2013. február 28., csütörtök

Beautiful Creatures – Lenyűgöző teremtmények



Szögezzük le az elején: ha én választok, soha eszembe sem jutott volna megnézni ezt a filmet. Viszont egy kedves barátom addig nyaggatott (péntek este, fárasztó munkahét után, mindketten kissé agyhalott állapotban), hogy nézzük meg ezt, hogy beadtam a derekam. Igazából alkut kötöttünk. Én megnézem vele ezt, ha ő megnézi velem a Django-t. Végül is, járhattam volna rosszabbul is. Mert vagy tényleg nagyon fáradt voltam, vagy nagyon prekonceptív, de ez meglepően fogyaszthatónak bizonyult…

Legalábbis sokkal fogyaszthatóbbnak, mint akármelyik Alkonyat-film, és innentől kezdve már félig nyert ügye van. Mert hát lássuk be, a könyv sem más, mint Alkonyat-klón (nem olvastam – mire megjelent, már régen túljutottam ezen a korszakon), és a film sem lép túl a „nagytestvér” által kitaposott ösvényen. Viszont amit csinál, azt legalább élvezhetően csinálja, és ellentétben a csillogó szemű vámpírokkal, legalább pár karaktert felvonultat. És még viccesebb is.

A „kötelező” elemek persze itt is megvannak: a világ legunalmasabb amerikai kisvárosa, ahonnan vagy elmész, vagy meghalsz az unalomtól, átlagosan dilis tinik, mérsékelten különc főszereplő, és egy titokzatos új lány, aki felforgatja a suli életét. Lena Duchannes a várost alapító család sarja, senki nem tudja, hol élt eddig, és miért költözött hirtelen rejtőzködő nagybátyjához. A családról évszázadok óta pletykák terjengenek, a városka istenfélő hölgyei csupán rózsafüzért morzsolva merik kiejteni Macon Ravenwood (a titokzatos nagybácsi) nevét, és lányaikat is gondosan beoltják a Lenával szembeni előítéletekkel. Amikre a lány nem nagyon tud rácáfolni – hisz ha felidegesítik, nemes egyszerűséggel berobbantja az iskola összes ablakát.

Ám, ahogy mondani szokás, még a legfurcsább lány is lehet valakinek a szíve csücske – az unalomba épp belehalni készülő, titokzatos álmok gyötörte Ethan Wate, aki szabadidejében „tiltott” könyveket olvas retrószemüvegében, és épp hogy el nem csöppen Bukowskitól (bocs…) az első perctől rajongva csüng a lányon. Pláne, amikor rájön, ő az a rejtélyes idegen, akiről hónapok óta álmodik. Némi kamaszos idétlenkedés és jóval több eléjük gördített mágikus akadály után Lena és Ethan végre egymáséi lehetnek, és jöhetne a boldog vég – ha nem lenne a lány családján ülő átok. Lena ugyanis valóban boszorkány, bár ők jobb szeretik, ha igézőnek hívják őket, és mint minden igézőnek, tizenhat éves korában választania kell a sötét és a fény között – vagyis hogy jó boszi vagy rossz boszi lesz-e. Ez még nem is lenne baj, ha nem lenne az átok, ami Lenát a sötét oldal felé lökdösi – aminek egyenes következménye, hogy szegény Ethan-re rossz vég vár. Hacsak nem találják meg a módját az átok megtörésének.

Túl nagy illúzióink ne legyenek – megtalálják, ha nem is úgy, ahogy elsőre várnánk. A történet nem rejteget meglepetéseket, eredetiséget meg aztán pláne nem, bőséggel akadnak logikai bukfencek – lévén a könyvsorozat négy részes, gyanítom, a vázlatosan elénk tárt igéző-világ a folytatásokban bomlik ki igazán. Itt épp csak ízelítőt kapunk a boszorkányságból, azt meg, hogy mivégre van ez az egész, még csak nem is kapirgálja a film. Ami mindezen hibák ellenére meglepően szórakoztató…

Főleg azért, mert humoros, és ez a humor többnyire helyén is van. A tinik végre viszonylag normális (átlagosan lökött) tinik, nem csillogó szemű félistenek, vagy betegesen béna kívülállók, vagy kigyúrt izomagyak – csak annyira furcsák, mint a legtöbb tizenéves. A köztük lévő dinamika is helyén van (már a műfaji keretek közt…) – nincs első látásra szerelem, majd Rómeó és Júlia idézgetés a virágos réten, van helyette kölcsönös szívatás és szócsaták, meg kamaszos idétlenkedés. Ami, valljuk be, sokkal hihetőbb, mint a könnybe lábadt szemű vágyakozás és a hosszan kitartott szenvedés – arról nem is beszélve, hogy nem olyan unalmas.

