Kleinheincz Csilla: Ólomerdő

...sírás halk hangja verődött ide-oda a házban, akár egy benn rekedt rigó. Elolvastam egyszer, régen ezt a fél mondatot, és tudtam, hogy ezt a könyvet szeretni fogom. Onnantól, hogy elolvastam ezt, szeretni akartam Emese történetét – és Lóna, az anyja, s az apja, István történetét. Az Ólomerdőt, a rézfényű fák hidegen csillanó leveleit, amelyek nem engednek be, s mindazt a mesét, amit az erdő rejtene… aztán úgy jártam ezekkel az egymásba fonódó mesékkel, ahogy az ember a családja történeteivel szokott – nem tudtam őket egyformán szeretni. Értsétek ezt úgy, ahogy szeretném: némelyik annyira fájt, annyira ismerősen közeli volt, hogy nem tudtam megbocsátani neki. Ez a hitelesség. Amikor érzem az olvasásban azt a másik lelket, aki szintén nem tud megbocsátani (magának se) múltakat és sérelmeket.

Ez a mese elvisz Tündérországba – vagy legalábbis a határvidékére el. Ahogy kibomlott a sokféle, személyre szabott titok kisvilága ott, a várak udvarán motozó elveszésben. Sok egymás mellett mesélt, egymásba fonódó, egymás szálait rángató mese. Ez volt az igazi varázslata elsőre. Ahogy rácsodálkoztam, Kleinheincz Csilla miként meséli őket. A csodaszarvast. Rabonbán meséjét. Hogyan máshogy – és hogy lesz ebből a máshogyból egyszer csak igazán. Mert a mese régen nem a cukros édesség volt, ártatlanra fércelt hazugság a gyereknek. Ezek a mesék születésükkor mindenkinek szóltak. Kegyetlenek voltak, kíméletlenek – amilyen úgy egyébként valójában a világ. Talán elgondolkodhatnánk ezen is – a kamasz mostanság annyit vizsgált kifordulása önmagából valójában mennyit mélyül ettől a gyermekkorban megejtett réteges pitétől, az álszentség, avagy a féltés csomagolta kímélettől… amit itt ebben a könyvben szinte pontról pontra megél Emese. Még ha a mesébe csábítja is a pokla. A Mese (ettől is) kegyetlen becenév.  

Nem hülye vagy, csak tudatlan. Erről nem te tehetsz. Az, hogy nem tanultál semmit, a szüleid mulasztása. Nem a tied. Mondja Rabonbán egy ponton Emese/Mesének. S most nekem is hallgass a nevem, mert ezt a könyvet ennél mélyebben nem mutathatom meg neked, kedves olvasó, ha még nem ismered. Azon ritka alkalmak egyike volt, amikor én, a folyvást előre lapozó, könyv végét elolvasó csaló (valójában gyáva – mondaná e könyv egyik gyűlölve szeretett karaktere, az Özvegy) nem lapoztam előre, nem csaltam. Hagytam, hogy Csilla kézen fogva vezessen a maga meséjébe. S most nincs szívem, elvenni tőled sem az élményt, kedves olvasó – hogy így kapd, ebben az általa megálmodott, annyi elhallgatás, óvás, félrecsúszó szeretet vezérelte, fájóan ismerős rendben, ami minden mesei elragadtatása ellenére pont olyan, mint az életünk. Úgyhogy ha nem olvastad a könyvet, kérlek, ezt az ismertetőt se olvasd tovább…

Erény, ha nincs kímélet. Ha törnek, szakadnak a hősök, ha mindenki úgy tanul a más kárán is, hogy jobban a magáén. Visszavonhatatlan ígéretek csonkolják, akiket megszerettél. Az írónő kegyetlen világot álmodott, és elmegy benne addig, amíg az engedi. Odáig voltam ettől! Miközben pokoli mód sajgott – hiszen ha érzem benne a hamisát, ha nem, én is a szelídebb, kímélő mesék gyermeke vagyok. Lázár Erviné, például. Vagy (ha már fantázia) Tolkiené. Én is jobban szeretem, ha nem fáj ennyire, vagy legalább – elégtételül – a végén elsimul. De értem és egyre jobban szeretem ezt a régi-új kíméletlenséget. Kleinheincz Csilla, Catherynne M. Valente, LakatosIstván, meg a többiek, a fiatalok, az új hang mesei kíméletlenségét. Ha sárkányokról szól a mese – és nem csaljuk el a híres egyfejű Süsü végletébe – akkor helyén való ez a kegyetlenség. Sajnos.

S az egyetlen – de szerintem elég fontos – kritikám: annak ellenére, hogy megalapozott ez a hiányokból épülő háromféle (Hét-)erdő, a határvidék önmagába záródó sorsainak magánya, sajnáltam, hogy ez a Tündérország ilyen mesélőke birtokában ennyire kamarai. A kevés szereplő egymáshoz-viszonyai árnyaltak, pontosak, szépek, őszinték és (legfőképp) kegyetlenek; de együttes rajzukból sem rajzolódott ki, sajátosan markáns arcélt nem nyert maga a világ. Hogy másfelől is idecitáljam Tolkient: A woottoni kovácsmester egy lélegzetre végigfutó történetében valahogy nagyobb lélegzet lakik – ez hiányzik kicsit innen, a tág, mítoszi levegő. Az a többször elszórt, követhető, felszedegethető mese és mítoszmorzsa (megjegyzések, kiszólások, tündérországi szólásmondások, a másféle otthonosság két kézzel szórt gazdagsága…), amit ha nem is gondol tovább az olvasó, de maga a lehetőség magában rejti a távlatokat, hogy elindulhat valamerre a fantáziája.

Régóta tartoztam Csillának ezzel az írással. Most volt muszáj megírni – mert legközelebb megcélozzuk az Üveghegyet (és egy kicsit az „üveghegyen is túl”-t).

Kiadó: Gabo