Eoin Colfer: Meglőve

Komolyan kíváncsi voltam, milyen táncot jár Eoin Colfer a vériszamos thrillermezőkön – mert az Artemis Fowl sorozat anno igen tetszett, nem is értettem, miért nem lett sokkal nagyobb kultusza. Aztán körülbelül rájöttem: nehezen adja magát el az ifjúsági regény - úgy hogy jóformán a suttogó pletyka reklámozza csak -, ha például lemondhat a gyermekkönyvtárosok ajánlásáról – mivel erkölcsileg megkérdőjelezhető cselekedetek sorát produkáló, szuperbűnöző gyerek és profi személyzete kalandjait meséli a kelta tündérmesék szexuális utalásokkal (is) gazdagon rakott világában, és például van benne egy árkász törpe, aki az alagútjában finggal hajtja magát előre. Ez meg szokta feküdni a könyvtáros nénik kényes gyomrát – pedig. Megjegyeztem akkor a palit, s mikor a fülembe jutott a Meglőve híre, nem haboztam.

És nem is csalódtam – többféle okból is ínycsiklandó e cucc. A noir például megvesz engem kilóra – kövérkés, folyton elégtételeket álmodó kisfiúként úgy szívtam be füstös-bűnös képeit, csak-azért-is erkölcsű vesztes hősei kalandjait annak idején, mint az első slukkot a cigarettából, amelynek filtere a végzet asszonya ajkaitól rúzsfoltos. S ez a könyv kiköpött, hogy ne mondjam, tankönyvi noir. Van abban valami hallatlanul bájos, amikor egy író a mestereinek, a hatásadóinak köszön oda a stílusával, úgy, hogy közben avult világú hősei kényszerkalandok lakta életét a legkorszerűbb kulisszákkal, a mai thriller-kerettel bokrozza körül. Erről Dennis Lehane szintúgy füstbe festett párosa, Kenzie és Gennaro kapcsán már fecsegtem – Colfer hasonlóan játszik korszerűtlen hősei kortársi keretével, teljesen elfogadható szintézist teremtve. Ami nem kis bravúr, így, a barbár állatok és hóval lepett skandináv hullák ponyvairodalmi versenyhelyzetében. Hőse, a parodisztikusan ír Daniel McEvoy nyugodt lélekkel ajtónállhatna bármelyik megálmodott mai kemény város bármelyik bárja előtt.

Parodisztikusan ír figura, önreflexiók zabálnivaló tömegével, és egy (talán halott) „barát” idegesítő, tudathasadt dumájával a fejében. Ez a második íz: a humor. Talán túlzás, hogy rejtői ez a humor, bár erősen verbális alapokon áll ez is – nyakon öntve némi angol, Woodhouse-i „társasági csetlés-botlás” mintájára formázott helyzetkomikummal. Ha ez nem volna elég: néhány fordulata Ponyvaregény-ízű, van néhány, amely a Ravasz, az agy és két füstölgő puskacső beteg helyzeteihez hasonlít – és B-filmek tucatjainak helyzeteihez – de ezek így csak utólag rakódnak össze, olvasás közben ilyesmi nem jutott az eszembe. Sokat göcögtem rajta – de mivel a könyv tényleg a noir „kis konfliktusokon át vezet az út a nagy poklokig” bájosan kapkodásmentes szerkezetét hozza, az első hangos felröhögésre a 144. oldalig vártak a szomszédok. Onnan viszont elszabadul a könyv; nemigen hagyja letenni magát, és megdolgoztatja a rekeszizmokat az utolsó oldal utolsó beteg poénjáig. Lassan indul, de nagyot üt - nem csap a lecsóba egyből: az első hullára a 42. oldalig várhatsz; de érdemes várni - az evőpálcika mellé felsorakozott még egy tárgy, amelynek majd nap-mint-napi elővételekor enyhe borzongás fut rajtam át egy ideig, miközben az ajtómon matatok vele.

Így kell Chandler folyvást bajba sodródó jóember hősei előtt tisztelegni! Leszerelt katona link cimborája, meg egy halott hostess révén lecsóba kerül, ahol aztán kiderül, hogy ő a csili. Miközben megpróbálja fedezni a golyóit, mert az olvasztott sajt nagyon tud égetni, felébreszti a múltja elaltatott fenevadjait, akikkel akkoriban feküdt össze, amikor kissé elvadultak a dolgok, ami előfordul, ha forrófejű férfiak randalíroznak töltött fegyverrel és eltérő istenképpel. Az meg közben egy percig ne zavarjon, hogy a noir annak idején egy hamis krimi-nyelv valóságba rántó, lázadó gesztusa volt – amíg nem stilizálta azt is hamis krimi-nyelvvé a divat. Ez a könyv olvasható paródiaként. Is. Még utalásos posztmodern irodalmi kortyolgatásként is (némi szemhunyorítással), mert jó az, ha van az embernek egy ivócimborája, akivel értjük egymás dalszöveges és filmes hivatkozásait. 

És nyitva van a vége. Mint egy őrizetlenül hagyott kupiajtó. Szerintem lesz alkalmam bekukkantani még Eoin Colfer kisvárosi, piti Amerika-csehójába – és szerintem élni fogok az alkalommal. Szeretek két nyomasztás közt színvonalasan pihenni.

Kiadó: Gabo

Fordító: Bori Erzsébet