2014. szeptember 29., hétfő

Karin Alvtegen: Szégyen



„…nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. És csakis azt gondolhatjuk, hogy aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra meg újra. Egy hosszan tartó pokolban, mely azonos azzal, ahonnan jövünk. De egyszer csak kegyes lesz hozzánk az a pokol. És vértelen.”

Alessandro Baricco Vértelenül című kisregényének (újra kéne olvasni…) sorai tolulnak fel bennem, amikor Karin Alvtegen regényére gondolok. Nem véletlenül – tán soha nem olvastam még ennél pontosabb megfogalmazását azoknak a kis magánpokloknak, melyekbe mi zárjuk saját magunkat. A svéd krimiszerző – nálunk is megjelent három regénye a Skandináv Krimik sorozatban, na, ezeket meg jól el kéne olvasni – első szépirodalmi műve két önmagát saját szégyene kalitkájába záró nő tragédiája: mindketten múltbeli események, feldolgozatlan traumák, beléjük nevelt dogmák, parttalan lelkiismeret-furdalások foglyai, akik képtelenek kitörni a gondosan magukra szabott rácsok közül.

Egyikük a szó szoros értelmében képtelen: Maj-Britt ötvenes éveiben járó, kórosan elhízott, végletesen embergyűlölő nőszemély, aki évtizedek óta nem hagyta el lakását, a szociális munkásokon kívül nem érintkezik senkivel, múltját erővel elfojtja, korábbi életére még csak emlékezni sem hajlandó, időnként feltoluló érzelem-kezdeményeit pedig újra meg újra éktelen zabálásba fojtja. Hogy mégis kénytelen beengedni kalickájába a külvilágot, az egy gyerekkori baráttól érkező váratlan levélnek, egy mindenre elszánt szociális gondozónak és egy súlyos betegségnek köszönhető. Ám addig Maj-Britt még jó néhányszor megküzd saját gonoszságával, múltja árnyaival és azzal a belénevelt szégyennel, amit visszataszító teste miatt éreznie kell.

A fiatal orvos, Monika mindenben Maj-Britt ellentéte: szakmájában sikeres, vezető pozíciót tölt be egy magánklinikán, jómódú, gyönyörű lakással, autóval, drága holmikkal; szép, vonzó, okos. Csak épp olyan magányos, amilyen magányosak csak azok lehetnek, akiknek minden lehetőségük meglenne rá, hogy társra, barátokra leljenek, akik élhetnének pezsgő társasági életet, de önmagukat zárják el a külvilágtól, mert betegesen rettegnek megbízni a másik emberben. Monika tizenéves kora óta hurcolt bűntudata, testvére halála kapcsán érzett felelőssége megakadályozza, hogy bárkit közel engedjen magához – s amikor mégis, amikor egy percnyi boldogságot engedélyez magának, azonnal lecsap rá a kéz, amely nem engedi, nem engedheti, hogy boldog legyen. Egy tragikus baleset, amiben másvalaki hal meg „helyette”, olyan lavinát indít el, ami maga alá temeti a nő minden gondosan felépített önvédelmi bástyáit.

Ijesztő és fájdalmas ez a könyv – Alvtegen pszichológiailag megkérdőjelezhetetlenül hiteles viselkedési módokat ír le, gyönyörűen építi fel az ok-okozati hálókat, már-már elborzaszt, mennyire pontosan belelát az emberi lélekbe. A skandináv protestantizmus szélsőséges ágának „fekete pedagógiája” mentén nevelt tizenéves megalázása például természetszerűen vonja maga után a már felnőtt áldozat végletes undorát mindentől, aminek köze van a testiséghez – onnantól, hogy ki sem mozdul a házából, nehogy érintkeznie kelljen más emberekkel, odáig, hogy testéből egy visszataszító szörnyet alkot, mely mögé elbújhat, mely távol tartja tőle a külvilágot, mely igazolja a belé nevelt kódokat. Akárcsak a korán elvesztett testvér halála feletti bűntudattal küzdő, minden cselekedetét a „helyette is élnem kell” teljesíthetetlen teljesítmény- és tökéletességhajszolása által meghatározott, vélt „bűne” terhétől szabadulni képtelen nő bűnelkövetése – ijesztően logikus, ugyanakkor mélységesen szánalmas, ahogy saját hálójába gabalyodva beteljesíti a saját szégyenét. Mintegy elköveti a bűnt, amiért végre a világ is méltón megbünteti – ha már ő hiába bünteti magát tizensok éve vélt bűnéért.

Legnagyobb erőssége mégsem ez, hanem hogy szereplői szinte tapinthatóan valóságosak, lehetnének te, én, a szomszéd, bárki… Mert mindannyiunknak vannak traumái, és mindannyiunk felett ott lebeg a sötét felhő, ami arra késztet, hogy elfojtsuk őket – mert így látszólag könnyebb. Könnyebb a szőnyeg alá söpörni és büntetni magunkat, mint adott esetben segítséget kérni a feldolgozáshoz. Maj-Britt és Monika egyaránt olyan súlyos traumákat hordoznak, melyek könnyedén megkeseríthetik egy ember életét – de nem kötelező hagyni, hogy így legyen. A terapeuta után rövid időn belül másodszor fog el az az érzés, hogy a kortárs skandináv irodalom egyfajta pszichológiai nevelést tűzött ki célul – mintha csak azt mondanák, emberek, beszéljétek ki, sírjátok el, ha kell, kérjetek segítséget, de ne hagyjátok, hogy a tökéletesség látszata mögött szépen lassan meggyilkoljanak titeket az elfojtások. Nehéz vitatkozni ezzel – pláne ha bármiféle amerikanizált szirup, görbe tükör, erőltetett irónia nélkül, mindvégig az embert és az egymás iránti felelősséget szem előtt tartva pakolják elénk.

Írhatnék arról, hogy bár pszichológiailag tökéletesen a helyén van és krimiket idéző sodrásának, izgalmas nézőpontváltásainak köszönhetően még egészen könnyen olvasható és a téma ellenére szórakoztató is Alvtegen regénye; a cselekmény bizonyos elemei és a vége felé bántóan sokasodó véletlen összetalálkozások kissé döccentik az élményt – de nem akarok. Remek könyv ez, és legszívesebben a kezébe nyomnám mindenkinek, aki egyszer is kísértésbe esett, hogy dédelgetett szégyenérzések mentén határozza meg önmagát. Nekem olvasnom kellett, és most kellett olvasnom.


Kiadó: Animus
Fordító: Dobosi Beáta

2014. szeptember 27., szombat

Amerikai szépség - film

Nem tudom, időnként hol járok az időben – tényleg, mintha nem abban a korban élnék, ahol épp levegőt veszek; annyira máskor kapok ajándékba élményt, jutok falatnyi gondolathoz, nyűgöz le kép. Így jártam ezzel a filmmel is, de ennek legalább tudom az okát – 1999 környékén annyira tele volt a cipőm az amerikaiakkal – a gyermeteg világképükkel, ahogy konfliktust gerjesztve „oldanak”; a csillagos-sávos lobogó, a lebegő szabadság-eszme alól kilógó érdek-lólábakkal, hogy ezzel a címmel egyszerűen taszított a film. Épp meglehetősen undorított minden, ami amcsi – úgyhogy az aktuális Eszter hiába ajánlotta. Utóbb kiderült, mekkora sznob balfaszság volt ez a részemről – még jó hogy Timi egyik kedvenc filmjéről van szó, s így nem kerülhettem el…

A nevem Lester Burnham. Ez a környék, ahol lakom. Ez az utcám. Ez az életem. 42 éves vagyok. És alig egy éven belül meghalok. Ezt persze most még nem tudom. Bizonyos értelemben már most halott vagyok. Nézzetek rám. Rejszolok a zuhany alatt. Ez a napom fénypontja. Innen már csak rosszabb lesz. Ez a feleségem, Carolyn. Látjátok, hogy megy a metszőolló nyele a kerti cipőjéhez? Ez nem véletlen. Már a puszta látványa lefáraszt. Nem volt mindig ilyen. Régen boldog volt. Régen boldogok voltunk. Ez a lányom, Jane. Egyke. Teljesen tipikus tinédzser. Dühös, bizonytalan, zavart. Bár mondhatnám neki, hogy ez elmúlik, de nem akarok hazudni. A feleségem és a lányom is azt hiszi, hogy irdatlan nagy vesztes vagyok. És igazuk van. Elvesztettem valamit. Nem tudom pontosan, mi az, de tudom, hogy nem voltam mindig ilyen…kába. De tudjátok mit? Sosincs késő megtalálni, ami elveszett…

Szóval az első perctől kezdve vitt a film, bár a teljesét csak a sokadik nézésre adta ki. Ezekhez a mondatokhoz azok a képek, az a minden pillanatában többszörösen idézőjeles, kegyetlen, minden csináltságában az őszintéhez legközelebb kúszó sokrétegűség egyszerűen lenyűgözött. Azzal együtt, hogy a kertvárosi, egyformára nyírt gyepszőnyeg alá kukucskáló filmek hosszú sorában (a Hátsó ablaktól Altman zseniális tablójáig, amely nem véletlenül lett Rövidre vágva) nem ez a legkiemelkedőbb, nem ez megy a legmélyebbre, nem ez tár fel a legdurvábban, ha egyszerűen akarom mondani: nem ez a tipikus amcsi kertvárosi mozi. Kevesebb és több: szűk szeletkét metsz csak a fertőzött területről, de aztán mikroszkóp alatt messze a legélesebb képet adja róla. Előre szólok: a cselekményt amennyire csak bírom, feltárom a következőkben, ha nem láttad, hagyd abba az olvasást és most rögtön nézd meg!


Lester és kis mikrovilága a nézőponttól lesz mélységesen éles – mivel valóban megteremti a halál utáni, „színről színre” látás illúzióját. Lester onnan vissza „mindent” lát – s amit ő, azt mi is; kedves halottunk fanyar, iróniával vastagon fűszerezett narrációjával együtt. Amit az életünkben nem tudunk egymásról, azt talán feltárja a halálunk: cselekedeteink teljes előzmény- és következményhálóját – ezt ígérik a szent iratok, s Alan Ball forgatókönyve ezt az ígéretet illusztrálná; a mód, ahogy Sam Mendes összemarkolja hozzá Conrad L. Hall képeit ezt ez ígéretet mutatná be: valóban színről színre, egy jól követhető ösvény mentén. Azt látjuk, amint Lester Burnham megérti, hogy miért halt bizarr körülmények okán nem érdemelt erőszakos halált. Mert az összes kép Lester szemszögéből látszik – a Jane felé áradó önkéntelen nézői szimpátia a jól elkapott apai nézőpontra rezonál (hisz Jane-t úgymond az apja „szeretet-szemüvegén át” kapjuk csak). Carolyn felépítettsége a férj gunyoros „tisztánlátásától” lesz megérthető és megbocsátható. Tényleg, juss el, kedves néző odáig, hogy úgymond „megbocsátod” Carolyn hűtlenségét – főleg ha Lester Angela (a lánya barátnője) iránti vágyát megbocsátod; az egyik a másiknak hallatlanul vicces és pontos komplementere, látszólag mindkettő kapuzárási pánik-gesztus, valójában mindkettő önmegvalósítás-paródia.

Azt hiszem, megvan a saját kulcsszavam a filmhez. Minden szereplő önmegvalósítás-paródia benne. Mind valamilyen elképzelt idea szoft-változata szeretne lenni: kulturált kertvárosi módon lázadó, mint Lester (gyorséttermi állással és Hot Roddal), példás családanyasága mellett mellékesen sikeres üzletasszony, mint Carolyn (aki ezért természetesen nem vár hálát). A test karrier-útját valódi áldozatok nélkül élő modell, mint Angela (a rosszlányszerepbe menekülő, rémült szűz), a nyugdíjas katona kemény férfiember voltát megtestesítő kiképző-apaikon, mint Fitts ezredes. A „környék Cápája”, mint Buddy Kane, az „ingatlancézár”, és a többiek mind… Még a két Jim is, a buzipár, akik a legközelebb kerültek ehhez a látszatléthez (hisz csak az ideális látszik belőlük). Sőt, még Ricky Fitts is ugyanez a kalap: ő az amcsi önmegvalósítás-paródiák (valójában megfelelési kényszer-félelmek) teljes hiányának paródiája – minden hiteles gesztus hiteltelenítő véglete. Aki először a halott Lester szétrobbant koponyáját is a „memento mori” esztéta-magaslatáról csodálja. Még Jane kétségbeesett vágya is paródia, hogy normális legyen. Ő állna a legközelebb a saját ellentmondásai elviseléséhez – de ő is ideát hajszol (és most nem a mellnagyobbításra gondolok).


Shakespeare-i recept, tévedések vígjátéka, tragédiáig – amit a felvett nézőpont: Lester túlvilágisága által mégiscsak kinevetünk. Ez egy film. Miközben pontos szeretne lenni, pontosan érzékelteti a médium által kirajzolt határokat. Tágabban: a mesélés határait. Hiszen színről színre mesél – de egyetlen nézőpont „mindent-tudásából”, amely a félreértések alapvető oka volt úgy egyébként a „filmi életben”. Mindenki azért érti félre a másikat, mert komolyan veszi az általa sugallt szerepet. Vagy a félreértett „szerepet”. Vagy a belelátott saját-félelmet és szégyent. Ahogyan Fitts ezredes látja köcsögnek a fiát, s hiszi aztán melegnek (a zavarba ejtő, „leselkedés az esőben” szcéna után) Lestert magát. Lester szabadságba szédülésének vonzása (hiába csak egy felrázó szerep) Fittsre annyira erős, hogy gesztusaiban feltárja a titkát – az a csókjelenet a film legbizarrabb pillanata: amikor a félreértések hálózata elindítja a visszafordíthatatlan eseménysort.

Minden alkalommal sírok ugyanis, amikor a film „választható gyilkosáról” hallok. Mondhat bármit Gothár, vagy bárki – a képek pontos egymás-utánját nem tisztelik meg ezek a kijelentések - a forgatókönyv-írót, operatőrt, vágót, rendezőt nem veszik komolyan. S az se véletlen, hogy Mendesék se mondanak erről a mai napig se pro-t, se kontrát – én se magyaráznám a helyükben a bizonyítványom. A lövés után ugyanis (a lövés hangjával együtt) még egyszer látunk mindenkit, a gyilkosság pillanatának pozíciójában. Mondhatni: Lester-i fontossági sorrendben. Carolyn-t, pisztollyal a kezében, a ház előtt, az előkertben, amint a bejárati ajtó felé araszol. Jane-t Ricky karjaiban, amint a szökés előtt gyűjtik magukba a meghittséget. Angelát a tükör előtt, amint a fegyver dörrenésére felkapja a fejét. Aztán látjuk az ezredest (lövés-hang nélkül), amint tépi le magáról a véres pólót – s a fegyverszekrényből hiányzik a pisztolya. Szóba került már: ez a pontos, hallatlanul átgondolt egymásutánban következő képek filmje. Tessék komolyan venni a rendezői szándékot.


Egy hallatlanul vicces sztorit osztanék meg veletek a film félreérthetőségéről: Bikácsi Gergely tette e filmet a „helyére” az egykori Új Oxford Filmenciklopédia első kiadásának végén, túlértékelt-értéktelen moziként, amely dagályosan és hatásvadász módon meséli el, hogyan öli meg a feleség a férjet. Valószínűleg szóltak a filmkritikusnak, hogy nem jól mesélték neki a filmet – mert a második kiadásra kijavította e tévedését, rendkívül pikírt, sértett hangnemben odapökve pár szót arról, miért marad e film továbbra is a túlértékelt szekcióban. (Nyilván nem azért, mert az efféle javítás az enciklopédia történetében körülbelül példátlan, viszont a kedvéért nem szerkesztették át a kötetet – csak magát a vonatkozó oldalt…)

Nem áradozom a színészi játékról, lenne miről, de nem. A film minden színésze tehetség, és mindenki ki is futhatta magát. A saját kedvencemről, a dealer Ricky Fittsről ejtenék pár szót egyrészt a mozi-idő jövőjére pillantva, másrészt a megformálójáról, Wes Bentley-ről. A mozi-időben sajnos Ricky az ideális bűnbak. Ha belegondolsz, ő a legkézenfekvőbb gyanúsított, aki megtalálja a testet, s akinek az alibijét egy olyan személy igazolná, aki egy filmfelvételen úgymond erre a gyilkosságra kéri meg, bérli fel a fiút. Filmes zsenialitás ez is: úgy megalkotni valamit, hogy valóságszagú, kegyetlen kifutása legyen, amire utalások történnek, de egy fikarc sem mesélődik belőle… Wes Bentley pedig nem tudom, mivel haragíthatta magára az álomgyár moguljait, hogy évekig nem jutott neki rendes szerep, maximum olyan elcseszett lehetőségek, mint A szellemlovas, ahol hozzájárulhatott Nicolas Cage további önégetéséhez. Pedig akkora formátumot sejtet e szerepben, mint pl. Joaquin Phoenix. Őérte szerintem kifejezetten kár…

A történet íve pszichológiailag alapozta meg, a képek egymás-utánja elmeséli a történetet – még ha nem is tuszkolja le a nyilvánvalót a torkunkon. Az előzőekből logikusan következik például az is: Fitts úgymond Carolyn elől „ölte el” Lestert. E gyilkossággal „megteremtve” az egyik legszebb élet-összefoglalást, amit láttam, amely minden belerejtett kritika ellenére abszolúte pozitív üzenetet hordoz. Hisz azt sugallja: az életünk tényleg a kezünkben van. Rajtunk áll: önmegvalósítás-paródiák leszünk-e, avagy legalább mogyorónyi nyomokban valódiak. 

2014. szeptember 25., csütörtök

Recirquel - A meztelen bohóc, Művészetek Palotája, 2014. szeptember 18.



„Klasszisokkal jobb” – hirdetik a Művészetek Palotája új évadát beharangozó plakátok városszerte, köztük A meztelen bohóc fotójával illusztráltak is, és tűnjék bár olcsó fogásnak, nem tudom megállni, hogy azt írjam: tényleg. Azzal együtt, hogy engem már a Recirquel – Magyarország első újcirkusz társulata – tavalyi, elsőként a Müpa újcirkusz-sorozata számára alkotott előadása, a Cirkusz az éjszakában is lenyűgözött, az idei Tavaszi Fesztiválon bemutatott, azóta is folyamatosan telt házzal játszott A meztelen bohóc valóban klasszisokkal jobb. Mert míg tavaly az előadás – mint színpadi előadás – hiányosságait és az esetleges esetlenségeket könnyedén felülírta az öröm és büszkeség, hogy igen, nekünk is van egy saját újcirkusz társulatunk, erre idén nem hogy nem volt szükség, de egész konkrétan eszünkbe sem jutott. Sőt! Ezzel az előadással a Recirquel simán belőtte magát abba a ligába, ahol a tavaly szintén a Müpa színpadán látott – számomra egyébként az eddigi legemlékezetesebb „újcirkusz-élményt” nyújtó – Compania Finzi Pasca játszik.

Mely társulat hatása egyébként az előadás során többször felfedezhető – ami korántsem baj, a legjobbaktól tanulni illik, ugyebár. Elsősorban nem is technikát – hisz az már tavaly is kifogástalan volt – hanem színpadi dinamikát, szcenikát, bátorságot, a könnyedebb és súlyosabb elemek egymásra építését. Amitől tulajdonképpen az előadás több lesz, mint egymásra halmozott artistaszámok összessége, és kialakul ez a megfoghatatlan „cirkusz-színház” érzet.

Vagyis a darab maga, melynek középpontja ezúttal a bohóc. A meztelen bohóc, aki a levetett jelmezek közepette keresi, mi rejtőzik jelmez, szerep, máz alatt-mögött. Keresi önmagában, keresi az artistákban, keresi bennünk, a közönségben. Egyed Brigitta bohóca markáns jelenléttel és olykor szívszorító őszinteséggel fogja össze és választja el az egyes számokat – boldog-szomorú alakítása, fájdalma, kommunikációja a közönséggel sokat emel az előadás színvonalán. S bár az első felvonásban még olykor rezgett a léc – nem mindig sikerült eltalálni azt a bizonyos érzékeny határvonalat nevettetés és ripacskodás között – a szünet után a „Tanulj meg fiacskám komédiázni” sorait hallgatva úgy gondolom, még a közönség legszőrösszívűbb tagjai is elmorzsoltak pár – gondosan titkolt – könnycseppet érte (no meg magukért).

Persze hiába főszereplőnk a bohóc, tudja ő, hogy a közönség sosem érte jön: nem is mulasztja el orrunkra kötni, hogy a lényeg itt mindig az attrakció. Ami ezúttal is lélegzetelállító. Noha sajnos a megtekintett előadáson az egyik „húzónév” betegsége miatt borult az eredeti műsorterv, hiánya csak akkor tűnt fel, amikor hazatérve belelapoztunk a műsorfüzetbe és elolvastuk a kedvesen belekészített értesítést. Ha nem látok képeket a kimaradt számról, meg nem mondom, hogy ez az előadás nem így teljes, ahogy van (mint ahogy azt sem, hogy az est egyik leglátványosabb számát „beugró” adta elő).


Apropó, látvány! El nem tudom mondani, mikor láttam olyan lenyűgöző díszletet utoljára, mint ezen az előadáson. Csanádi Judit díszletei ezer szállal kötődnek az előadás tematikájához, önmagukban olyan áthallásokat hordozva, ami sokszor túlmutat még az egyébként remek dramaturgián is. Levetett jelmezekből áll itt minden – a „függöny”, mely elválasztja a „színpadot” a valóságtól, a táncosok dobogói, a szakadék fala, melybe időről időre belezuhanunk, a groteszk-véres termőtalaj, melyből vonagló testek születnek. Nincsenek szavaim arra a borzongató élményre, amit az egész színpadon átívelő vörösben úszó, hálóra erősített ruhaszövetből ki-kibukkanó, torz táncukkal és fájó lüktetésükkel az egészet életre keltő táncosok produkciója adott. Valami olyan mélyen rejlő, zsigeri félelmet-fájdalmat-gyönyörűséget érintő tartalmat hordoz számomra az a jelenet – az előtérben mozgó artista, adjon elő bármilyen mozgásművészeti csodát, itt valójában szinte „díszlet” – hogy az messze-messze túlmutat az előadás keretein.

Bár a csúcspont vélhetően mindenkinek más – a Czigány Judit gyönyörű énekével kísért, majd kocsmazenével aláfestett trambulinozásba torkolló menetelés a szakadék felett szintén megállná a helyét önálló jelenetként, nem csupán újcirkuszi keretek között. S ha már trambulin: a társulathoz A meztelen bohóc előadásai során csatlakozó nemzetközi hírű WallKings trampowall (falas gumiasztal) csapat attrakciója túlzás nélkül állíthatom, hogy megdöbbentő reakciókat váltott ki a közönségből – a nevetés-sikítozás-hitetlenkedés kombója jól mutatta, hogy ilyet magyar színpadon még valóban nem nagyon láthattunk. (Jómagam csak azért nem sikítoztam a mélybe zuhanó trambulin-művészek láttán, mert hasonló számhoz volt szerencsém a tavaszi Cirque Éloize előadás során – ehelyett jóleső büszkeséggel állapítottam meg, hogy na tessék, tudunk mi is olyat, mint a „világ második számú újcirkusz-csapata”.) Egyébiránt nem a WallKings tagjai az egyetlenek, akik vendégjátékukkal színesítik a palettát: a világszerte ismert zsonglőr, Dittmar Laido és öt kiváló kortárstánc-művész erősíti az előadást – vendégszereplésük az én szememben mindenképpen egy előremutató folyamatot jelez.

A show pedig pörög tovább, ezerrel – rövid szünet után szeptembertől ismét látható a Fesztivál Színház színpadán a nagysikerű Cirkusz az éjszakában; októberben pedig a CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztiválon bemutatásra kerül a legújabb darab, a Párizs Éjjel. Csak remélni tudom, hogy a közönség lelkesedése is kitart még jó ideig – és hogy lesz lehetőség, erőforrás, hely, kreativitás újra meg újra megújulni, tanulni, vendégművészeket hívni és vendégjátékra menni más társulatokhoz, egyáltalán: bekerülni a nemzetközi újcirkusz-élet vérkeringésébe. Mert ha van is még mit tanulni – hiszen mindig van – ahhoz kétség nem fér, hogy ez egy világszínvonalú előadás. 

2014. szeptember 23., kedd

Ellentmondásos múltunk: Fekete István (II.)

Olvasom a MEK életrajzát Fekete Istvánról – és ráébredek, hogy az irodalomban jelenleg elfoglalt helyzete megvilágításához a legegyszerűbb, ha ideidézem az egészet.

Fekete István (1900–1970) mezőgazdaként működött, s alighanem itt szerzett tapasztalatai segítették leginkább, hogy olyan megkapó hűséggel ábrázolja a természet legapróbb rezdüléseit is. 1938-ban tűnt fel egy ifjúsági regénnyel (A koppányi aga testamentuma), majd két esztendő múlva Zsellérek című regényével megnyerte az Egyetemi Nyomda pályadíját. Ettől kezdve egyre-másra jelentek meg regényei, melyek hol egy hódról (Lutra), hol egy fecskéről (Csí), hol egy gólyáról (Kele) szóltak ugyan, valójában azonban ezeknek az állathősöknek a bőrében is élő emberek lélegeztek, éltek, szenvedtek, örültek és haltak meg.

Máris eljutunk az első (igen lényeges) egyszerűsítésig. Az állathősök bőrében lélegző élő emberek gondolata tetszetős, és ennek megfelelően ostoba egyszerűsítése egy igen bonyolult viszonynak, amit Fekete István a maga tapasztalataiból leszűrt, és inkább több mint kevesebb sikerrel ábrázolni próbált. Először is nem árt tudni, hogy néhány kényszerű kivételtől eltekintve (mint például Vuk megkülönböztetésében) az állathősök a „faj”, s nem a „személy” nevét viselik. Cin mindig egér, mindegyik disznó Csám, az összes veréb Csuri, Hú bagoly, s nem csak az uhuk, a róka jellemzően Karak, a szürkevarjú Rá – és így tovább. Hangutánzó szavakból képzett, nem egy esetben a köznyelvből származó (vagy azóta a köznyelvi használatba is bekerült) „nevek” ezek. Az „állathősöket” a fajok általános viselkedés-jellemzői vezetik egy meglehetősen édelgés-mentesen ábrázolt – a mi felfogásunkban olykor kifejezetten kegyetlen - közegben. Az író elméláz ezen a sajátos állati „tudaton” – s többször (például a fészek-építés kapcsán) kifejt egy sajátos gondolatmenetet az állati ösztönről, mint egyfajta „faji emlékezetről”. Például: ha minden bagoly Hú, „aki” emlékszik arra, hogyan kell fészket építeni akkor miért ne hordozhatná minden Hú az egykor látott látványok ösztön-lenyomatát is? Még ha nem is érti – avagy saját fajának korlátai közt képes csak „érteni”, miért ne hordozhatná magát a lenyomatot?

