Ben Aaronovitch sorozatindító
fantasy-krimije, a London folyói
tavaly még az év végi összegzésembe is bekerült, mint az év egyik legnagyobb
meglepetése – nem meglepő hát, hogy alig győztem kivárni, hogy rávethessem
magam a folytatásra. Ahogy az sem, hogy azért picit húzódoztam, mert ilyenkor
bizony mindig fennáll a veszélye annak, hogy kiderül: csupán egyszeri csoda
volt… London folyói kapcsán pláne volt erre esély – őszintén szólva azóta sem
tudtam teljesen biztosan eldönteni, hogy csupán a Kraken-nosztalgia, az angol humor, vagy Aaronovitch utánozhatatlan
stílusa szerettette-e meg velem a könyvet, és halványította el a krimi- illetve
fantasy-szál gyermekbetegségeit, vagy valóban annyira jó volt. A folytatás
fényében nyugodtan mondhatom, hogy is-is. A gyermekbetegségeken szép lassan
túlesünk, egyre otthonosabban mozgunk a műfajok között, a hangulat és a humor
pedig még mindig a régi.
Varázslótanonc-rendőrünk, Peter Grant az
első részben történtek után sem komolyodott számottevő mértékben, noha most már
legalább tisztában van azzal, hogy nem ártana. Mert hát lássuk be, kispályás
utcai tolvajoknál és részeg dulakodóknál némiképp fajsúlyosabb gonosztevőkkel
kell szembenéznie eztán. Fekete mágusokkal, teszem azt. Pardon, politikailag
korrekt megfogalmazással „erkölcsi kihívásokkal küzdő mágiahasználónak” illenék
nevezni őket. Akárhogy is, gonoszok, erősek, sokkal otthonosabban mozognak a
mágia világában, mint Peter, aki még mindig ott tart, hogy szeretné egyszer
végre nem felgyújtani a szobát,
amikor gyakorol. És tekintve, hogy mestere, Anglia utolsó bejegyzett
varázslója, Nightingale felügyelő még lábadozik az előzményben történtek után,
ez eleve vesztes ügynek tűnik.
Na de álljunk csak meg! Ha Nightingale
az utolsó varázsló, akkor miről is beszélünk? Netán felbukkant egy újabb,
eleddig sötéten bujkáló mágiaűző? Vagy több? Kik ők, hol voltak eddig és mégis
mit képzelnek, hogy csak úgy varázsolgatnak, a Hodály felügyelete nélkül? Azt
hiszem, Peter ezen a ponton azért elgondolkodott, hogy ne vágjon-e hátraarcot
és helyeztesse át magát az ügyfeldolgozókhoz, de sajnos (?) ez egy olyan buli,
amiből nem lehet csak úgy meglépni. Ha az ember egyszer mágustanonc lesz, az is
marad. Még akkor is, ha lassan tanul és mindent felgyújt maga körül.
Persze a fekete mágia csak az egyik
szelete az ismét több szálon futó történetnek, akad itt „hagyományosabb”
nyomozás is (már ha bármi hagyományosnak nevezhető Aaronovitch Londonjában) –
például néhány váratlanul elhunyt dzsessz-zenész esete, kiknek halálában
látszólag nincs semmi közös, mégis: valahogy nyugtalanítóak. Mintha valaki
(vagy valami?) kiszívta volna az életerejüket. Netán dzsessz-vámpírokkal állunk
szemben? S ha ez még nem lenne elég, egy félévszázados fotón felbukkanó arc és
néhány lopott könyvtári könyv egészen új megvilágításba helyezi a dolgokat. Peter
tehát nyomoz, közben bénázik, néha besegít a gyilkosságiaknak, furikázik,
mentőautókat köt el, és leamortizálja fél Londont. Ja, és majdnem megint magára
haragítja a várost körülölelő folyókat. Plusz csajozik – kicsit sokat, ha engem
kérdeznek, de hát fiatal, menő, és a titkos szívszerelmének épp leszakadt az
arca, úgyhogy nem nagyon akar pasit látni maga körül – nem csoda hát, hogy kétbalkezes
rendőrünk belebolondul az első gyanús hölgyeménybe, akit elé sodornak a
nyomozás hullámai. Mindeközben még arra is jut ideje, hogy egykor
majdnem-legendának számító apját visszaterelje a dzsessz-színpadokra. Mert ne
feledjük, miközben nyomozunk, mágiát tanulunk, üldözünk, végig szól a Body and Soul…
Ami jó. Amennyire nem tudtam mit kezdeni
a Patkánykirályban központi szerepet
játszó jungle-dallamokkal, annyira jólesett most az a plusz, amit a zene adott
a könyvhöz. Szeretem a dzsesszt, hát még a jó dzsesszt – élmény volt olvasni
ezekről a klasszikus előadókról és emlékezetes (vagy épp tragikus) előadásaikról.
A számcímekből kölcsönzött fejezetcímekért pedig külön jár a pirospont,
nyugodtan tessék olvasás közben-után meghallgatni őket. De a dzsessz valóban
csak hozzátesz, a középpontban még
mindig Peter és az ő tanonckodása áll. Továbbra is rettentően szimpatikus, hogy
nem lesz belőle egycsapásra valami világmegváltó szupermágus, sőt – bénázik, szenved,
latint magol és vállalja a gyengeségeit; ugyanakkor kíváncsi és keresi a
választ azokra a kérdésekre, melyekre még tapasztalt mestere sem tud felelni. Ahogy
Peter tanul és kutakodik, úgy tudunk meg mi is egyre többet erről a világról, a
mágia múltjáról és jelenéről és látunk egyre több lehetséges jövőt… Melyek
között ki tudja, tán olyan is akad, ahol a jelen technikai vívmányai és a mágia
együtt (is) tudnak működni. Sőt, az is lehet, hogy a technika segítségünkre
lehet felfedni a mágia egyes titkait. És még az is előfordulhat, hogy nem
csupán két mágussal kell nekivágnunk a további nyomozásnak, hanem...
Ha az előzménynek fel is róhattunk némi
vázlatosságot és hogy túl keveset tudunk meg erről a sajátos fantasy-világról,
itt nem lehet különösebb panaszunk. Kerekedik szépen, és amit megtudunk róla,
az alapján igen ízletesnek tűnik – persze akad megannyi nyitott kérdés, laza
kézzel odavetett függővégek sora, megmagyarázatlan lények és London, az
elbűvölő London, aminek még vannak felfedezésre váró arcai bőven. Nincs kétségem
afelől, hogy a folytatások során is remekül fogunk szórakozni.
Kiadó: Gabo
Fordító: Pék Zoltán
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése