2013. szeptember 13., péntek

Joanne Harris: Ötnegyed narancs



Évek óta kerülgettem ezt a könyvet – nagyjából megjelenése óta a polcomon figyelt, emlékszem, annak idején a Csokoládé könyv- és filmsikere után elég sok Joanne Harrist adtak ki gyors egymásutánban, én meg szorgalmasan gyűjtögettem őket. Eleinte persze a világsiker „nyomán” íródott gasztro-romantikus-misztikus cuccok jöttek ki, őket követték az életmű nem kissé meglepő komolyabb-komorabb, pszichothrillerrel is kacérkodó darabjai. Melyek közül elég volt egyet elolvasni ahhoz, hogy az általam elhamarkodottan a könnyed gasztroregények közé sorolt Ötnegyed narancs ott ragadjon a polcon. Pedig…

Ez a könyv aztán minden, csak nem könnyed.

Les Laveuses kis falucska valahol a Loire mentén. Ide tér vissza a hatvan felé járó Framboise, hogy újjáépítse édesanyja házát, és birtokba vegye a család régi gazdaságát, melyet kilencéves korában, egy háborús őszön kellett maguk mögött hagyniuk. Lánykori nevét titkolva, a falusiak elől gondosan elrejtve magánéletét felvirágoztatja az elhagyatott gazdaságot, újjáépíti a kiégett házat és megnyitja éttermét – látszólag nem más ő, mint egy férje halála után új életre vágyó s vidékre költöző titokzatos özvegy, aki kivételes kulináris csemegékkel ajándékozza meg a maguknak való, hagyománytisztelő falusiakat. Valójában azonban titkokat hordoz, melyek, ha felszínre kerülnek, ötven éve eltemetett kísérteteket ébreszthetnek fel és az egész falu életét felforgathatják.

A félelem, az árulás, az emberi kegyetlenség és a gyász olyan elegye rejlik e titkok mélyén, amiket tán jobb is nem bolygatni – ám tudjuk, előbb-utóbb minden titok kipattan. Itt épp egy sikeres, de többre vágyó étteremtulajdonos rokon kell, akinek a fülébe jut valami, és anyagi sikert remél a családi tragédia kiárusításából. És semmitől sem riadna vissza, hogy ezt elérje. Framboise-nak nincs hát más választása, mint alámerülni a múltban, és ott keresni a megoldást a jelen próbáira. Egy régi barát és egy naplójegyzetekkel teleírt recepteskönyv segítségével idéződik meg annak a végzetes háborús évnek a története.

A nyáré, amikor Framboise és testvérei gyerekként belekeveredtek egy manipulatív felnőtt játszmáiba – és az őszé, amikor ezek a játszmák kivégzésekben és üldözésben csúcsosodtak ki. Framboise, Reinette és Cassis apjuk halála után ideggyenge, krónikus fejfájással küzdő, szeretetre képtelen anyjuk mellett túl korán váltak vad, ügyeskedő, saját útjukon járó „kisfelnőttekké” – a legidősebb is csupán tizennégy éves, amikor a gyerekek már a németekkel üzletelnek, s képregényekért, rúzsokért, csokoládéért adnak el kisebb-nagyobb információkat a falubeliekről. Persze maguk sem tudják, mivel játszanak – gondolnánk, ám néhány elpöttyintett információból azt szűrhetjük le, hogy nagyon is tisztában vannak a lehetséges következményekkel. Mégis, Les Laveuses nem Párizs, a faji tisztogatások híre ugyan elért ide, de a faluból még senkit nem hurcoltak el, és nyiladozó, de még nagyon is gyerekes értelmével Framboise elhiszi, hogy az elárultaknak nem esik semmi bántódása.

Elhiszi, mert el akarja hinni, s mert behálózza egy fiatal, nyalka német tiszt, a kamaszkorból épp csak kinőtt Tomas Leibniz – kinek kabátja mindig rejt valamit, ami után a hideg anya és a háborús nélkülözés árnyékában felnőtt gyermek kapva kaphat: édességet, narancsot, horgászbotot, figyelmet. Mert Framboise nem rúzsokért vagy harisnyákért válik kémmé, mint magakellető nővére; nem is képregényekért és a kaland izgalmáért, mint felnőttesdit játszó bátyja; őt a figyelem és a szeretet illúziója hódítja meg. A kislány, aki olykor még elképesztően gyerekes, máskor meg felnőtteket megszégyenítő gonoszságról tesz tanúbizonyságot, másra sem vágyik, mint figyelemre. Ez az, amit nem kap meg sem betegségébe lassan beleőrülő anyjától, sem önző testvéreitől, sem legjobb barátjától, aki valójában a szép, de buta nővérbe szerelmes. Természetes hát, hogy gyerekes ragaszkodással csüng az egyetlenen, aki meghallgatja, aki vele horgászik, aki elhiszi, hogy előbb-utóbb kifogja a legendás óriáscsukát, Öreganyót…