A humor mellett a film másik pozitívuma a mellékszerepekben feltűnő színészek sora – a főszereplő ismeretlen párocskának ezúttal Emma Thompson és Jeremy Irons végszavaz. Élvezet nézni, hogyan lubickolnak a két leghatalmasabb igéző szerepében. Ráadásul Emma Thompson kettős szerepben látható – ahogy a bigottan vallásos háziasszony bőréből egyszer csak előtűnik a velejéig romlott sötét igéző Sarafine, azt tanítani kéne…

Tucatnyi hibája van a filmnek, ennek ellenére kellemes meglepetés volt, jól szórakoztam, és van, hogy ez a legtöbb, amit elvárhatunk – ráadásul van olyan (igen, agyhalott) állapot, amikor ez a legjobb, amit kaphatunk. Nemrég beszélgettünk arról barátokkal, hogy én alapból mindenhez kritikusan állok, és azt várom, hogy az alkotás győzzön meg arról, hogy nem velejéig szar – ez most az az eset, amikor egy egyébként teljesen gagyi film jobbnak bizonyult, mint amit vártam, és ez már félig-meddig pozitívba billenti a mérleget. Néha jólesik az ilyesmi is – péntek estékre kifejezetten ajánlom. De ha gondolkodni akarsz, ne ezt nézd meg...
 

2013. február 26., kedd

Vernor Vinge: Tűz lobban a mélyben



A Tűz lobban a mélyben 1993-ban elnyerte a legjobb sci-fi regénynek járó Hugo-díjat. Nem mondhatnám, hogy ismerem az aktuális év mezőnyét, azt nem szeretném mondani, hogy gyenge lehetett, így a tények ismerete nélkül – és nem is lennék igazságos ezzel a könyvvel: mert érdemes munka, sokrétű, összetett, kellően árnyalt-végiggondolt ötletek parádéja. De nincs egyensúlyban, és bosszantóan amatőr módon megírt részletek váltakoznak benne fél mondatokkal jól elkapott pillanatokkal. Olyan egyenetlen, mint hőseinek útja, le a mélybe. Nehéz lenne elmesélni bizonyos fordulatai feltárása nélkül, mi is volt vele a bajom, úgyhogy aki még nem olvasta – és szeretné –, az a dőlt betűs részeknél ugorjon.

Maga a keret, a történetváz űroperai leckefelmondás, mégpedig szinte tankönyvi értelemben hiánytalan. Egyfelől párhuzamos történetszálak két egymásba fonódó szintje mentén van meg a tág világot leképező kamarajelleg, a helyzet kulcsát birtokló (kulcs)figurák összeálló, belső feszültséggel terhes, érdekek és árulások mentén zilálódó kicsiny csapata mindkét szinten, s a meghozott áldozatok a csapatokból. Másfelől megvan a gigantikus léptékű fenyegetés, a Métely: a „mindennek vége” állapotának ígérete; csak ezúttal többszörösére nyitva, mint a szokásos, globális esetekben. Nagyobb léptékek, milliárdokkal több – a felfoghatatlant súroló számú – áldozat lehetősége. Megvan a regényben az üldözéssel súlyosbított utazás, az „oda kell érni” kegyetlen kényszere, ráadásul az „oda” maga is izgalmak és játszmák színtere, s a végsőkig bizonytalan, a megmentő menekülésnek van-e értelme egyáltalán. A műfaj jellemző fékei és utolsó pillanatban történő megmenekülései ugyanúgy jelen vannak itt, mint a sorsdöntő (lakott rendszerek millióinak sorsát eldöntő) véletlenek. Mondom, a legtisztább űroperai leckefelmondás – a szokásos játszmákkal: a kiválasztottság itt is „mindent eldöntő” helyzetbe emel, s az „istenfia” itt is áldozat a végén.

Formáját és cselekményvezetését tekintve tehát meglehetősen meglepetés-mentes e könyv, annál gazdagabb az ötletállomány, az ismert műfaji kereteket belakó töltelék. Ha bentről jövök kifelé: a straumli gyerekhősök nemcsak szerethető sztereotípiák, hanem személyek, nem csodálnám, ha élő modellek után formálta volna őket az író, minden megszólalásuk annyira valódi. S maradva a mondásnál: „a siker garantált, ha a történetben gyerek szerepel és kutya”, a csoport-tudatos, kutyaalkatú tüskés faj konkrétan zseniális! A személyiségek és társadalmaik, tehát a csoportokon belüli, és a csoportok közti dinamikák rajza elementáris, maradéktalanul odatett – szinte követelném, hogy legyen ilyen létforma valahol. Látványosan eltalált az is, ahogy ezek a csoport-tudatú lények látnak bennünket, embereket, ez végre egy olyan görbe tükör, ahol valóban feltűnhetnek a fajunkra jellemző szekularizációból következő korlátok. Még inkább jelentős az a végiggondoltság, ahogyan a tüskés-fajon belüli társadalmi utakat, konkrétan a Faragó képviselte személyépítést (a maga árnyoldalaival is) szembeállítja a szerző a Nyúzóizmus fajnemesítő, fasisztoid jellegével (nem elhallgatva ezen út hatékonyságát sem). Vernor Vinge fél mondatokban rejt el egész világokat, a két személyiség-alakító szélsőség mellett számos csoporttudat-forma jellemzőit feltárva még, amikor tüskés hőseit beszélteti, itt (viszont sajnos csak itt) megtalálva a harmóniát a kimondandó, érzékeltetendő, elhallgatandó írói ötlet-tálaló szentháromságából. 

Kimondandó, érzékeltetendő, elhallgatnivaló – nos, a tüskések mikro-szintjéhez párhuzamosan simuló makro-szint, Ravna Bergsndotnak és csapatának elénk tárása korántsem hordozza (főleg nem a tüskésekhez mérhetően) e három írói magatartásmód kiegyensúlyozott elegyét. Kapunk egy hallatlanul érdekes idegen létformát itt is, az „utasokét”. A páfrányszerű, gépi segítséggel egyfajta intelligens kerekes cseréppel: szkróddal kiegészülő, békés, meditációra hajlamos, de felkerekedvén remek érzékkel és alkuképességgel kereskedő bio-gép szimbióta faj adott esetben legalább akkora ötlet, mint a tüskéseké, de a jellegzetességeik fokozatos feltárása – sokkal inkább a cselekmény fordulatai alá rendelve – szerencsétlenebb csillagzat alatt született. Mint ahogyan Jeladó világának rajza – a főleg kereskedelmi alapú kommunikációé, a Vénséges Vén szerepe, az „istenszilánk”: Pham Nuwen „szintjeinek” szövegbe kerülése, de Jeladón túl a teljes galaktikus „rendszer”: a Mélység, a Lomha zóna, a Kívül és a Transzcendencia jellegének szövegbe emelődése, az adott pillanatban érzékelhető helyi tények helye a rendszerben – is hiányérzeteket keltett. Holott valójában a makro-keret egészére utólag rápillantva elképesztően jól kitalált, vallást és filozófiát is jól érzékeltető univerzumkép bontakozik ki – de csak utólag rápillantva áll össze így; menet közben a nyitva hagyott kérdések tömege, az odavetett félmondatok bennfentesség-jellegének olykor indokolatlan alkalmazása öli az olvasási ritmust és kedvet.

Merthogy azt el kell mondjam: az utóbbi idők egyik legszellemesebb univerzum-képe rajzolódik ki ebből a könyvből. A struktúrái, a zónái a maguk szabályaival, a létformák útja fel, a transzcendensbe, a fajok közti (fordítási hibák lehetőségétől sújtott) kommunikáció – de például a zónákon belüli eltérő űrutazási metódusok rajza és az ennek szellemében átgondolt és elénk tárt űrcsata is üdítő józansággal saját-világba illesztett részletek, gyönyörűen kerülve el az űroperai műfaj jellemző túlzásait – a legjobb tudományos fantasztikus könyvek nyomvonalán. Ez a galaktika olyan, mint egy hatalmas agy: aurája maga a transzcendencia, a szürkeállománya, a gondolkodó rétege, az emlékezet szinapszis-hálózatának helye a Kívül tartománya, a Lomha zóna maga az állat-örökségű tudatalatti, s a gondolattalan Mélység növényi gerincvelője-reflexei laknak legalul. Vagy egy, a könyv által is felvetett analógiával: mint egy hatalmas winchester, gépi memória, a maga partícióival, olvasási sebességeivel, ahol az „adatolvasó” a Transzcendencia, stb. Ezen a komplex rendszeren órákig lehet meditálni – s keresni a könyvből a rengeteg, fél mondatos utalást hozzá, hiszen ezeket tényleg igen bőkezűen szórja elénk a szerző. 

