2014. augusztus 30., szombat

Lionel Shriver: Születésnap után



Melyikünk ne gondolkodna el azon néhanap, hogy „ha akkor másképp döntök, most minden más lenne” – legyen az egy kapcsolat felbontása avagy útnak indítása, egy munkahelyváltás, egy „X” az egyetemi jelentkezési lapon, vagy akár egy teljesen hétköznapi apróság. Szeretjük azt hinni, hogy sorsfordító pillanatokon múlik minden, és néha ez bizony így is van – ám hogy pontosan mi is múlik ezen pillanatokon és hogy vajon minden másképp lesz-e, ha adott döntéshelyzetben a másik utat választjuk, az már egy sokkal összetettebb és érdekesebb kérdés. Mely kérdést Lionel Shriver rettentően ügyesen, már-már zavarba ejtő alapossággal és olykor zavaró életszerűséggel járja körbe...

Irina McGovern orosz származású amerikai mesekönyv-illusztrátor, aki Londonban él terrorizmus-szakértő majdnem-férjével, Lawrence-szel. Ha őt kérdeznénk, valószínűleg azt mondaná, „minden rendben van” az életében – munkájában (amit amúgy csekély lelkesedéssel, de mégiscsak lelkesedéssel végez) mérsékelten sikeres, anyagi helyzete nagyjából-egészében jó, kapcsolata megszokott, biztonságos, a takaréklángra csavart szenvedély ellenére is kielégítő. Mit akarhatna még? Mondjuk egy kis élet nem ártana a mindennapi rutin, a vacsora előtti pattogatott kukorica, a minden este ugyanolyan tévéműsorok és az évek óta kínos egyformasággal végzett ágybeli gyakorlatok mellé – valami váratlan, valami spontán, valami, amire nem lehet ráütni a „de hát így szoktuk” plecsnit.

Megcsókolni egy másik férfit egy túlfűtött vacsora után – mely vacsora igazából kizárólag az épp valami távoli konferencián okoskodó Lawrence erőltetésére alakult úgy, ahogy, jelesül, hogy Irina és a „közös barát” (valójában Lawrence-barát) snookerjátékos, Ramsey kettecskén maradjon – kétségkívül ilyen váratlan. Nem is csoda, hogy Irinánk bizony habozik – addig-addig, amíg el sem tudja dönteni, mit csináljon, s a könyv szépen kettéágazik. Így lehet, hogy az első (még „hagyományos”) fejezetet követően a többit már úgymond „duplán” kapjuk: az egyik szálon a csók elcsattan, a másikon nem. Az egyik szálon tépelődés, elhagyás, szenvedélyes viszony és csupa „váratlan”; a másikon a megszokott biztonság és az örök „mi lett volna, ha”.

El is lehetne intézni ennyivel – az egyik lehetőség a mindent felemésztő szenvedélyé, a másik a punnyadt hétköznapoké, ki-ki döntse el, melyik a szimpatikusabb. Még jó, hogy Shriver ennél sokkal-sokkal jobb író, aki vállalja a kockázatot és szembemegy az örök „miért nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá?” dilemmával. (Azért nem, kedves Paula, mert mellette jó eséllyel tök ugyanilyen hisztis családanya lennél.) Mert ugyan adott pillanatban valóban mindent megváltoztathat egy döntés, de hosszú távon – pláne egy élet távlatában – értelmetlen és rossz döntésről beszélni. Bármelyik úton indulunk el, ugyanúgy várhatnak ránk buktatók, csalódások, kudarcok, hisztik – ahogy sikerek és boldog pillanatok is. Nagyjából egy dolog biztos: az életünk maga a kiszámíthatatlanság.

Irina „két élete” bővelkedik sikerben és kudarcban egyaránt – az a bizonyos döntés ugyan kihat az élete minden területére – a családjával, barátaival való viszonyára, a karrierjére, az anyagi helyzetére, az önbecsülésére – ám az már ízlés kérdése, hogy ki melyik „irányt” tekinti jobbnak, boldogabbnak. S noha Shriver okos szerző, aki elképesztő következetességgel, szigorúan, technikásan pakolgatja egymás mögé az egyes fejezetpárokat, látszólag hideg fejjel és abszolút kiegyensúlyozottan, ő sem tudja megállni, hogy – bármily szolidan is, de – állást foglaljon az egyik döntés mellett. (Szerencsére ezzel együtt maximálisan meghagyja nekünk a saját állásfoglalás lehetőségét, tehát ez jelen esetben a legkevésbé sem kritika, csupán azt bizonyítja, hogy a szerzőnek is van lelke – nem csak esze.) 

