Kezdem megszokni, hogy először
mindig nagyon mérges vagyok erre a pasasra. De komolyan! Hogy úgy érzem magam,
mint a gyerekei a könyvében: hogy megint kiszúrja a szemem valami agyament,
légből kapott mesével. Holott tényleg az izgat, merre járt. Az izgatna, milyen
tájakon kalandozik újságolvasás, sóhaj, kényszeredett kászálódás, kulcs-csörgés
után és a megérkezés toporgó hímezése-hámozása előtt. Hogy hol járt a két dolog
között. Mert így ismertem meg, mint
kényszeres között-járót. És mert a között-járást eddig is nagyon jól –
azaz, hát szerintem nagyon jól; na, mondjuk így: úgy érzem, nekem mesélte.
Kezdem megszokni – szerencsére a
tej azért hazaért, löttyinthetek a kávéba, és elmerenghetek rajta, mennyire jó
volt abban a nézőpontban, ahonnan nézve még minden
kaland. Egy átkelés a szörnymódra hörgő benzindobozok között, a túloldalra, ami
maga a vadon – hiszen nem jártunk még arra, nemrég költöztünk ide; csak úgy
hallottuk, friss szomszédtól, pakolás közben, (ha már ide jöttünk lakni), hogy
arra van a bolt, ahol tejet kapni. Most a sajátomat mesélem, azt a jócskán
benőtt élményt, amikor hasonlóan szaladt el a fantáziám, mint Neil Gaimannak. A
rácsodálkozás képességéből növő fantasztikus mesék mentségének születését én is
ismerem – akár a legtöbb ártatlan hazug… bár én nem használtam „Közönséges
bűnözők” módjára sorvezetőt. Ahogyan névtelen kisfiú-mesélőnk édes apukája –
persze rögvest lebuktatva magát. Hiszen a gyerek nemcsak szívesen rugaszkodik
el a mese távolugrásába, megérkezni is szeret. Mennyire tisztábban, és azonnal
látja a mentségkereső, bájosan bonyolult, többszörös időutazásos kaland
valóság-magvacskáit maga körül, mint a mintaadó történetben a nyomozó! Persze
ez a hazugság ártatlanabb. Alapjellemzője, hogy lelepleződik… s jól teszi –
hiszen a rejtvény megfejtése, a leleplezés öröme is ismérve a jó mesének.
Szóval nagyon mérges voltam Neil
Gaimanra – hogy megint miféle könyvnek látszó tárggyal szúrja ki a szemünket,
ezúttal tettestársakat is belerángatva a bűnbe. Mert Scottie Young rajzai (és az
angol kiadást illusztráló Chris Riddellé is, a maga kevésbé szürreális
világával) a szöveg egyenrangú partnerei – sőt, olykor a rajz az igazi mesélő,
mint az utolsó, mindent idézőjelbe helyező képen. Mert persze kirakódik megint
az idézőjel, hogy elgondolhassuk: rögtönzött, eleve hibás magyarázkodásainknak
olykor mekkora távlatokat ad a belecsomagolt igazság… avagy máshonnan nézve:
hogy léteznek a mesék. Hogy a titok,
északfok, idegenség minden bekamerázott átláthatóságunk, monitoron nézhető idő-
és helyazonosságok ellenére is létezik – és hogy sokkal teljesebben hordozza a
betű, mint a kép. S hogy ennél is teljesebb lehet, ha a kettő játszik
egymással. Megint kirajzolódhat így, milyen is a jól elképzelt illusztrált
mesekönyv, hogy mire képes a regény… és hogy mennyire jó, ha a felnőtt, ha az apuka játszik a gyerekeivel. Így, hogy a játékból, a gyerekek reakcióiból az is látszik, ez a játék mindennapi.
Szeretem Neil Gaiman mondatait,
továbbra is; méreg ide, méreg oda, megszokás ide, megszokás oda, amikor
olvasom, akkor beszippant. Szeretem, hogy a tőmondat-szerű egyszerűségbe
egyszer csak kényelmesen beköltözik a filozófia. Hogy lehet szereplőt kérni a
mesébe, és az se baj, ha csillámpónit – de a jó mesében a wámpírokból nem lesz
szerwilisen érted éhező csillám-pasi. Hogy a mesébe zavarodás a meséléssel vele
jár – csak el kell kapni a mesét ilyenkor is, mint egy piranhákkal teli
gömbakváriumot. És hogy a rafináltra csavart történetekben mindennek meg kell történnie: hogy nem elég magad - az egész
világot kell megmentened. Még ha valójában te se forogsz veszélyben (nemhogy a
világ) akkor is. A jó mesének a tét ad értéket – persze hogy mindenki a
legnagyobb tétet teszi fel, ha teheti; s persze hogy (ennyi utolsó pillanatban
elsütött világmentés után) már csak nevetünk ezen. Neil jó mesélő, kineveti a
legnagyobb feltett tétet is – és így, hogy velünk is kinevetteti, nem őt
nevetjük, hanem a mesét.
Szóval ez a könyv úgy egyébként
rendben van. Szerintem nem egyszer leszek még nagyon mérges Neil Gaimanra – de
hogy olvasni fogom, az biztos. Ezt vehetitek ígéretnek.
Kiadó: Agave
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése