2014. október 15., szerda

Brandon Hackett: Az időutazás napja

2021. november. Amikor az első időgép működésbe lép, kétszázmilliárd időutazó jelenik meg a Földön. Az időutazás napját ünneplik, az első pillanatot, ameddig vissza lehet utazni a jövőből. Az esemény eltörli az ismert világot: megszűnik a pénz, működésképtelenné válnak a kormányok, bárki számára hozzáférhető lesz minden jövőbeli technológia, köztük az időutazás. Tetszőleges jövőbeli évbe utazhatunk, egészen az időfolyam végéig. Ennek azonban hatalmas ára van, ugyanis az idő veszélyes játékszer.
Beregi Ádám él-hal a családjáért, ám az időutazás napján valaki a jövőből elrabolja a kisfiát és a feleségét, Enikőt. Ádám a kaotikus és folyton változó időfolyamban, őrült technológiák, valamint mesterséges mikrouniverzumok birodalmában próbálja megtalálni őket.
Az időgép feltalálója, Neil Jarrison különös, magának való ember. Bár 2612-ben kivégzik, mégis sokan szeretnének a nyomára bukkanni, mert olyan tudás birtokosa, amely megmentheti a világot. Vagy el is pusztíthatja. Csakhogy a feltaláló mindig egy lépéssel üldözői előtt jár, és úgy tűnik, kizárólag egyvalaki érdekli: egy Rebeca nevű titokzatos nő, aki minden rejtély kulcsa lehet.
Ezt idemásoltam, mert az utóbbi idők egyik legügyesebb fülszövege. Minden lényeges elemet feltár, úgy, hogy valójában semmit nem árul el…

Két egészen furán egymást kizáró érzés közt való ide-oda pattogás zaklatta végig ezt az olvasást. Hogy ne áruljak zsákbamacskát - egyfelől azt éreztem: ennyire pöpecül végiggondolt időutazó-kalandot még nem olvastam, pedig ez egy hallatlanul gazdag zsáner, tele jobbnál jobb, átgondoltság és fantáziatrükk vegyülékét különböző mértékig keverő szabály-rendszerekkel, tudomány és filozófia időfogalmától az olyan népszerű hurkokig, mint amikor valaki kineveli a saját apját. Másfelől hallatlanul önkényes a remekül végiggondolt csapda (amolyan első paradoxon: nem utazhatunk az időutazás „feltalálása előtti” időbe) feloldása. A remény morzsaléka mellé ugyan odateszi a valódi méretünk, hogy élettereink nem a „világ” s pusztulásuk csak a „világunk” veszte volna, nem az egészé; de tipikus deus ex machina megoldás, egy „kívüli elemmel” oldja fel a paradoxont, hogy vele együtt magát a szabályt, a törvényt is feloldja.

Hallatlanul ügyes a nyelv, amit Brandon Hackett az időutazás köré álmodik. Szakzsargon és szleng, egyből ismerősen szól (Virkózod, miről beszélek? Ha nem, olvasd el a könyvet!). És a kettős narrációban is a legeltaláltabb elem, ahogy ezt a nyelvet a belecsöppent apafigurán keresztül kapjuk, az ő megértésével szinkronban folyik a miénk. Zseniális egyfelől, hogy nem érzik változás benne – az időutazók „fő” szlengje minden egyebet elmos (részeként, ahogy az időutazás maga is jelentőségvesztésbe taszít minden változást – a fejlődéseszme kukázódásával együtt). Másfelől viszont az időutazók „frakcióinak” ennyi elfogyó időben bőven kialakulhatott a saját argója, azok a nyelviekben megnyilvánuló jellegzetességek, amely minden csoport formálódása közben megszületnek. Mintha abban a rövid epizódban a fatalistákkal történne ennek megmutatására kísérlet, mintha a Haugenisták is hordoznák a nyelvük hegyén a reformegyházak bevett és korfüggetlen megszólítás-technikáit, fordulatait – de egyikből sem kapunk eleget ahhoz, hogy akár egy pillanatig értetlenül álljunk előtte (bármi előtt) az apafőhős Ádámmal együtt; úgy, ahogy szerintem kb. történne.