Ami nem is árt, mert bizony olvasás közben könnyen kialakulhat egy olyan kép, hogy ez egy túlságosan is agyas könyv, ahhoz képest, hogy érzelmekről, érzelmek diktálta választásokról szólna – Shriver analitikus éleslátással boncolgatja szereplőit, nagyjából annyi együttérzéssel, mintha azok a boncasztalon élve kifeszített békák lennének. Gondolom, az írónő korábbi művei ismerőinek ez nem meglepetés, de gyakran – azt hiszem, túlságosan is gyakran – éreztem azt, hogy pont annyival hatoltunk mélyebbre Irina önanalizálásába (önmarcangolásába), hogy az már kényelmetlen legyen. Kényelmetlen, mert olvasás közben óhatatlanul az olvasó is boncasztalra kerül – és még aki olyan szerencsés, hogy nincs meg a maga Hufnegál Pistije, az sem érezheti biztonságban magát.

Shriver szembesít minket egy halom elő- és értékítéletünkkel, önáltatásainkkal, megalkuvásainkkal, megszokásainkkal – és ez nagyon nem esik ám jól. És bár tálcán kínálja magát a leegyszerűsítés a „mi a fontosabb, a perzselő szenvedély vagy a nyugodt, biztonságos, kiszámítható kapcsolat” kérdéskörre, de azért nem árt, ha látjuk: ez a könyv ennél sokkal-sokkal többről szól. Például arról, hogy vannak helyzetek, amikor nem lehet olyan döntést hozni, amit életünk valamely pillanatában ne bánnánk piszkosul – épp ezért az egyik legnagyobb feladatunk megtanulni felvállalni a saját döntéseink. Ha ezt megtanultuk, utána már nyugodt szívvel és emelt fővel nézhetünk vissza és mondhatjuk azt akár a faképnél hagyott lehetőség szemébe is, hogy „minden rendben van”.


Kiadó: Gabo
Fordító: Komló Zoltán

2014. augusztus 28., csütörtök

Neil Gaiman: Szerencsére a tej

Kezdem megszokni, hogy először mindig nagyon mérges vagyok erre a pasasra. De komolyan! Hogy úgy érzem magam, mint a gyerekei a könyvében: hogy megint kiszúrja a szemem valami agyament, légből kapott mesével. Holott tényleg az izgat, merre járt. Az izgatna, milyen tájakon kalandozik újságolvasás, sóhaj, kényszeredett kászálódás, kulcs-csörgés után és a megérkezés toporgó hímezése-hámozása előtt. Hogy hol járt a két dolog között. Mert így ismertem meg, mint kényszeres között-járót. És mert a között-járást eddig is nagyon jól – azaz, hát szerintem nagyon jól; na, mondjuk így: úgy érzem, nekem mesélte.

Kezdem megszokni – szerencsére a tej azért hazaért, löttyinthetek a kávéba, és elmerenghetek rajta, mennyire jó volt abban a nézőpontban, ahonnan nézve még minden kaland. Egy átkelés a szörnymódra hörgő benzindobozok között, a túloldalra, ami maga a vadon – hiszen nem jártunk még arra, nemrég költöztünk ide; csak úgy hallottuk, friss szomszédtól, pakolás közben, (ha már ide jöttünk lakni), hogy arra van a bolt, ahol tejet kapni. Most a sajátomat mesélem, azt a jócskán benőtt élményt, amikor hasonlóan szaladt el a fantáziám, mint Neil Gaimannak. A rácsodálkozás képességéből növő fantasztikus mesék mentségének születését én is ismerem – akár a legtöbb ártatlan hazug… bár én nem használtam „Közönséges bűnözők” módjára sorvezetőt. Ahogyan névtelen kisfiú-mesélőnk édes apukája – persze rögvest lebuktatva magát. Hiszen a gyerek nemcsak szívesen rugaszkodik el a mese távolugrásába, megérkezni is szeret. Mennyire tisztábban, és azonnal látja a mentségkereső, bájosan bonyolult, többszörös időutazásos kaland valóság-magvacskáit maga körül, mint a mintaadó történetben a nyomozó! Persze ez a hazugság ártatlanabb. Alapjellemzője, hogy lelepleződik… s jól teszi – hiszen a rejtvény megfejtése, a leleplezés öröme is ismérve a jó mesének.

