvei közül eddig csak a Marija Morevna és a Halhatatlant olvastam – hogy, hogy nem, úgy alakult, hogy kis blogunk háza táján Zoli lett az „adastrás” könyvek felelőse. Én meg csak csorgatom a nyálam, és remélem, egyszer lesz időm pótolni a lemaradásomat: megesz a fene a Dervisházért, meg az Oszamáért. A Leviatán viszont az én szívügyem volt, nagyon vártam, gyerekes módon örültem, amikor megkaptam, és mit tagadjam: gyermeki vigyorral az arcomon olvastam szinte végig.

Jó volt visszarepülni az időben jó száz évvel, az első világháborút megelőző napokba, egy olyan Európába, ahol a hatalmas harci gépeket építő tengelyhatalmak (barkácsok) állnak szemben a DNS piszkálgatásával elképesztő állatokat kitenyésztő antant-államokkal (darwinisták). Persze nem is lenne ez vérbeli ifjúsági regény, ha nem két, egymással ellentétes oldalon álló fiatal szemén keresztül ismernénk meg a történteket.

Sándor herceg, az Osztrák-Magyar Monarchia trónörökösének morganatikus házasságból származó (vagyis a szokásjog szerint apja után a trónt nem öröklő) fia épp grandiózus csatákat vív ólomkatonáival, amikor az éjszaka közepén menekülésre kényszerül: szüleit Szerbiában megölték, a császár bosszúért kiált, a német birodalom pedig csak az alkalomra várt, hogy megtámadhassa a Balkánt. Ha kitör a háború, Európa legfontosabb országai egytől egyig belépnek, és a kontinens vérbe borul. Tudja ezt az ifjú herceg is, akinek azonban saját testi épségét is féltenie kell: az uralkodó osztály köreiben túl sokan érzik úgy, hogy veszélyt jelent a trónra.

Mindeközben Angliában Deryn Sharp pilótavizsgájára készül: a tét hatalmas, hisz ezen múlik, hogy felveszik-e a légierőhöz vagy sem. Élete a repülés, tehetségesebb kortársai nagy többségénél, egyetlen bökkenő van csupán: hogy lány. Így a vizsga nem is annyira a repülésről szól, mint inkább arról, el tudja-e hitetni a légierő tisztjeivel, hogy ő valójában Dylan Sharp. S a sikeres vizsgát csak még nagyobb próbatétel követi: Deryn pikk-pakk a Leviatán, a légierő legnagyobb koholt léghajója fedélzetén találja magát, úton a kontinensre. Ahol egyszerre kell fiút játszani, tanulni, dolgozni, közösségbe beilleszkedni, és hamarosan harcolni az ellenséggel – és akkor még nem is beszéltünk a hölgyről, kinek szigorúan titkos küldetése és veszélyes rakománya felbolygatja a Leviatán életét.

A két fiatal útja a svájci hegyekben keresztezi egymást: a Leviatán lezuhanása után, különböző kalandok, árulások és nagylelkű gesztusok eredményeképp egy idő után egy hajóban eveznek, és kettejükön (is) múlhat, merre fordul a háború kereke.

Imádtam olvasni ezt a könyvet, csak úgy lubickoltam a kalandokban, a lélegzetelállító gépezetek és szörnyek leírásában, a szellemes, fiatalos, ám valamennyire régies párbeszédekben (volt néhány furcsa kifejezés, mindenesetre az méltánylandó, hogy nem lett sem túlságosan mai, sem túlságosan poros a nyelvezet). Westerfeld egészen elképesztő fantáziával rendelkezik, a barkácsok lépegetői és repülői még hagyján, én is láttam sci-fiket, el tudom őket képzelni, de a Leviatán leírásánál tényleg elállt a szavam. Bár engem speciel picit elriaszt, hogy egy élő organizmus belsejében utazzak (azt hiszem, lelkem mélyén barkács lennék), a léghajó-szörny az egyik legfantáziadúsabb teremtmény, amiről olvastam. A beleélést egyébként nagyon jól segítik Keith Thompson illusztrációi – nekem, csekély képzelőtehetséggel megáldott olvasó lévén jó mankót jelentettek a különböző darwinista lények elképzelésekor.

Önmagában a fantáziadús világ azonban nem lenne elég: a jól sikerült szereplők és a remek történet töltik meg a kereteket élettel. A két főszereplő, Deryn és Sándor minden tragédia és felelősség ellenére igazi kamaszok: nem váltják meg a világot, hibáznak (jócskán), olykor nem értik a felnőttek taktikai játszmáit; pont olyanok, mint két gyerek, akik „felnőtt” helyzetbe keveredtek és nem igazán tudnak mit kezdeni vele. De tanulnak, és fejlődnek – mindkettejükben bőven van lehetőség. Nem vitás, hogy ők állnak a középpontban, azonban a mellékszereplők sem panaszkodhatnak: jó néhány érdekes személyiség szegélyezi útjukat, akiknek tettei valóban kihathatnak a háború menetére.

Mert hát a történet gerincét a háború adja, és gyanítom, a folytatásban ez még inkább így lesz – de hogy merre fordul a szerencse, és vajon a titokzatos rakomány elér-e Konstantinápolyba, és milyen hatással lesz a történtekre, az kiderül a tavasszal megjelenő Behemótból. Amit őszintén szólva alig várok: ezúttal szerintem senki sem húzza a száját, hogy már megint trilógiát kapunk, maximum azért, hogy csak egy trilógiát. Mert ilyen kalandos, izgalmas, vidám, színes-szagos, gyermekkorba visszarepítő történetből szívesen olvasnánk még!

Kiadó: Ad Astra

Fordító: Kleinheincz Csilla