2014. április 29., kedd

Benyák Zoltán: Ars Fatalis – A végzet játszmája



Mielőtt elolvastam a könyvet, az ég adta világon semmit nem tudtam a szerzőről, ami így utólag visszagondolva elég furcsa – főleg, mert Benyák Zoltán utolsó két műve (az Ars Fatalis és Az idő bolondjai) tavaly végigturnézták a fél (könyves)blogvilágot. Nekem mégis átsiklott a tekintetem felettük, könnyen elképzelhető, hogy azért, mert tudat alatt besoroltam az írót a fiatal, kvázi-magánkiadásban könyveket kiadogató lelkes szerzők közé, akiknek műveit inkább kerülöm (csúnya előítélet, tudom). Hogy az Ars Fatalis mégis az olvasmányaim közé keveredett, arról a borító hollója, az izgalmasan misztikus fülszöveg (komolyan, ma már az számít izgalmasnak, ha egy fülszöveg semmit nem árul el) és egy kedves felajánlás tehet. Az már csak az olvasás után derült ki számomra, hogy a szerző korántsem önjelölt sikerszerző (pláne nem kezdő), hanem vérprofi, akinek előbb Jonathan Cross álnéven, majd saját nevén is jó néhány regénye jelent már meg. Ugyanakkor – bármily furcsa is – igazából örülök, hogy semmit nem tudtam sem szerzőről, sem könyvről korábban, hisz így tudott csak igazán nagy meglepetést okozni – kevés, ha azt írom, hatalmas pozitív csalódás volt.

Kevés, mert meg sem közelíti azt a csodát, ami a lapokból árad – az a fajta könyv ez, ami látszólag teljesen átlagosan (még kissé lassan is…) indul, látszólag semmi különös, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy belevesztél, de úgy istenesen. Beránt a saját világába, feledtet mindent, ami kívül esik azon, feledtet egyéb olvasmányokat (eszedbe sem jut hasonlítgatni, mintákat keresni), feledteti a körülményeket. (Pestiesen szólva marha nagy szerencsém volt vele – igen erős atmoszférájával még a kínzó fogfájást és a szájsebészet utáni nem kissé trágya állapotot is feledtette, amiért örökké hálás leszek.) S mindezt nem valamiféle posztmodern trükközéssel, elvetemült fantáziavilággal vagy túlzottan csavaros cselekménnyel éri el, hanem egész egyszerűen borzongatóan jó stílusával.

Persze van itt misztikum, jócskán, rejtélyek, versenyfutás egy gyilkossal, nyomozás, egy kis szerelmi szál, de korántsem ez a lényeg – számomra legalábbis nem – hanem az a mágikus-mitikus atmoszféra, ami csak úgy árad a lapokból. Ami leginkább tán tényleg Carlos Ruiz Zafon műveihez hasonlítható – azzal együtt, hogy ez azért messze nem olyan csavaros, s tán nem is annyira mély, ellenben még többet bíz az olvasóra. És olyan gondolatokat ébreszt, melyek valóban ott maradnak az olvasóval az utolsó lapok után is – és még sokáig… Gondolatok sorsról, végzetről, szerencséről, szerelemről, determinációról, kiszámíthatóságról és váratlanról; arról, mi végre is vagyunk a világon és vajon miért „történik” velünk nap nap után ez az életnek nevezett valami pont úgy, ahogy…

Azt írtam, sokat bíz az olvasóra – nos, ez így nem is pontos. Mindent az olvasóra bíz. Ránk bízza, hogyan olvassuk Anton Pal, a gondtalan világcsavargó történetét. Olvashatjuk úgy, mint egy egyszerű fantasy-t, melynek végén a főhős egyfajta igazságot szolgáltat – vagy akár úgy is, mint egy bibliai és filozófiai áthallásokkal jócskán telipakolt megváltás-történetet. Hogy vajon tényleg rajtunk áll-e, hogy melyik utat választjuk, vagy valamiféle misztikus erő dönt, amikor kézbe vesszük a kötetet – na, például ilyesféle kérdések merülnek fel olvasás után…

Direkt nem írok a történetről és a szereplőkről, egyfelől, mert nem szeretném azok előtt lelőni a poénokat, akik még nem olvasták (és nem futottak bele olyan cikkbe, melynek írója nem volt tapintatos), másfelől mert bármiféle rövid összefoglalás és ízelítő könnyen tévútra visz. Mert látszólag tényleg annyira banális az egész: egy gyökértelen csavargó, egy újra meg újra felbukkanó gyönyörű fiatal nő, egy márványból fakadó rózsa egy párizsi vasútállomáson, egy őrültekházába zárt fekete-fehér testvérpár, egy üveggolyó, mely a leglehetetlenebb, mégis leginkább „csodálatos” helyszínen bukkan fel – most őszintén, hogy lehet ebből épkézláb, mi több, filozofikus regényt kihozni? Hát így… 

„Isten hozott a közös mesénkben” – írta a szerző a kötetbe, én pedig nem tudom eléggé megköszönni, hogy meghívott ebbe a mesébe. Nem is a könyv sorai telepednek az olvasóra, sokkal inkább az olvasó ragad benne a mesében – egy mesében, melyet ki tudja hol, ki tudja, kik írnak, miféle sorskönyvekbe. S hogy a csoda, a szerencse, a szerelem, az ihlet léteznek-e – azt hiszem, ez csak rajtunk áll. Ha bezárjuk az ajtót előttük, akkor nem. Ám ha kitárjuk, és el tudjuk fogadni őket, amikor jönnek, akkor bizony léteznek.


Kiadó: Grafoman
 

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...