Átélhetően „zseniálisan szűk látókörű” a fiú-főhős, Bálint. Mint egy rejtett-autista. A határai elképesztően ügyesen rajzoltak, a megértésében egyként jelen van a fókuszáltság és a vele szükségszerűen együtt járó korlátoltság. De (spoiler jön!) én egy pillanatig nem gondoltam, hogy az Entrópia (mint időt stabilizálni akaró szervezet) egyik fő tisztviselőjeként bemutatott Haugen ne egy végtelenül gátlástalan hatalomszarpék volna. A fiú-narrátor, Bálint vaksága itt akkora méreteket ölt, ami teljességgel kizárja az azonosulásom vele – s innentől a belső narráció, az egyes szám első személy inkább zavaró momentum, semmint a beleélést segítő. Haugen annyira egydimenziós főgonosz, amennyire egy sűrű szövetű jól kitalált és jól tálalt tömeg-képregény hőse csak lehet – de ez itt nem egy képregény, és nekem fájt, hogy nem rajzolódtak ki az emberi dimenziói, amitől egy reformszekta-alapító (Ron Hubbardtól a mi Németh Sanyinkig) minimum zavarba ejtő; nem rajzolódott ki, mit talált Bálint bizalomra érdemesnek benne.

Valódiak a motivációk. Egyfelől zsigerig hatoló, ha apaként, férjként, feleségként folyamatosan a szeretteink után loholunk össze-vissza az időben - főleg ha a narráció „másik fele” is megéli a pontosan ugyanezt. Meg az árnyékát is - egyszerre tükör és komplementer, igazi nagybetűs olvasmány-kaland (felelősségünk és a világmentést most hagyjuk…). Másfelől viszont megint a személyes érintettség hitelesíti úgymond a „társadalmi bosszút”, enged, sőt kényszerít ölni, s a többi. Kapjuk ezt a szokott állapotot, amely már annyira kifinomultan járt út, hogy fel se tűnik a hamisa. Mégis, hallatlanul ügyes pillanatokban mintha ez a „járt út” is megkapná itt a maga görbe tükrét, én ezeket az ironikus fél mondatokat imádom Markovics Botondtól a legjobban – mert ha komolyan is veszi játék közben magát, itt megmutatja, mit miért csinál – s ezzel az olvasóját is komolyan veszi.

Így kell elkezdeni egy könyvet: a „minden borul” őrületével; így kell fűzni a cselekményt: ennyire barokkos bonyolultsággal – kétségtelen, hogy a honi SF legerősebb hangja mondja itt a magáét. Az író nem kíméli a hőseit, a veszteségek emberei látszanak. Ha végletekig csupaszítom: értékzúzó időkben, szűkülő lehetőségek, „csak rossz válaszok” idején befelé kell keresni. Ott, ahol a könyv a helyén való naivitás, a „belső szentély” kapuját keresi, azt a számunkra egyedül elérhető időn túli „teret”, amelyhez tényleg nem fér a világ – ott zseniális. Másfelől, ha tovább csupaszítom, akkor ez a kancsal őrület, amit például a Brazil hőse álmodik Terry Gilliam filmjében a végén. Ha végletekig csupaszítom, akkor ez az egyetlen ösvény, ahol a kislány kitalálhat a Faun labirintusából. Mondhatnám tovább… de figyeljetek inkább arra, ki mindenki jut az eszembe róla. A legtöbbet ezzel árulom el: egyfelől, vagy másfelől – de minőségekhez hasonul bennem.

Többször elfogott már a gyanú, hogy Markovics Botond új Brandon Hackettjéhez, az újrahúzott arculathoz China Miéville adhatta a kezdő lökést. Nem azzal, amivel, hanem ahogyan – a maga szabadságfokával, mondjuk. Így akár a többi „új regénye”, Az időutazás napja is előképek nélküli, izgalmas saját világ, amiben ráadásul van bőven potenciál. Ezt olvassátok el! Kíváncsi leszek, benneteket is elfog-e a kíváncsiság: az író mindezt hogyan és hova gondolja tovább…


Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...