Szóval nagyon mérges voltam Neil Gaimanra – hogy megint miféle könyvnek látszó tárggyal szúrja ki a szemünket, ezúttal tettestársakat is belerángatva a bűnbe. Mert Scottie Young rajzai (és az angol kiadást illusztráló Chris Riddellé is, a maga kevésbé szürreális világával) a szöveg egyenrangú partnerei – sőt, olykor a rajz az igazi mesélő, mint az utolsó, mindent idézőjelbe helyező képen. Mert persze kirakódik megint az idézőjel, hogy elgondolhassuk: rögtönzött, eleve hibás magyarázkodásainknak olykor mekkora távlatokat ad a belecsomagolt igazság… avagy máshonnan nézve: hogy léteznek a mesék. Hogy a titok, északfok, idegenség minden bekamerázott átláthatóságunk, monitoron nézhető idő- és helyazonosságok ellenére is létezik – és hogy sokkal teljesebben hordozza a betű, mint a kép. S hogy ennél is teljesebb lehet, ha a kettő játszik egymással. Megint kirajzolódhat így, milyen is a jól elképzelt illusztrált mesekönyv, hogy mire képes a regény… és hogy mennyire jó, ha a felnőtt, ha az apuka játszik a gyerekeivel. Így, hogy a játékból, a gyerekek reakcióiból az is látszik, ez a játék mindennapi. 

Szeretem Neil Gaiman mondatait, továbbra is; méreg ide, méreg oda, megszokás ide, megszokás oda, amikor olvasom, akkor beszippant. Szeretem, hogy a tőmondat-szerű egyszerűségbe egyszer csak kényelmesen beköltözik a filozófia. Hogy lehet szereplőt kérni a mesébe, és az se baj, ha csillámpónit – de a jó mesében a wámpírokból nem lesz szerwilisen érted éhező csillám-pasi. Hogy a mesébe zavarodás a meséléssel vele jár – csak el kell kapni a mesét ilyenkor is, mint egy piranhákkal teli gömbakváriumot. És hogy a rafináltra csavart történetekben mindennek meg kell történnie: hogy nem elég magad - az egész világot kell megmentened. Még ha valójában te se forogsz veszélyben (nemhogy a világ) akkor is. A jó mesének a tét ad értéket – persze hogy mindenki a legnagyobb tétet teszi fel, ha teheti; s persze hogy (ennyi utolsó pillanatban elsütött világmentés után) már csak nevetünk ezen. Neil jó mesélő, kineveti a legnagyobb feltett tétet is – és így, hogy velünk is kinevetteti, nem őt nevetjük, hanem a mesét.

Szóval ez a könyv úgy egyébként rendben van. Szerintem nem egyszer leszek még nagyon mérges Neil Gaimanra – de hogy olvasni fogom, az biztos. Ezt vehetitek ígéretnek.

Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán

2014. augusztus 26., kedd

Barbra Streisand: Back to Brooklyn (CD)



Tán nem tévedek, ha azt mondom: egy idő után azért az ember, főleg ha látott már ezt-azt a sztárvilágból, egészséges kétkedéssel fogadja a lépten-nyomon feltűnő nyilatkozatokat-kinyilatkoztatásokat arról, hogy ez meg az a sztár mennyire kedves, emberséges, földhözragadt, „egyszerű” lény valójában. Kedvelt és gyakran használt marketingfogás a „szomszéd lány” – aki lehetnék én is, lehetnél te is, akin fikarcnyit sem változtatott, hogy hirtelen a világ egyik legkedveltebb előadója lett. Ilyenkor többnyire hátralépünk kettőt és azt mondjuk: nemár… Többnyire.

