Csil keselyűnk éjt hoz nekünk,
Meng küldi, a bőregér –
Tető alatt a házi had
s a mi fajtánk szerte-tér:
az éj a mi időnk, zsákmányol erőnk,
karmunk prédát kerít.
Sikert neked, ha tiszteled
a Dzsungel Törvényeit
(Éji dal a
Dzsungelben – Weöres Sándor fordítása)
Halljátok hát Maugli, a kis Béka
történetét, akiből a Dzsungel Ura lett! Azaz – olvassátok, ha már a tűznél
mesélés ősi hagyományát ölben tartott halott famorzsalékra pöttyözött
hangyajelek silabizálására és derengő képernyők előtti magányos bámulásra
cserélte a mindent felfaló krokodil idő! Olvassatok a Dzsungelből való
Maugliról, akinek népe a Farkasoké, testvére Ká, az óriáskígyó, akit Balu
nevelt a Vadon Törvényére, s kinek életét Bagira, a fekete párduc váltotta meg
egy frissen elejtett fiatal bikával. Aki Sir Kán, a sánta tigris karmaiból
menekült Farkas anyó és Farkas apó odújába, s ki a Szabad Nép oltalmában
érezhette – övé az egész Vadon!
Annyi minden lakik e könyvben –
ha pontosabb akarnék lenni: könyvekben; hiszen Maugli történetén túl hét önálló
történetben is kalandozhatsz, olvasó a Vadonban, kígyójárta ház körül, észak és
dél jegén, a gyarmati India zegében-zugában –; annyi minden lakik… hiszen
miközben kora minden tudományát igénybe véve megfigyelések, tapasztalatok
mentén álmodja az állati viselkedést, valójában fabulát álmodik – állathősei
emberi viselkedés-minták és karakterek hallatlanul szórakoztató paródiái.
Miközben az „állatok nevelte gyerek” bőven megtörténhető, izgalmas meséjébe
feledkezik a gyanútlan olvasó, amely amúgy sajátos, finom bosszú-történet is –
egy másik irodalmi minta tökéletesen lekövetett megvalósulása –, nem mellesleg
engedi beszűrődni a tudatába a komplett angol birodalmi gondolkodást, a
gyarmatosító európai „fehér ember” értékrendjét. Amely (mint minden általunk
felskiccelt ideológia) a rengeteg érték mellett elviselhetetlen
ellentmondásokat, előítéleteket, sarkpontnak használt téveszméket is az
olvasóba vonhat a csodálatosan megírt történet édes-mézes madzagján.
Félreértés ne essék: imádom ezt a
könyvet! A sokrétegűség legszebben komponált csodái közül való, egy
maradéktalan tehetségű, hallatlanul humánus író remekműve. Egy fényvillanás! Amiből
számtalan dolog megtanulható – miközben olvasod, minél korábban, hogy tényleg
elragadhasson a mese, hogy szurkolnod kelljen összeszorult szívvel, éppen csak
olvasni tudó kisiskolás… lehetőleg úgy, hogy ne jöjjön előtte szembe az
édelgőbb, bűbáj-köntössel letakart rajzfilm (Balu Kapitány és csapata a
hidroplánnal főleg ne…). Hogy hathasson a maga kíméletlenségével az árnyalt
rajzú vadászat, ragadjon el magával téged is Bender-log, a Majmok népe, a Hideg
Tanyára, mely egykor város volt, de elnyelte a Dzsungel; szerezd meg a Piros Virágot és lovagolj bivalyháton a Tigris ellen. Ez egy olyan könyv, amit
érdemes a telő idővel újra elővenni, hogy további rétegeivel lepjen meg: a
figyelmes szemű író mondatainak fájdalmas pontossága, a befűzött versek finom
párbeszéde a szöveggel; a „felnőtt” szövegi utalások, poénok életkort
követelnek. Hogy lásd: ennyire sok réteg fér meg a mesében.
Aminek írója maradéktalanul a
kora gyermeke volt. A Kim bemutatásakor már járkáltam körülötte, milyen
kifinomultan épít korlátokat a gyarmatos gondolkodás az életműben. Írhattam
volna azt is: egyfajta (kétségtelenül a legjobb szándékok által vezetett)
konzervatív alapvetés is Kipling szinte egész életműve. De erősebb belőle a
dilemma látképe, hiszen az író valóban mélyen szerelmes volt abba a kulturális
és életrendi sokszínűségbe, amit csak egyfajta kívülről ráerőszakolt akarat
fonhatott időlegesen egységbe – úgy, hogy folyamatosan kijátszotta e
sokszínűség elemeit egymás ellen ezért az „egységért”. Egyáltalán nem furcsa,
hogy ebbe a könyvbe, a Dzsungel által nevelt gyermek történetébe is behatolnak
ezek a dilemmák – ha valakiből felcseperedve a Dzsungel Ura lesz (akinek
tekintetét nem állja honos élő), az dilemmák sorával szembesül.
Mert Maugli is egyfajta
„gyarmattartó” – még ha felnőve nem is kéri túl gyakran számon a többieken a
maga szabályait (úgymond a Dzsungel Törvénye helyett), megesik, hogy a
Dzsungelre kényszeríti a maga akaratát. A fehér ember egzotikum-történeteinek
visszatérő mintája: a „belecsöppent” magasabb kulturális nívóval bíró
sápadtarcú előbb vagy utóbb átveszi a vezetést a bennszülöttek felett – azok
adják át neki. Maugli hiába őslakos, hiába bennszülött – a Dzsungel állatai
viszonylatában a helyzete mintázata ugyanez. A Falka megleckéztetése, a
tigrisvadászat, Háti, a Hallgatag belevonása a falu elleni háborúba, a „honvédő
háború” Dekkán kutyái ellen mind idebeszél – még jó, hogy az író árnyalja e
szerep kudarcát is, például A Király ankusa történetében. Hogy az „idecsöppent”
sokszor nem érzi a cselekedetei mélységeit, hogy az alkalmazott erő nem jár
kézen fogva a bölcsességgel – nem érzi, mi mindent volna jobb békén hagyni,
hogy csak nőjön-pusztuljon, ahogyan a Dzsungel.
Kipling ezen felül is rengeteg
apró utalással bolondít a mesén – az ember és természet együttélésének árnyalt
rajzába belefér a politikai fricska: a Majmok népének „társadalma” a
jellegzetesen whig, liberális társadalmi modell kíméletlen paródiája egy tory
szemén át, Sir Kán a tipikus protektorált rádzsa paródiája, Buldeó, a vadász a
„tipikus hindu politikus”, és így tovább. Kegyetlen rajzok ezek, pontosak,
mélyen ülnek – de az érem egyik oldaláról láttatnák az egészet. Milyen fura,
nem? Valójában a könyv nem egy momentuma kívánna utólagos, árnyaló beszélgetést
az ifjú olvasóival – hogy ne építsék magukba annak szemléletét a csábítóan
könnyű úton, ahogy a magával ragadó mese betáplálná…
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése