2014. szeptember 29., hétfő

Karin Alvtegen: Szégyen



„…nincs erősebb annál az ösztönnél, mely arra késztet, térjünk vissza oda, ahol tönkretettek bennünket, és éveken át újraéljük azt a pillanatot. És csakis azt gondolhatjuk, hogy aki egyszer megmentett bennünket, az képes rá újra meg újra. Egy hosszan tartó pokolban, mely azonos azzal, ahonnan jövünk. De egyszer csak kegyes lesz hozzánk az a pokol. És vértelen.”

Alessandro Baricco Vértelenül című kisregényének (újra kéne olvasni…) sorai tolulnak fel bennem, amikor Karin Alvtegen regényére gondolok. Nem véletlenül – tán soha nem olvastam még ennél pontosabb megfogalmazását azoknak a kis magánpokloknak, melyekbe mi zárjuk saját magunkat. A svéd krimiszerző – nálunk is megjelent három regénye a Skandináv Krimik sorozatban, na, ezeket meg jól el kéne olvasni – első szépirodalmi műve két önmagát saját szégyene kalitkájába záró nő tragédiája: mindketten múltbeli események, feldolgozatlan traumák, beléjük nevelt dogmák, parttalan lelkiismeret-furdalások foglyai, akik képtelenek kitörni a gondosan magukra szabott rácsok közül.

Egyikük a szó szoros értelmében képtelen: Maj-Britt ötvenes éveiben járó, kórosan elhízott, végletesen embergyűlölő nőszemély, aki évtizedek óta nem hagyta el lakását, a szociális munkásokon kívül nem érintkezik senkivel, múltját erővel elfojtja, korábbi életére még csak emlékezni sem hajlandó, időnként feltoluló érzelem-kezdeményeit pedig újra meg újra éktelen zabálásba fojtja. Hogy mégis kénytelen beengedni kalickájába a külvilágot, az egy gyerekkori baráttól érkező váratlan levélnek, egy mindenre elszánt szociális gondozónak és egy súlyos betegségnek köszönhető. Ám addig Maj-Britt még jó néhányszor megküzd saját gonoszságával, múltja árnyaival és azzal a belénevelt szégyennel, amit visszataszító teste miatt éreznie kell.

A fiatal orvos, Monika mindenben Maj-Britt ellentéte: szakmájában sikeres, vezető pozíciót tölt be egy magánklinikán, jómódú, gyönyörű lakással, autóval, drága holmikkal; szép, vonzó, okos. Csak épp olyan magányos, amilyen magányosak csak azok lehetnek, akiknek minden lehetőségük meglenne rá, hogy társra, barátokra leljenek, akik élhetnének pezsgő társasági életet, de önmagukat zárják el a külvilágtól, mert betegesen rettegnek megbízni a másik emberben. Monika tizenéves kora óta hurcolt bűntudata, testvére halála kapcsán érzett felelőssége megakadályozza, hogy bárkit közel engedjen magához – s amikor mégis, amikor egy percnyi boldogságot engedélyez magának, azonnal lecsap rá a kéz, amely nem engedi, nem engedheti, hogy boldog legyen. Egy tragikus baleset, amiben másvalaki hal meg „helyette”, olyan lavinát indít el, ami maga alá temeti a nő minden gondosan felépített önvédelmi bástyáit.

Ijesztő és fájdalmas ez a könyv – Alvtegen pszichológiailag megkérdőjelezhetetlenül hiteles viselkedési módokat ír le, gyönyörűen építi fel az ok-okozati hálókat, már-már elborzaszt, mennyire pontosan belelát az emberi lélekbe. A skandináv protestantizmus szélsőséges ágának „fekete pedagógiája” mentén nevelt tizenéves megalázása például természetszerűen vonja maga után a már felnőtt áldozat végletes undorát mindentől, aminek köze van a testiséghez – onnantól, hogy ki sem mozdul a házából, nehogy érintkeznie kelljen más emberekkel, odáig, hogy testéből egy visszataszító szörnyet alkot, mely mögé elbújhat, mely távol tartja tőle a külvilágot, mely igazolja a belé nevelt kódokat. Akárcsak a korán elvesztett testvér halála feletti bűntudattal küzdő, minden cselekedetét a „helyette is élnem kell” teljesíthetetlen teljesítmény- és tökéletességhajszolása által meghatározott, vélt „bűne” terhétől szabadulni képtelen nő bűnelkövetése – ijesztően logikus, ugyanakkor mélységesen szánalmas, ahogy saját hálójába gabalyodva beteljesíti a saját szégyenét. Mintegy elköveti a bűnt, amiért végre a világ is méltón megbünteti – ha már ő hiába bünteti magát tizensok éve vélt bűnéért.