Szinte úgy, ahogyan egy fa emlékezhet az évgyűrűiben az eltelt időkre, a maga érzékszerveivel érezve a létezők energiáit. A miénkhez mérhetően bonyolult élet miért ne lehetne valamilyen (számunkra csak sugallatokban érezhető) tudatossággal terhes? Hogy mennyire fontos lehetett e gondolatmenet: az író (azon túl, hogy az elbeszéléseibe gyakran csöpögteti) többször és többféle szinten is nekifut ezen élménye megosztásának. A korokon át emlékező baglyának megvan a novellai előképe, mint ahogyan A tölgy elbeszélésének fa-emlékezete is megkapja egy tágabb történetben a maga szinte mesétlen távlatát. Az író többször kifejti azt is: mintha a mi folyamatosan reflektáló, saját végtelenített köreibe zárt tudatunk akadályozná bennünk ennek az ösztönnek a szavakba fogalmazódását, s ha meg tudunk ülni csendben, ha el tudjuk csitítani ezt a zakatoló kört, akkor számunkra is megszólalhat bármi. Amit addig a folytonos értelmezéssel nem enged „szóhoz jutni” a tudat. Akár a tárgyak is, mint a Csend padlásra száműzött, kivénült eszközei, egykori ősök kedves sétabotja, csizmahúzója, kalapja, karosszéke… Miért ne hagyhatna nyomot a szeretet érintése akár egy tárgyon? A kérdések mögött ott lüktet egy élmény, amely az állati „tudat” megítélésének magja is – s szinte mindegy, hogy egy csintalan, rosszcsont, de hallatlanul érzékeny gyerek fantáziáiról van-e valójában szó, aki gyümölcslopás után egyszer elaludt a padláson…

Ennyi talán elég, hogy lássuk, az író mennyi mindennel kísérelte elkerülni az állattörténetek parabolikus, állatbőrbe bújtatott emberi szereplőinek csapdáját. Nem beszélve róla, hogy mindezt mennyi kritikus szemmel összegyűjtött (szinte pre-etológiai) megfigyelés birtokában fogalmazza meg – pontosságát tekintve messze túl a szépírói szinten; hiszen ismereteink szerint etológiai értelemben ott sem csal, ahol az állathősöket a megkülönböztetés kényszerében (mégiscsak) elnevezi és (úgymond) beszélteti.  

A természetbe belefér az egész élet – ez volt Fekete István írói ars poeticája, s erre tanította diákhőseit az öreg Matula bácsi is a Tüskevárban (1957) és a Téli berekben (1959). A díszletek változnak, a lényeg azonban soha: a bűnöst a természetben is eléri büntetése, és a jó elnyeri végső jutalmát. Mert Fekete István etikus világszemléletének a jóság és a szeretet eszményébe vetett hit volt a sarokpillére, s tehetsége, adottsága törvényei szerint elsősorban ezeket ábrázolta könnyes érzelmességgel. A rossz nála soha nem végérvényes, az összecsapások sem drámaiak, annyira fényessé tesz mindent a megbocsátó szeretet. Egy-egy csavargó, tolvaj vagy lump tűnik fel időnként történeteinek peremén, sosem éles vonásokkal jellemezve, inkább egy-két ecsetvonással megrajzolva, s rögtön nyilvánvaló, hogy őket is utoléri majd a végzetük, s a társadalomban élő igazság legyőzi őket. Azt az idillikus, ősi, patriarchális világot idézi vissza – és ezt szuggerálja a természetből merített témavilága is –, amelyben ember és ember között alig volt különbség, amelyben békés nyájak lépdeltek a napsütötte mezőkön, és gödölyék szökelltek a domboldalon. Ez az idilli, bukolikus közeg kizárja a rossz uralmának lehetőségét.

„Nem szerettem a rosszat továbbadni, mert - úgy éreztem - akkor nem nyugszik meg, és hánytorgatásában tovább romlik és tovább ront” - írja az író a Csend című novellában, bántó-rontó pletykát nem egyszer terjesztő nagynénje, Lujzi megleckéztetése után kicsivel; az egykori gyermek-attitűd felnőtt, tudatos örököseként. Fekete István klasszikus értelemben vett „felelős írástudó”. Igen, a megközelítés korlátaival együtt is. Nehezen feltételez rosszat bárkiről, még nehezebben veszi tudomásul a létét – de hogy az általa ábrázolt összecsapások ne volnának drámaiak… a könnyes érzelmességgel félmondatért pedig külön seggbe rúgnám (cipőben, nem göllei módra) a szócikk szerzőjét. Csak úgy fogalmazható ilyen szöveg, ha egy (másik) meggyőződés birtokában a megfogalmazója nem olvassa el, nem ismeri meg azt, amiről ír – a vezetett módon való kóstolgatás, az „ennyi ebből pont elég” rendkívül nagyképű kritikusi attitűdje süt a szövegből.