Picit így voltam én is, amikor betettem a lejátszóba Barbra Streisand legújabb albumát, a 2012 októberében, a brooklyni Barclays Centerben adott két „Back to Brooklyn” koncert felvételét, mely stílusosan az I Remember Barbra című, 1981-es dokumentumfilmből kölcsönzött részletekkel indul. Mely részletekben úgymond „az utca embere” mondja el, miért is szereti oly nagyon Barbrát, az egyszerű brooklyni lányt – aki a számtalan Oscar-, Golden Globe-, Emmy-, Tony- és ki tudja, még milyen kritikusi díjak, valamint 145 millió eladott lemez mellett is megmaradt annak, aki. Okos marketingfogás, gondolhatnánk, aztán megszólal egy hölgy, és kerek perec közli (gondolom, a kamerával) hogy mennyire utálja, ha a művésznőt az orra miatt „piszkálja” a sajtó, miért nem hagyják békén azt a szegény lányt, és foglalkoznak inkább a szép szemével. És hirtelen simán elhiszem (pláne, mert magam is voltam tanúja annak, ahogy egy falusi közösség tagjai „közéjük valóként” áradoznak kis hazánk egyik legendájáról), el tudom képzelni, hogy ezek az emberek tényleg úgy gondolnak Barbra Streisandra, mint az ő Barbrájukra, Brooklyn Barbrájára, aki valójában semmiben sem különbözik attól a nyolc éves kislánytól, aki a brooklyni utcákat rótta. S ugyan miért ne gondolhatnának így rá?

Épp ezért lehetett hatalmas esemény, amikor jó ötven évvel azután, hogy maga mögött hagyta Brooklyn utcáit, hogy meghódítsa a világ színpadait, az énekesnő „hazatért”, hogy két megakoncertet adjon az épp akkortájt megnyitott Barclays Centerben. Mely koncertek felvétele mi mással is kezdődhetne, mint az „As If We Never Said Goodbye” című számmal – a közönség őrjöng, az énekesnő boldog, a hallgató pedig, ha elég érzékeny, már sírdogál is. Ha nem, akkor „csupán” boldog mosollyal az arcán hallgatja, és élvezi, hogy elringatja a zene. Mert az nem változott az évek során, szerencsére: továbbra is azt az érzelmes, nosztalgikus, itt-ott édesbús, itt-ott nagyszabású, megható dallamokat kapjuk, ugyanazzal a kifinomult, gyönyörű énekhanggal, amit megszerettünk.

Fura dolog ám ez – én például sosem gondoltam úgy magamra, mint Barbra Streisand hatalmas rajongójára. Van itthon egy-két CD tőle, hallgattam is őket néha, ám ha kérdeznek, előbb jutnak eszembe a filmjei, mint a zenéje. Mégis, ott van a tudatom mélyén, mint a nagy klasszikusok többsége, és ha meghallom bármely számát, jóleső melegséggel ölel át: hisz legtöbbjük ismeretlenül is ismerős (még ha nem is folyt a csapból sosem). Hogy már a nagymamáim korosztályának is az lehetett, csupán hab a tortán – épp az a szép ezekben az időtlen, jazzes-musicales dallamokban, hogy úgymond „soha nem mennek ki a divatból”. Viszont tán meg kell érni hozzájuk – biztos vagyok benne, hogy idővel mindannyian jobban értékeljük őket.

Érzelmes korong ez, s nem csak a számok és a dokumentumfilmes hanganyagok okán – emlékezik az énekesnő is, érzelmekkel, meghatottan (úgy, hogy elhiszem neki), szívszaggató duettet énekel egy szem fiával és szerelmet vall Brooklynnak a kísérőfüzet lapjain. De mire odáig jutunk, már mindegy – rég nem kételkedünk, nem ráncoljuk a homlokunkat, nem gondolkodunk azon, hogy akkor ez most marketingfogás-e vagy sem: rég meg vagyunk véve. És már az is mindegy, hogy jó pár válogatásalbum és koncertfelvétel után sokadszor hallgatjuk ugyanazokat a dallamokat. Mert ami ennyire jó, azt nem lehet elégszer – az igazi rajongók valószínűleg úgyis begyűjtik ezt az albumot is, akár a megelőzőeket; az énekesnő munkájával ismerkedők pedig akár ezzel is kezdhetik – végtére is szinte az összes „nagy” klasszikus szerepel rajta. És csendben irigyelhetik azon szerencséseket, akik élőben is hallhatták.

 

2014. augusztus 24., vasárnap

A Grand Budapest Hotel



Túlzás lenne azt állítani, hogy elkötelezett rajongója vagyok Wes Andersonnak, nem is láttam minden filmjét, de az tény: amit eddig igen, azok - így vagy úgy - egytől egyig elvarázsoltak. Az a fajta filmes „őrület” az övé, amit egyszerűen nem tudok nem szeretni: félelmetesen jól kitalált, összetett karakterek, sokértelmű párbeszédek, vizuális gegek tömkelege, valódi stílusorgia, kiszólások, poénok, utalások garmadája. Minden értelemben, mindenből „sok” – ezt kár is lenne tagadni. Kell hozzá egyfajta nyitottság és elborultság – konzervatív ízlésű, netán az elvontságokra kevésbé fogékony nézőknek hiába is próbálnánk magyarázni, miért is olyan zseniális, leginkább értetlenkedő tekinteteket kapnánk cserébe.

Anderson legújabb agymenése, A Grand Budapest Hotel attól a  perctől kezdve kötelező néznivaló volt számomra, hogy megtudtam, a főszereplője nem más, mint az isteni Ralph Fiennes (igen, kicsit úgy vagyok vele, mint Bella Edwarddal – öhmmm, tökéletesen, szívdöglesztően, gyönyörűséges…). Na jó, azért nem, de tény: nagyjából kritikátlanul imádom minden filmes megnyilvánulását. Az már csak hab a képzeletbeli tortán, hogy e filmben rajta kívül még körülbelül harminc hasonlóan remek színész szerepel – azt hiszem, Anderson egyike azon rendezőknek, akiknek fél szavára ugrik bárki, aki él és mozog a (komolyan vehető) filmes iparban. Igazi filmrajongó-álomsport megpróbálni kiszúrni az összes két-három jelenetre beugró nagy nevet. 

Sajnos-szerencsére a film van olyan érdekes, hogy erre csak jó pár újranézés után legyen esélyünk – addig a figyelmet óhatatlanul lopják a képi megoldások egyfelől, a történet és a forgatókönyv kanyargói másfelől. Mert ez a többszörösen keretbe helyezett tündéri kis habcsók-mese a hegyek közt megbújó csodaszállodáról és csodákba illő főportásáról valójában egy nagyon is komor történet a világot maga alá gyűrő gyűlöletideológiák pusztításáról – ugyanakkor egy szeretetteli, nosztalgikus tisztelgés egy letűnt kor, egy letűnt világ előtt, ahol a szépség, a tisztesség, az alázat, az egymás iránti figyelem még jelentett valamit. No és persze főhajtás azon ritka emberpéldányok előtt, akik még a kapzsiság, gyűlölet, gonoszság térnyerése közepette is meg tudták őrizni eme hajdan volt erényeket. Hogy ez így épp olyan cukormázasan hangzik, mint amilyen a filmbeli hotel homlokzata? Valóban – mégis, olykor jó azt gondolni, hogy ezek az elvont fogalmak valaha jelentettek valamit. Még ha tudom is, hogy jó eséllyel az utánunk következő generációknak már szótárra lesz szükségük ahhoz, hogy kibogozzák az értelmüket.

Persze Wes Anderson a saját – meglehetősen sajátos – látásmódján keresztül szűrve pakolja elénk mindezt. Bohózatot csinálva tragédiából és szerelemből egyaránt. Mintha a máz alól kibukkanó nosztalgikus báj is csupán egy kellék lenne – a világért el nem ismerné, hogy ő itt bármit komolyan gondol. S épp ezzel győz meg, hogy komolyan gondolja. Hogy ez az őrült mese a nyolcvanas özvegy grófnőket szórakoztató főportásról és az ő váratlan örökségéről, börtönből való szökésről, szállodaportások Európán átívelő titkos társaságáról, és egy kötelékek nélküli – Zero – arab kinézetű ifjú kvázi-örökössé fogadásáról a fasizmus terjedése közepette valójában egy mélyen tisztelt kor és életérzés megidézése (és elsiratása). (Nem idegen a rendezőtől ez a módi – a legalább ennyire őrült Édes vízi élet láttán sem nehéz elképzelni a kis West, ahogy tágra nyílt szemmel bámulja a bálvány, Jacques Cousteau filmjeit – hogy aztán felnőve oly jóízűen kiparodizálja, de olyan szeretettel, ahogy csak egy igazi rajongó tudja.) 

Imádnivalóan őrült film ez – minden egyes képkockája újranézésért kiált. No meg azért, hogy olvassunk megint a Monarchia aranykorában játszódó történeteket (saját bevallása szerint Stefan Zweig művei hatottak Andersonra, hát, érdekes lenne, de miért ne…) meg némi Hrabalt – szerintem a film humora egyértelműen Hrabalért kiált. És persze itt az ideje beszerezni a rendező többi filmjét is…


2014. augusztus 22., péntek

Baráth Katalin: Az arany cimbalom



Noha az idei könyvheti kínálatból egyértelműen Dávid Veron kalandjainak újabb felvonását vártam leginkább, miután kézbe kaparintottam, megszaglásztam, forgattam, kigyönyörködtem magam a borítóban, félretettem, hogy majd ezt viszem magammal nyaralni. Meg nem mondom, miért követelte magának a „nyaralós könyv” plecsnit, de így tett – fel sem merült, hogy ne az áldott vízparti nyugalomban olvassam. (Elnézve a netes értékeléseket, képeket, posztokat, ezzel nem voltam egyedül – ugyan jómagam amikor épp nem olvastam, többnyire aludtam a parton, tehát személyes megfigyelés eredményével nem szolgálhatok, de nem csodálkoznék, ha az idei nyár legkedveltebb strandolvasmánya Az arany cimbalom lenne.) 

Pedig amúgy nem egy könnyed strandkönyv – sőt! Nem elég, hogy két évet kellett várni rá a megszokott egy helyett (…megérte…), ráadásul a szokottnál jóval komorabb hangulatot, véresebb bűntényeket és kézzelfogható veszélyeket kapunk. Kissé megvezetve éreztem magam, amikor szembesültem azzal, hogy Veron (a kotnyeles, magát mindig bajba keverő, nyomozgatni vágyó, túl sokat gondolkodó, hát még mennyit csacsogó, de azért többnyire a komoly „baj” innenső oldalán tartózkodó Veron) mekkora kalamajkába keveredik. Csak néztem, mint pusztai borjú az újkapura, hogy akkor most hogy is van ez? Mert hát arra számítani lehetett (részben a kronológia, részben a megelőző írói nyilatkozatok okán) hogy az első világháború közeledtével a bájos (nem cukrosan bájos, inkább parasztosan bájos) hangnem változik – ám épp a száz évvel ezelőtti nyár eseményei miatt az olvasó könnyen beleeshetett abba a csapdába, hogy úgymond mindent a történelmi események „számlájára” ír. Na, ehhez képest hatalmas meglepetés, hogy Veron nem annyira a trónörökös meggyilkolása és a Monarchia (s a világ) életét megbolygató szerbiai események miatt merül nyakig a slamasztikába, hanem egy negyven évvel korábbi betyárhistóriának köszönhetően.