Bosszantóan lassan haladtam vele – pedig alapjában gördülékeny, nem túl bonyolult vagy irodalmias szöveg; el is tartott egy darabig, amíg rájöttem, miért. Először is soha nem annyit kaptam a különböző történetszálakból, amennyi épp jól esett volna. Hol többet, hol kevesebbet – rég nem éreztem ennyire zaklatónak, hogy nem találom a könyv ritmusát, s mivel ez az érzés a végéig kitartott, arra jutottam, hogy nincs neki. Legalábbis számomra átélhető cselekményi ritmusa nincs, ahol az epizódok és nézőpontváltások pont a kellő időben követik egymást, s ahol a különböző nézőpontok állandóan egyfajta folyamatosan változó „összkép” szolgálatában állva egészítik ki egymást. Másodszor Vinge hajlamos a legjobb ötlet-tartalmú epizódjait is hazavágni előre, elvéve a következőkben elénk tárt események élét, mint például amikor a vonuló tüskés-sereget meglepetés várja, s ezt az író – mintegy odavetve – előre közli. A csoporttudatú „farkas”-támadás epizódja, amely szétzilálja Faragóék seregét, így kezdődik – a szerző bejelenti nekünk, mi következik. Az a gond, hogy a megfogalmazás magában rejti a szerencsés kimenetelt, és ez sajnos nem egyedi eset. Vingének alig sikerül feszültséget kelteni és megtartani egy könyvben, amelyben az árulás, a konspiráció cselekményvezető elv – tehát a cselekményi háttér a feszültség fenntartására maradéktalanul adott. 

Már említettem, hogy hol túl sok, hol túl kevés a háttérinfó; a bennfentesség érzetének olykor indokolatlan alkalmazása pedig akár egyetlen oldalon belül is más olvasási sebességet követelne. Ennek legjobb példája a sajátságos galaktikus levelező-rendszer, amelynek formája, s e forma sajátosságai sem lépnek túl a „megírás-kor” az 1990-es évek netes lehetőségein. Lehetne kortalan ez a csoportos fiókokra feliratkozás… de nem az. Persze nem tudhatta a szerző akkor, mikor a könyvét írta, hogy a közösségi háló alapú kapcsolattartás és a címszavakra keresés hogyan „takarja el” a levelezőrendszerek világát, a klasszikus fórumos netezést – amely jellegében offline, szemben a mai, néhol ijesztően automatizált online-kapcsolathálókkal. Lehetne kortalan, de nem az – korba ágyazottan bennfentes, tehát zavaróan avítt egy távoli jövőről szóló műben. A szerző mentségére szóljon, hogy ezt más sem igen tudta nála ügyesebben megoldani még, s hogy ha túl tudunk nézni a forma esetlenségén, a „millió hazugság hálója” betölti a maga aspektus-szélesítő és történteket kommentáló szerepét.

Összegezve: nekem ez a könyv egy elképesztő méretű kihagyott lehetőség. Épp a gondolati alapok okán: mert ha a címből indulunk ki, s a néhány elszórt utalásból, a mélyben lobbanó tűz kettős természetű: Métely és Ellenszere sajátságos egységben értelmezendő. Az „újrapartícionálás” pedig a galaktikus méretű elme öntisztulása: az alkotóelemeinek szinte tudathasadtságig fokozódó, önállóság-illúzióktól büdös individualitásának eltörlése. Úgy képzelem el, mint egy mindent eluraló felismerést, amely gyökeresen alakítja át a gondolkodást (ennek analógiája a „szuperhullám”), új alapokat építve, egy pillanat alatt vetve el a régit, annak minden cizellált részletszépségével együtt. Az, hogy a „részletszépségek” alatt ez esetben több milliárd elpusztuló élet értendő, más kérdés – a nézőpontomból következik, lévén én is egy ilyen szépséges részlet elhanyagolhatóan picike része. Vajon „tudja” egyetlen neuronom is az általa hordozott töltés „jelentését”? Ez a könyv attól hallatlanul érdekes, hogy valóban felvesz és megtart – és nemcsak az ábrázolt fajokban – emberen túli nézőpontokat. Tehát jó pár okból szerettem volna ezt a könyvet jobban szeretni. De nem ment. Sajnos.

Pár szót a kiadásról. Most először vettem észre zavaró hanyagságokat: egyeztetés nélkül hagyott mondatokat, kisebb helyesírási hibákat a szövegben. Ejnye, Ad Astra! A példányomból hiányzik a 463. lap – ez lehetett a nyomda ördöge is, és nem volt nagy művészet kikövetkeztetni, mi lehetett rajta – de akkor is! Pont ezek az apró minőségromlások kísértek nem egy remek kiadói próbálkozást itthon a sírig. Ez inkább zavar, mint a tény, hogy az eddig kiadott könyveikből egy nem tetszett igazán. A tetszés ugye ízlés kérdése…

Továbbra is úgy vélem, hogy az Ad Astra megalakulása a legjobb dolog, ami a fantasztikus regények piacán történt az utóbbi időben. Ezt most nem szerettem annyira. De várom a következőt...


Kiadó: Ad Astra
Fordító: Tamás Gábor
 

2013. február 24., vasárnap

J. K. Rowling: Átmeneti üresedés



Bevallom, azok közé tartozom, akik jókora adag kétkedéssel, és némiképp kevesebb lelkesedéssel fogadták a  hírt, hogy J. K. Rowling az egetrengető sikerű Harry Potter-széria után újabb regényt készül megjelentetni. Noha elkötelezett rajongója vagyok Rowling varázsvilágának, és még így harminc felett sem adtam fel a reményt, hogy egyszer hozzám is érkezik egy bagoly Roxfortból, arról cseppet sem voltam meggyőzve, hogy az írónő varázsvilág nélkül is tud nagyot alkotni. Félreértés ne essék, nem kérdőjelezem meg, hogy jó író-e (az), mint ahogy azt sem, hogy kiléphet-e a saját maga teremtette világból (persze, hogy ki). Ám úgy gondolom, a Harry Potter-könyveket nagyon nagy részben az elképesztő fantáziavilág vitte sikerre, és nem a megírás módja – utóbbival kapcsolatban azért bőven hagytak maguk mögött kívánni valót. Jóval többet, mint amennyit egy szépírónak elnéznénk – épp ezért vettem kézbe némi távolságtartással az Átmeneti üresedést.

Hogy aztán annál nagyobb legyen a meglepetés.

Pagford idilli városka valahol Nyugat-Angliában: egy kisvárosnyi Privet Drive, megannyi Dursley-vel a lakói között. Jól fésült kertek, macskaköves főtér, borostyánnal befutott paplak, egy dombon álló házacska, kanyargó folyó – és a „mindenki ismer mindenkit” megnyugtató, ismerős tudata. Ám a felszín alatt, mint minden belterjes kisvárosban, csak úgy fortyognak az elfojtott indulatok. A jól fésült kertekre árnyékot vet a szomszéd nagyváros, Yarvil és Pagford között félúton található lepukkant lakótelep, a Parlag; a főtéri pletykák legfőbb témája a szomszédos drogambulancia bezárása; az ódon paplakot pedig – förtelem! – egy pakisztáni származású orvos-házaspár lakja. Pagfordra rávetette árnyékát a nyomor, a bűnözés, a drog, a globalizáció – és úgy egyáltalán, a mocskos huszonegyedik század.

A meglévő indulatok békében fortyoghatnának még a felszín alatt ki tudja, meddig, ha nem következik be a Pagford életét alapjaiban megrázó esemény: Barry Fairbrother halála. A népszerű, körülrajongott tanácsnok megüresedett székéért már halála után néhány órával elkezdődik a gátlástalan küzdelem: a város „első polgára”, a tőrőlmetszett vidéki kispolgár, a Parlag-ellenes, idegenellenes, rang- és pénzkórságban szenvedő Howard Mollison saját fiát ültetné a tanácsba; Barry legjobb barátja, a helyi iskolaigazgató-helyettes fejébe veszi, hogy neki kéne elfoglalni barátja helyét, és továbbvinni „örökségét”; a kispályás seftelő Simon Price pedig a tanácsi székkel járó anyagi előnyökre pályázik. S miközben ők a saját eszközeikkel – ki jobban, ki teljesen amatőr módon – próbálnak támogatókat szerezni, megismerjük Pagford lakóinak álságos, szánalmas, gyűlölettel és szerencsétlenséggel teli életét.

Mert ebben a városban mintha minden egyén, és minden család boldogtalan lenne – elszúrt életek, félresiklott házasságok, mérgezett szülő-gyerek kapcsolatok sorakoznak a lapokon. Nincs egyetlen működő család, egyetlen szeretetteli kapcsolat sem – csak bánat és őszintétlenség. A kisvárosi tabló nekem ezen az egy ponton csúszik félre: nem hiszem, hogy ne lenne Pagfordban (vagy bárhol) egyetlen boldog család, egyetlen boldog kapcsolat sem. Még a legidealizáltabb, legszebb dolgokat is lerántja a mélybe Rowling, és ez a végére inkább tűnik hatásvadászatnak, mint őszinte társadalomrajznak. De ez az egyetlen kritikám.

Minden más szempontból ez a tabló szinte hibátlan. Az írónő láthatóan jól ismeri a vidéki angol kisvárosok dinamikáját, nem fél megmutatni olyasmit, amit egy „jóérzésű kisvárosi polgár” a szőnyeg alá söpörne. Nem finomkodik, nem kendőzi el a mocskos és brutális részleteket, és szembesít minket azzal, hogy a jólfésült kertvárosokon túl a jóléti államok nagy részében is nyomor és leszakadt tömegek tanyáznak. Olyan életeket rajzol elénk, amiket látva átfuthat rajtunk, hogy milyen rohadt jó dolgunk is van (legyenek bármilyen napi gondjaink), és megmutatja a másik oldalt: a saját jóllétükben elkényelmesedett, a nyomornegyeden becsukott szemmel áthajtó, a Parlagtól szabadulni kívánó nyárspolgárokat. Ám nem áll meg itt.

A könyv legnagyobb erénye (és számomra annak bizonyítéka, hogy Rowling igenis nagyon jó író, dacára a stílusbeli döccenőknek, a gyenge párbeszédeknek és a kiszámítható karaktereknek), hogy szembesít a saját előítéleteinkkel. Nem lehet úgy olvasni, hogy ne tegyük fel magunknak néhány oldalanként a kérdést: vajon Barry Fairbrotherből van-e több bennünk, vagy Howard Mollisonból. Mert meggyőződésem, hogy mindannyiunkban lakik valamennyi mindkettőből. Mert hirdessünk bármekkora toleranciát, arrébb megyünk a villamoson, ha felszáll egy büdös hajléktalan, és nem kérdezzük, hogy jutott idáig. Mert ha egy mocskos szájú, beszívott kis tinikurva belénk köt, nem szánjuk, inkább lesütött szemmel átmegyünk az út túloldalára. Pedig lehet, hogy neki is van valakije, akiről gondoskodna, és ő is szeretne kitörni a saját élete keretei közül. Viszont azt remélem, hogy egyikünk sem jut el odáig, hogy ha egy mocskos, síró hároméves gyereket lát egyedül az út szélén, nem kérdezi meg, hol vannak a szülei. Jó lenne hinni, hogy itt még nem tartunk.

Kisvárosi tablóként tökéletesen működik a regény, ellenben aki valódi cselekményt és konkrét befejezést vár, lehet, hogy csalódni fog. Ez egy fejezet Pagford és lakói életéből, amiben eljutunk valahonnan valahová, és felsejlik az esélye valamiféle változásnak – de hogy mi történik az utolsó pont után, az olvasó fantáziájára van bízva. Rajtunk múlik, hiszünk-e a változásban eléggé, vagy sem. Ahogy az is, adunk-e esélyt a szereplőknek, vagy sem. Pagford jó néhány lakója kényszerül a lapokon szembenézni önmagával, de ki tudja, hányan lesznek köztük, akik valóban változtatnak – én szkeptikus vagyok.