Ellentmond ennek minden kis realista betét, az összes momentum, amikor emberek szerepelnek az állathősök sajátos tükrében. Ellentmond a Bogáncs pásztora, bohóca, öreg asztalosa, a 21 nap öregasszonya, az a rengeteg, pontosan elkapott (a kortársaknak és közvetlen leszármazottaiknak élmény-azonos, de a ma olvasóinak is érzetre ismerős ízű) apró konfliktus, ami jobban együtt jár az élettel, mint az extrém, a kivételes, az eltérő (ha nagyszerű is...) - mindaz, amiről általában a határait feszegető irodalom szólni szokott. Az én nagyapám olyan volt mint egy Fekete István-regényhős - mondanám, de ez is egyszerűsítés volna. Az viszont tény, az író könyveinek ismeretében jobban megértettem, mi mozgatja az öreget, miért reagál a világ változásaira úgy, ahogy.

A természetben is eléri a bűnöst... hiszen Fekete István egyik legfontosabb közlendője a természetről, hogy nem etikus! Sőt, a mi megközelítésünkben kifejezetten kíméletlen - nem óvja a gyengét, hanem kiszelektálja, az életképesebbnek juttatva ezzel teret, helyet. Hogy pont ez a legfontosabb különbség természet és kultúra között: a gyengeséghez való viszony. A kultúra egyik (ha nem a legfontosabb) következménye, hogy a gyengeség óvni való érték is lehet, hogy a puszta szelekció (saját szemszögünkből nézve) alapvetően embertelen gesztus - nemcsak az extrém, sínek, vagonok mellett űzött verziója -, hogy az emberség egyik alapvető értelme: korlátozza az erőt. Az író soha nem írt társadalomban élő igazságról, sőt... akkor sem, ha valóban nem tekintette elsődleges feladatának az igazságtalanságok folyamatos feltárását - ha valójában tényleg nem ez érdekelte. 

Nem túl széles perspektívájú világ ez, de egyenes ági folytatója, sőt tovább építője annak a hagyománynak, melyet Gárdonyi alapozott meg Az én falumban. Az is bizonyos, hogy sokáig népszerű lesz, mert ezt a virtuális falut minden ember ott őrzi szívében.

Amikor a „népszerű” jelző szitokszó… mélységesen igazságtalan bemutatás ez, egészében az – mint ahogy ellentmondásos múltunk megítélő bemutatásai általában azok. A szocialista irodalompolitika mindvégig másodvonalban tartotta az írót, a hite és beilleszthetetlen szellemi gyökérzete miatt – ahogy a jelen megítélésében is szelíd konzervativizmusa okán minősül jelentéktelennek. Teljesen más okból, de ugyanúgy elutasító vele az irodalmi elit jelenleg is, hiányolják belőle az előre mutatás bátorságát, azt a többféleképpen árnyalt látásmódot, amely a ma izgalmas szövegeinek motorja. Érdekes ez, a szememben szinte egyfajta hitelesítő pecsét – hogy annyiféle kimondott-kimondatlan irodalompolitikai kurzus nem tudott mit kezdeni vele. Nem tudta a maga kereteibe helyezni – avagy belegyömöszölte egy az életmű számára szemmel láthatóan túlságosan szűk kalickába. Írnám: az Isten mentsen attól is, hogy az ostobaság korlátolt maradisága Wass vagy Tormay módjára a zászlajára tűzze (semmi nem ártana neki annyit, mint a jelen törpéinek törleszkedése); de ez eléggé valószínűtlen, mivel az életmű szerencsére a cifra szűr alá se fér oda.

Fekete Istvánnak valóban megvannak a maga korlátai – a legtöbbet maga is felmérte, például a Ballagó idő lapjain. Talán egyszer majd a helye is meglesz, a rangja – mondanám, a lekicsinylő vélemények ismeretében… addig csak azt remélem: mi, olvasók nem fordulunk el tőle. A ritka madarak közül való, akik abban a bonyolult, betegesen átpolitizált közegben, amelyben élt, értékteremtők tudtak maradni. Panteista író – szokták mondani… én néha gondolom úgy, hogy a szemlélete a ránk vonatkozó hitek megvallásán túl, az élet egyéb formáira tekintve szinte buddhai. Elfogult vagyok vele - látom, nyugodtan a szememre vethetitek. Előre kérném, ha valaki nem érti, hogy fér meg a szeretetemben Fekete István, Tolkien, Hamvas, Esterházy, Pynchon és Scalzi egymás mellett, az hagyjon békén. Nem akarok a teáskanna érzelmi színvonalán álló emberekkel feleslegesen vitatkozni.

2014. szeptember 21., vasárnap

Jeff VanderMeer: Fantomfény



„Mert itt nem elég a halálhoz az, ha az égbe, a földbe vagy a vízbe veszel.” 

Volt egyszer egy Expedíció, mely a tizenkettedik nevet viselte és útnak indult, hogy felkutassa a titokzatos X Térség rejtélyeit. Egy pszichológus, egy biológus, egy geodéta és egy antropológus szemben a soha nem látott növényekkel és sötétben vonagló-jajongó élőlényekkel teli ősvadonnal. Van, aki visszatért közülük, van, aki ottmaradt; van, aki meghalt és van, aki beleolvadt a Térségbe…

Aztán jött egy Kontroll nevű titkosügynök, aki feladatul kapta, hogy rázza gatyába a Térséget „felügyelő” Déli Végek nevű kormányzati ügynökséget – és lehetőleg tárja fel végre titkait, melyeket a beküldött számos (de még véletlenül sem tizenkettő) expedíciónak nem sikerült. Vezetése alatt a Déli Végek nem hogy rejtélyeket nem tár fel, de maga is egyre inkább a rejtély részévé válik…

