2013. szeptember 18., szerda

James Smythe: A felfedező

Hagyományos sci-fi rémmese. Ez a meghatározás nem kicsit hangzik mulatságosan – de ez jellemzi talán a legjobban A felfedezőt, hiszen hiányzik belőle a ma divatos arculatok egésze. Nem űroperai, nincs rá hatással a napjaink friss hangjait körítő nanománia, genetikai vagy  ökológiai megközelítés, szingularitás és társai. Ha rokon érzeteket keresek hozzá, akkor a klasszikus jövőbe nézők könyveit kell kézbe vegyem, például a méltatlanul elfelejtett Gyilkos idő válogatás-kötetét - amelyet a Maecénás adott ki borzalmatosan rá nem illő borítóval egykor, és az 1953-as esztendő gondolatébresztő novelláit listázza Clarke-tól William Morrisonig. Félreértés ne essék, ezzel nem sugallom, hogy A felfedező poros. Inkább azt szeretném sugallni: időtálló. Valójában e könyv szellemi papája Poe-tól az Arthur Gordon Pym, a mamája Joseph Konradtól A sötétség mélyén; nagybácsija a Hármas számú űrbázis, balkezi tesója a Moon, hogy két mozit is idekössek múltból és közelmúltból. Figyelitek, hogy dicsérem? 

Pedig először untam. Be kell vallani, hozzászoktattak a kortársak a színes, szagos, többfenekű fantasztikumhoz, ahol maximum desszert volt a tudományos jelző. S a másik végleten: azokhoz a nem pont vernei módon, bátran előre tekintő végletekhez, ahol a tudományos alaposság szűkecske, alig valamit takaró rucija volt csak a fantasztikum. Meg persze középen a fantasztikumnak álcázott szépirodalomhoz, meg például a cyber verneien épp egy picit jövő-virtuáliába látó, akciódús agymenéseihez. Az attrakcióhoz. Ez a könyv viszont eleinte minden attrakció nélkül, egy száraz, nehezen szerethető hangú narrációval mesél – egy önmagával meghasonlott újságíró-hanggal. Amit csak akkor kezdtem hallatlanul élvezni, amikor felismertem, mit is ad: ezt a meghasonlást, ami ráférne korunk legtöbb nagypofájú médiakukacára – s ez tényleg csaknem puszta udvariasság, hogy ideírom: tisztelet a kivételnek. Csak akkor kezdtem hallatlanul élvezni, amikor a történet először csavarodott egyet, és végre megértettem, ki beszél - és nagyjából miről fog. 

Hogy aztán kellemesen csalódjak. James Smythe trükkös tollú figura – csak nem a mai értelemben. Volt bátorsága a kezdet lassúdad, nyikorgó prózájához. És volt pofája nem arra tovább csavarni a mesét, amerre a szövege a várakozásokat felépítette bennem. Így, utólag látszik, mennyire tudatos munka ez, hány alkalommal foghatta vissza magát a szerintem ennél sokkal szárnyalóbb stílusú alkotó a szereplője hitele kedvéért, a megtartott hang kedvéért, egy hang kedvéért, amely az őrület szélén táncol, és időnként elveszti az egyensúlyát. A felfedező valóban felfedez: nemcsak az űrt, ahova küldték, de a maga űreit is, ahova magától nem ment volna soha. 

Cormac Easton újságíró úgymond dokumentálna az expedíció tagjaként, akiket a mélyűrbe küldenek, homályos céllal - a „legtávolabbra”. Amikor a legénység felébred a mélyálomból, szembesül vele: a parancsnokuk halott, nem élte túl az altatást. A Földi Irányítás viszont nem járul hozzá, hogy emiatt a csapat megszakítsa az utazást – a küldetés mindennél fontosabb. A küldetés, amelyről alig tudunk meg valamit – azaz pont annyit, amennyit Cormac megért belőle. Amennyit megért az utolsó lapig. Hiszen a legénység hullani kezd, megmagyarázhatatlan balesetek és az egymásra gyanakvás áldozataiként. Tudjátok mit? Azt hittem, ez a fülszöveg már megint túlságosan sokat árul el. De tévedtem. Ennél sokkal többről van itt szó. Valahol, a túlnan egy szegmensében Conrad és Poe szerintem épp Smythe egészségére koccintanak. Nincs még veszve a képzelet galaxisának általuk is körberajzolt szelete.

Sokat lehetne beszélni még a történet értelméről, de nem tenném – mert minden szavammal gyilkolnám a hatást. Ennek a könyvnek végképp nem hiányzik a szájbarágás. A sejtelmesen egyértelmű befejezés megszakít valamit, amit kár volna pontosabban körülírni; épp elég borzalmas így is – avagy pont ettől ennyire borzongató, hogy nincs pontosabban körberajzolva. A becsukott könyv fölött azért elméláztam – a mesélői pozíción, a végsőn. Lehet, hogy nincs vége a körnek? Lehet, hogy az, aki mesél, a végtelenített történetben ragad? Lehet, hogy ez egy személyes, megtörhetetlen változata a Pokolnak?

Megint egy szerző, akire figyelni kell...


Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...