Egy érzelmileg kiéheztetett kislány, egy manipulatív német katona, egy félőrült anya, egy legendás hal, egy magába zárkózó kis közösség, no meg néhány illatos, kerek narancs – ezek a fő összetevői egy ínycsiklandozó, érzékeket rabul ejtő, szívet megdobogtató és maga után rendkívül szomorú légkört hagyó regénynek. Ahogy egyre mélyebbre merülünk Framboise receptkönyvében, úgy körvonalazódik előttünk, mi is történhetett ötven évvel korábban, és bár nagyon sok momentum előre sejthető, a végkifejlet rejteget meglepetéseket. Mégsem emiatt érdemes elsősorban elolvasni.

Sokkal inkább, mert remekül mutatja be egy zárkózott, behatárolt közösség dinamikáját – az idegenekkel szembeni távolságtartástól az évtizedeken át tartó haragig; a fekete bárány keresésétől a „mi kutyánk kölke” tűzön-vízen át történő megvédéséig. Első olvasatra túlzónak és hatásvadásznak tűnhet Framboise rettegése attól, hogy a múlt felszínre kerül (hisz ötven év telt el a háború vége óta!), ám aki már tapasztalta, hogy egy kis közösségben két szomszéd évtizedekig nem beszél egymással valami piszlicsáré kis sérelem miatt, pontosan tudja, hogy ez bizony így működik. Vannak, akik soha nem felejtenek, és vannak sérelmek, amiket soha nem lehet elfelejteni.

Emellett remek példája egy igazán elszúrt szülő-gyerek kapcsolatnak – e tekintetben rokon a Kékszeműfiúval. Framboise és anyja végletekig mérgesedő párharca kitörölhetetlen nyomot hagy a kislányban – aki felnőve épp ugyanazokat a hibákat követi el. A nagy kérdés, hogy vajon felismeri-e időben, mit kéne másképp tennie, hogy a lányainak és azok lányainak életére már ne vessen árnyékot Öreganyó átka.

Ínycsiklandozó receptek, gyönyörű leírások, vad, zabolázhatatlan Loire-menti táj, visszafojtott indulatok és túlcsorduló gyermeki érzelmek kavalkádja ez a regény – mint minden Joanne Harris-mű, ez is magával ragadó és bár a mágia ez esetben hiányzik, körüllengi valamiféle hétköznapi bűbáj. Apróbb-nagyobb döccenői, olykor irreálisan viselkedő gyerekszereplői és borzasztóan idegesítő felnőtt főszereplője ellenére is azt kell mondjam, a Kékszeműfiú és az Urak és játékosok mellett az egyik legjobb Harris-regény.


Kiadó: Ulpius
Fordító: Szűr-Szabó Katalin
 

8 megjegyzés :

andalgócia írta...

Nekem ez a könyv kicsit elmaradt a kedvenc Szederbor mögött, ill. nekem (bár ezzel kapcsolatban még nem találtam követőt) a Partvidékiek is jobban tetszett. Nem tudtam megmagyarázni anno az okokat, szeretem Harris könyveit, valahogy azok jobban elértek hozzám. Bár rossz a memóriám, a Szederborra mégis emlékszem, sőt az érzésre és a gondolatokra is, amelyeket előhívott.

Neela írta...

Szerintem ez az egyik legjobb Harris. A másik az Urak és játékosok.

Ilweran írta...

Érdekes, én pont a Szederborra nem emlékszem annyira tisztán - tetszett, de nem tudom felidézni pontosan, míg a többit azért igen :)

Ilweran írta...

Nálam is nagyjából egy szinten van a kettő - viszont ha jól belegondolok, a Kékszeműfiú tetszett legjobban.

Neela írta...

Nekem az nem jött be, azt hiszem, nem kaptam el a fonalat, aztán meg már mindegy volt :S

andalgócia írta...

Az érzések vezérelnek. Ami elkap, emlékeztet, előrevetít vagy valami hatást csikar ki belőlem, arra emlékszem. A kékszeműfiúban én is nehezen kaptam el a fonalat, mint @Neela, de sok klassz zenét köszönhetek a könyvnek. :)

cinnamon írta...

Nekem ez a kettő a kedvencem :) és nagyon érdekes volt, amikor a biológus öcsémnek meséltem az anya titokzatos rohamairól: ő egyből rávágta, hogy agydaganaa lehet, és meg is mondta a tünetek alapján, hogy melyik területen. Azóta még jobban elvarázsol Harris stílusa, aki semmit nem rág a szánkba, de az ilyen apró részletek felejthetetlenné teszik.

Ilweran írta...

Ezen én is sokat gondolkodtam, az agydaganat logikusnak tűnik, de hát én nem értek hozzá... És igen, elvarázsolós a stílusa :)

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...