Remek könyv az Átmeneti üresedés, Rowling meglepett, jó pár alkalommal kis híján megríkatott, és jó párszor megnevettetett, ám egy szempontból kudarcot vallott: nem tudtak igazán közel kerülni hozzám Pagford lakói. Ott sétáltam én is a kisvárosban, láttam magam előtt a folyót, a paplakot, az evezősversenyeket, hallottam a házakból kiszűrődő hangokat, de csak úgy sétáltam benne, mint egy odatévedt turista. Nem ragadott magával igazán, és nem éreztem azt, hogy nem tudok szabadulni tőle – amint becsuktam a könyvet, búcsút intettem Pagfordnak. Ami nem feltétlenül baj – nem kell minden könyvnek falhoz vágni az embert. Így az Átmeneti üresedés megmarad egy remekül megírt, ironikus, emberi, olykor tragikus, olykor veszettül komikus kisvárosi regénynek, ami úgy szórakoztat, hogy közben mély és hiteles. És nem utolsó sorban, kiváló sorozat-alapanyag – ha hinni lehet a pletykáknak, a BBC már tervezi a megfilmesítését. Mi tagadás, alig várom!


Kiadó: Gabo
Fordító: Bihari György, Sóvágó Katalin


2013. február 22., péntek

Lauren Beukes: Zoo City



Sokat gondolkodtam azon, olvastam-e bármit, amihez hasonlítani tudnám a Zoo City-t, de azt hiszem, nem. Ez az urban fantasy-be oltott noir krimi a maga kicsit mágikus realista, jócskán társadalomkritikus és nagyon egzotikus hangvételével igazi újdonság volt. Az a fajta, amit a magamfajta könyvrajongó minden újabb regénytől vár, de az évek előrehaladtával egyre kevesebbtől kapja meg – hát most sikerült, és meg kell mondjam, nagyon elégedett vagyok magammal, amiért rátaláltam, és hajlandó voltam kitekinteni a megszokott műfaji kereteimen túlra. És szívesen olvasnék még ilyesmit, úgyhogy jöhetnek az ötletek…

A címbeli Zoo City Johannesburg hajdan divatos negyedének, Hillbrow-nak az új elnevezése – az egykoron menő városrész immáron az elállatosodott bűnözők gettója. A kilencvenes években ugyanis egy addig nem ismert, világméretű „járvány” söpört végig a lakosságon, amit azóta sem sikerült sem megfékezni, sem kiismerni. A változás óta azok, akik gyilkosságot követtek el, vagy bármi módon felelőssé tehetőek valaki más haláláért, bűnük egyfajta természetfeletti manifesztációjaként egy állatot kapnak társul – ki egy lajhárt, ki egy madarat, ki egy pillangót, ki egy óriás krokodilt. Hogy melyik bűnös mellé milyen állat szegődik – senki sem tudja. Ahogy azt sem, honnan jönnek, és mi módon jelennek meg a semmiből jövendő társuk mellett. Egyszer csak ott vannak, és a bűnös sosem szabadulhat tőlük. Ha az állatot elszakítják embertársától, pokoli fájdalommal jár mindkettőjük számára. Ha az állat meghal, az embert elnyeli a rettegett örvény. Ha az ember hal meg, és az állat magára marad – jobb nem elképzelni, micsoda sötét mágiának ad terepet.

Mert az elállatosodással együtt jár valamiféle mágia. Aki állatot kap maga mellé, kap vele egy mágikus képességet is – van, aki gondolatolvasó, van, aki láthatatlanná tud válni, és van, aki elveszett tárgyakat talál meg. Ám a mágia nem csupán az állatok és társaik között létezik, körülveszi őket, fellegekben járkál felettük, különböző erők játékává válik, és olyan mélységei is vannak, amiket jobb nem bolygatni. Persze egy urban fantasy-be oltott noir krimiben mindig akad valaki, aki megbolygatja azt, amit jobb lenne békén hagyni.

Főhősünk, Zinzi December pedig az a tipikus hős, aki mindig olyasmibe nyúl, amibe nem kéne. Zinzi valaha sikeres újságíró volt, középosztálybeli családdal, menő pasival, pénzzel és drogokkal – amíg odáig nem jutott, hogy testvére holtteste mellett találta magát Lajhárral az ölében. Hogy mi történt, arra csak homályos utalások vannak – Zinzi nem köti az orrunkra, mit tett vagy mit nem tett, amit elárul, így is épp elég: drogfüggés, horribilis tartozások, illegális munkák, és egy halott testvér. A börtön után Zinzi Állatvárosban találja magát, egy lepukkant toronyház nyomorúságos kis szobájában, kurvák, drogosok, piti bűnözők között, és esélye sincs, hogy ismét normális életet éljen. Állatvárosból ugyanis nincs visszaút. A rehabilitáció és társadalomba való visszailleszkedés itt értelmüket vesztett fogalmak – ha egyszer bűnös vagy, örökre az maradsz. Ha egy gyufás skatulyában elférő állatod van, tán szerencséd lesz, és el tudod titkolni. Ha nem, cseszheted…