Mely história egyébiránt bőven szolgál vérfagyasztó következményekkel – minek ide háború, mondhatnánk, ha lenne kedvünk ironizálni. Csak hát az a szomorú helyzet, hogy a háború olyasmi, amivel kapcsolatban nincs. Nem is tudtam eldönteni olvasás közben, hogy mi a hátborzongatóbb: a pusztai betyárok kegyetlenkedései vagy a szarajevói merényletet követő lázas-hazafias készülődés a közelgő háborúra. Ókanizsán, csakúgy, mint a Monarchia megannyi városában, a visszavágás vágya, a büszkeség, az elszántsággal elegy naivitás határozza meg a lakosok viszonyulását a lehetséges háborúhoz – a fiúk önként és dalolva jelentkeznek a frontokra, s meggyőződésük, hogy néhány hét alatt megmutatják a gaz szerbeknek, milyen is a magyarok istene. Tudjuk, mi lett a vége – ezért is szorul össze a torkunk. S ezért lehet, hogy eleinte - akárcsak az álmos Ókanizsa lakosai - mi sem nagyon tudunk mit kezdeni a kertek alatt lezajló drámával. Jelesül, hogy néhány utassal a fedélzetén eltűnik egy társaskocsi.

Hogy Veron miképp keveredik az eseményekbe s a társaskocsi eltűnésének mi köze holmi betyártörténetekhez, arról vétek lenne bármit is elárulni – legyen elég annyi, hogy „mindenlébenkanál” zsurnálhölgyünk (aki már nem is annyira az, de tán jobb, ha Veron megváltozott életkörülményeiről is mélyen hallgatunk) most aztán tényleg az események közepébe pottyan. Annyira, hogy a regényidő nagy részében nem is nyomoz – kénytelenek hát megtenni helyette mások. A nem kevésbé kétbalkezes, ám rendkívül szórakoztató párost alkotó Remete Pista és Veron bátyja, Dávid Jóska igazán megérdemelték már, hogy megmutathassák magukat úgy istenigazából az olvasóknak. Legalább biztosak lehetünk benne, hogy Veron jó kezekben van, amikor épp neki van szüksége segítségre. Az igazi meglepetés nem is ez, hanem hogy Veronunk édesapja, Dávid Szilveszter is jelentős szerephez jut – na de erről meg aztán tényleg hallgatnunk ildomos.

Csupa meglepetés ez a regény, s bár nem jellemző rám, hogy sírva fakadnék, ha véletlenül valaki felfedi a cselekmény fordulatait (a legtöbb könyvnek konkrétan megnézem a végét, mielőtt belekezdenék), ezúttal kifejezetten örültem, hogy a fülszöveg (s az előzetes hírverés) ily keveset árult el abból, mit tartogat Az arany cimbalom. S bár nagyon hiányzott a megszokott békebeli ókanizsai hangulat (annyira rákészültem már, hogy négyszázegynéhány oldalon keresztül szívhatom magamba), amit kaptam helyette, arra sem lehet panasz – betyárromantika helyett (amiről egyébiránt fogalmam sincs, mennyire „rántja le a leplet” a szerző, lévén hogy sosem olvastam betyártörténeteket) igazi vérgőzös akciót; délutáni tea melletti kedélyes nyomozgatás helyett több idősíkon játszódó, rendkívül ügyesen összerakott, az olvasót számtalanszor megvezető, nem egykönnyen kibogozható krimit.

Sokszor felmerült már a sorozattal kapcsolatban, hogy vajon folytatódhat-e a világháború idején, s utána, hogy bele lehet-e keverni egy ilyen kedélyes krimibe a Trianon utáni országszakadást vagy a háborús áldozatokat – volt idő, amikor azt mondtam, nem, a Veron-krimik maradjanak csak meg a saját kicsit poros, kicsit ártatlan, békebeli jellegüknél, amit nem szennyeznek be politikai perpatvarok, tömeges halálok, világégések. Most, a negyedik kötet után azt mondom, ez a világ bármit kibír – és ezt most nagyon komolyan gondolom. Baráth Kata ezzel a kötettel számomra minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy meg tud újulni, át tudja színezni úgy a már tökéletesen megrajzolt világát, hogy az bármilyen körülményekhez alkalmazkodjon, tud annyit árnyalni a már kötetekkel ezelőtt megtalált hangon, hogy egy percig se érezzük azt: „lógnak” rajta a ráaggatott, túlságosan nagyméretű konfliktusok. Úgyhogy hajrá tovább, kedves Dávid Veron – ha ilyen az eredmény, egye fene, azt se bánom, ha többet kell várni a következő kalandra!


Kiadó: Agave

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...