Most pedig van egy fénysugarunk, melyet követve úgy hisszük, válaszokat kaphatunk – ám kiderül, Fantomfény csupán, mely ahelyett, hogy megvilágítana bármit, pusztán beteges derengésbe von regényt, szereplőket, olvasót egyaránt. Melyben az árnyak ezerszer nagyobbnak látszanak, mint amilyenek valójában, a körvonalak elmosódnak, a szemünk sarkából észlelt ködfoszlány-szerű mozgások felértékelődnek…

Ha az Expedícióra azt mondtuk, kafkai rémálom, a Kontrollra pedig, hogy le Carré-t idéző kémregény házasítása a fantasztikummal, akkor a Fantomfény tán gótikus kísértethistória sci-fi köntösbe bújtatva – a három együtt pedig számomra mindenképp az év egyik legnagyobb meglepetése és legfurcsább irodalmi csemegéje. Pedig… Egészen biztos vagyok benne, hogy sokan lesznek, akik csalódásként élik meg a történet végét; lesznek, akik nem értik majd, és lesznek, akik a sarokba hajítanák dühükben, amiért olyan válaszokat ad, amilyeneket (és olyanokat nem, amilyeneket…). Tán mondanom sem kell, nekem épp ezért tetszett. Mert válaszok azok vannak ugyan, de a végén a legkevésbé sem számítanak. Amik számítanak, azok a kérdések, melyeket bennünk, olvasókban generál VanderMeer. Azok pedig ijesztőek, mélyek, fájdalmasak, szélsőségesek.

Persze ki mire számított… A Kontroll befejezése egy akciódúsabb irányt vetített előre, ami részben be is jött – de csak részben. Mert a narratíva ismét csak bomlik, nem meglepő módon: míg az első részben az expedíció-tag biológus elbeszélését követtük, a második részben pedig a Déli Végek működését egy külső narrátor szemszögéből, ezúttal egy összetettebb, fifikásabb, olykor zavarosabb szöveget kapunk. Több szál, több főszereplő, több narrátor, több idősík, beillesztett szövegek és játék a nézőpontokkal – posztmodern szépirodalmat idéző virtuozitás, ami könnyen válhat zavaróvá, ám jól belegondolva tökéletesen szolgálja a fő mondanivalót.

Ami valahol a világtól és önmagunktól való elidegenedés és a világ és önmagunk alapvető megismerhetetlensége köré épül. A „Mi az X Térség valójában?” kérdésénél sokkal izgalmasabb a „Hogyan hat rám az X Térség?” kérdése – ami óhatatlanul elvezet oda, hogy „Ki vagyok én?”. Ki voltam mielőtt az X Térségbe léptem és ki leszek, ha elhagyom? Elhagyom egyáltalán? Vagy aki-ami elhagyja, csupán egy részem, egy másolatom, egy érzés, ami utánam marad? S ha a Térség átalakít engem, vajon én is átalakítom őt? Hozzáteszek vagy elveszek? Építem vagy rombolom?

Direkt beszélek ám rébuszokban, mert nagyjából semmit nem szeretnék elárulni a regényből – tessék csak elolvasni és felfejteni a szálakat szépen egyenként. Kövessétek a szereplőket ti is, kövessétek azt, aki vagy kijött vagy nem, kövessétek azt, aki fejest ugrott az ismeretlenbe, kövessétek azt, aki hazatért oda, és kövessétek azt, aki mindig is ott volt, aki tán a Térség leglényege. Vagy nem. De a szálakat úgyis mindenkinek magának kell felfejtenie, a saját kérdéseit mindenkinek magának kell megválaszolnia.

A borzongató hangulat és az érzékletes, olykor lélegzetelállítóan gyönyörű, máskor végtelenül taszító leírások, a félelmetesen jó atmoszféra tökéletesen támogatja a kérdések megszületését – olyan szinten képes magába húzni ez a trilógia, úgy vált ki zsigeri undort, félelmet, fájdalmat és vágyat, ahogy nagyon kevés könyv. A Kontroll olvasásakor nem egy helyen azt éreztem, beszennyez a könyv, mintha az én kezem is elmerülne az élő szövetként vonagló falban; a Fantomfény lapjairól szinte a bőröm alá szivárgott az a tehetetlenség, ami az egyes szereplőket elfogja a Térség ereje láttán és az a vágy, ami más szereplőkben él, hogy eggyé válhassanak a Térséggel. Mert amikor ilyen drasztikusan ráébresztenek saját jelentéktelen voltodra, az egyetlen megoldásnak gyakran az tűnik, ha a teljes önfeladást választod. Ha beletörődsz, hogy nem számítasz, csak mint része az egésznek, csepp a tengerben. Ha elfogadod, hogy ami rajtad kívül van, az oly hatalmas, gyönyörű, félelmetes, hogy ésszel fel nem foghatod. (A könyv eredeti címe Acceptance – Elfogadás.) 

Megannyi kérdés, ötlet, teória zsibong bennem a trilógia nyomán, legalább egyszer mindenképpen újra kéne olvasni, egyhuzamban – biztos vagyok benne, hogy egy halom összefüggésre rácsodálkoznék, ami felett a szaggatottság miatt elsikkadtam. (Ha van kritikám, akkor ez: miért nem lehetett ezt egyben olvasni?) Addig meg csendesen borzongok, ha baglyot látok. És továbbra is kerülöm a nyulakat.


Kiadó: Agave
Fordító: Bottka Sándor Mátyás

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...