Lajhárt azért annyira nem könnyű elrejteni, Zinzi így megpróbál úgy boldogulni, ahogy tud. Mágikus képessége segítségével elveszett tárgyakat kutat fel, előző életéből maradt drogtartozását pedig „nigériai levelek” írásával próbálja törleszteni. Nem egy széplelkű, makulátlan főhős ő, mocskos csalásokban vesz részt, ha kell, leszáll a csatornába, ha kell, lop, csal, hazudik – sok vesztenivalója már nincs. Amikor aztán elvállalja egy híres tinipop-duó egyik tagjának felkutatását, olyan aljas, sötét, még a Zoo City-i képzeletet is felülmúlóan ocsmány ügybe keveredik, amiből nem nagyon van kiút.

A tinisztár felkutatása és a rejtélyek kibogozása – ami ugye a regény fő szálát alkotná – hangyányit eltörpült a sajátos fantasztikum és a társadalomrajz mellett, ami igazából nem baj. Mert, hogy őszinte legyek, sokkal jobban érdekelt az elállatosodás miértje, mikéntje, és az azzal való együttélés, mint egy elkényeztetett kis poplibuska megtalálása. Az jobban zavart, hogy a vége – nagy leleplezéssel, leszámolással, giga-végkifejlettel együtt – kissé összecsapott volt. De ez legyen a legnagyobb bajom.

Mert amit odáig kaptam, az elképesztő volt! Csak ismételni tudom önmagam: hasonlót sem olvastam eddig. Persze adja magát a párhuzam Philipp Pullman Az Úr sötét anyagai-trilógiájával, ahol valami hasonló kapcsolat volt ember és állat (daimón) között, de ez esetben csak az alap hasonló – Pullmannál teljesen más a világ, és más irányba fejlődnek a dolgok, mint itt. Ezzel együtt jár egy virtuális pacsi Beukes-nak, amiért említi a regényben Pullmant, mintegy elejét véve a plágiumot kiáltó rajongók kődobálásának. És nem csak ezért – urban fantasy-hez képest szokatlanul összetett, már-már posztmodernbe hajló regényszövetet rakott össze, melyben Zinzi December elbeszélését tanulmányrészletek, újságcikkek, dokumentumregény-részletek tarkítják. Ezekből a közbeékelt részekből tudunk meg egyet-mást az elállatosodás természetéről – nyilvánvalóan mélyebb, és ha lehet ilyet mondani, hitelesebb képet kapva, mint ha a főhős „mesélné el”, hogy is változott meg a világ.

Mert hogy megváltozott, az biztos – ám van, ami nem is annyira... A stigmatizáció előtérbe helyezésével Beukes egy borzasztó alternatívát rajzol fel, azonban nem kell túlságosan elszállt fantázia ahhoz, hogy lehetséges jövőként olvassuk. A társadalmi dinamika nem is különbözik annyira a miénktől – a stigmatizáltak visszafordíthatatlan kiközösítése, a gettóba zárás és a bűnözői létformák kialakulásának össztársadalmi gerjesztése éppúgy megjelenik, mint az alternatív szubkultúrák rajongása minden iránt, ami kicsit is „deviáns” – az elállatosodottakat menőnek tartó gót tinik olvastán a gyomrunk kifordul, de most komolyan, nem ugyanilyen társadalomban élünk?

Az egzotikus környezet, az afrikai mindennapok, a polgárháborúk sújtotta országokból érkező menekültek groteszk módon színesítik a regényt – nagyra nyitva a Beukes által felvázolt társadalomrajzot. Innen, Európa közepéből nagyon idegen, épp ezért nagyon különleges és a távolság adta biztonságnak köszönhetően csupán egészséges borzongással olvasható Afrika-képet kapunk – ami, ha lehántjuk a mágikus realizmusba hajló részeket, gyanítom, nincs is annyira messze a valóságtól. Érdekes, izgalmas, minden szempontból különleges fantasy a Zoo City – ami úgy szórakoztat, hogy közben továbbgondolásra késztet. Soha rosszabbat!


Kiadó: Ad Astra
Fordító: Körmendi Ágnes

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...