Legnagyobb erőssége mégsem ez, hanem hogy szereplői szinte tapinthatóan valóságosak, lehetnének te, én, a szomszéd, bárki… Mert mindannyiunknak vannak traumái, és mindannyiunk felett ott lebeg a sötét felhő, ami arra késztet, hogy elfojtsuk őket – mert így látszólag könnyebb. Könnyebb a szőnyeg alá söpörni és büntetni magunkat, mint adott esetben segítséget kérni a feldolgozáshoz. Maj-Britt és Monika egyaránt olyan súlyos traumákat hordoznak, melyek könnyedén megkeseríthetik egy ember életét – de nem kötelező hagyni, hogy így legyen. A terapeuta után rövid időn belül másodszor fog el az az érzés, hogy a kortárs skandináv irodalom egyfajta pszichológiai nevelést tűzött ki célul – mintha csak azt mondanák, emberek, beszéljétek ki, sírjátok el, ha kell, kérjetek segítséget, de ne hagyjátok, hogy a tökéletesség látszata mögött szépen lassan meggyilkoljanak titeket az elfojtások. Nehéz vitatkozni ezzel – pláne ha bármiféle amerikanizált szirup, görbe tükör, erőltetett irónia nélkül, mindvégig az embert és az egymás iránti felelősséget szem előtt tartva pakolják elénk.

Írhatnék arról, hogy bár pszichológiailag tökéletesen a helyén van és krimiket idéző sodrásának, izgalmas nézőpontváltásainak köszönhetően még egészen könnyen olvasható és a téma ellenére szórakoztató is Alvtegen regénye; a cselekmény bizonyos elemei és a vége felé bántóan sokasodó véletlen összetalálkozások kissé döccentik az élményt – de nem akarok. Remek könyv ez, és legszívesebben a kezébe nyomnám mindenkinek, aki egyszer is kísértésbe esett, hogy dédelgetett szégyenérzések mentén határozza meg önmagát. Nekem olvasnom kellett, és most kellett olvasnom.


Kiadó: Animus
Fordító: Dobosi Beáta

5 megjegyzés :

  1. Ezt most csak átfutottam, de..
    Nem olvasok sok -skandináv- krimit. Alvtegen első, itthon megjelent könyvét olvastam csak, az Àrulást, ami érdekes volt, de nem àjultam el tőle. A többi jobb, érdekesebb, izgalmasabb?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én még nem olvastam Alvtegent, de ez a könyve nem is krimi, ez szépirodalom, és annak is elég jó ;)
      Ami a skandináv krimit illeti, asszem három éve olvastam párat, nem voltam elájulva, le is álltam vele, aztán most nyár elején A terapeuta nagyon-nagyon bejött. De nekem az sem tipikusan krimi, inkább pszichothriller. Tervben van még pár krimi most, meglátjuk, mi lesz.

      Törlés
    2. köszi! szeretem a pszichothrillereket!

      Törlés
  2. Igen, mindegyik tökéletes Alvtegentől, főleg az Árnyak, viszont a Terapeuta nekem nagyon nem jött be. Aki még sztem jó, az Kristina Ohlsson, illetve Camilla Lackberg.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi, akkor próbát teszek majd az Árnyakkal. Lackbergtől régebben olvastam, tervbe van véve az új könyve, most úgy tűnik, bejön ez az irány.

      Törlés

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...