Én egy kumma szót nem hallottam
eddig a pizzicáról – az olasz csizma sarkán elterülő Salento „helyi
tarantellájáról”, de hogy eztán odafülelek, ha a szót hallom, az biztos. Van
egy varázsa ennek a szinte őrjöngésig pörgető féktelen dalnak és táncnak – amellyel
a legenda szerint elbánhatott a mérges pók csípésével a szervezet; az egész
mediterránumra jellemző, mindenhol megvan a saját variációja. A pizzicába
beleszövődik Afrika, a hangszerválasztással, harmóniákkal és ritmusokkal; a
„csizmasarkon” élő görög kisebbség saját zenei kincse, a többszólamú kórussal
és a kérdezz-felelekkel. A féktelen, pörgető, vidám játékot átszínezi a
máshonnan érkező líra. Érdekes ez – mintha tényleg az a hagyomány maradna élő,
amely befogadó; amely egy fogható, megőrzött irány mentén nem szégyell időről
időre változni.
A Canzoniere Grecanico Salentino
1975 óta létezik; a stafétát az öregektől átvette azóta a fiúk nemzedéke.
Gyönyörű történet ez, az együtt játszó zenészdinasztiáké: Daniel Durante
mintegy az örökségét adta át fiának, Mauronak a zenekarvezetéssel – s az együttesében
kulcsszerepet játszó gitáros: Roberto Licci fia, Emanuele most a fiú, Mauro
támasza. Az együttes teljesen megújult – s jelenleg az egyik legjobb olasz
népzenei formációnak tartják, világszerte játsszák a dalaik, fesztiválok és
koncerttermek versengnek értük. 2013-as lemezük, a Pizzica indavolata a szakmai fórumok jelentős része szerint az év legkiemelkedőbb
hanganyaga volt. Azt hiszem, ennél szebben semmi nem igazol egy zenekari
megújulást – de még ennyire sincs szükség; egyszerűen meg kell hallani őket.
Meg kell hallani, ahogyan
Massimiliano Morabito lehajtott fejjel bűvöli a harmonikáját. Ennek a zenei
repülőszőnyegnek ő az egyik motorja – minden feltűnő gesztus, jó értelemben
vett kivagyiság: „zenészség” nélkül. Egyetlen dalban enged ennél többet, amikor
az együttes energiabombája, Giancarlo Paglialunga ül mellé egy duettre,
tamburinnal a kezében. De ő azt hiszem a haldoklót is képes volna táncra
perdíteni. Ebben a sokhangú, öt remek énekest egymásnak feszítő zenekarban az
övé a legnagyobb hangi dög. Paglialunga a ritmus folyamatos kézben tartása
mellett ott a bal szélen időnként akkora dudás a csárdában, mint amekkora a
Radicantoval volt a középpontban Raiz. Persze itt mindenki minden – a
legtisztább fájdalmú női hang, Maria Mazotta kezében is feltűnik időnként a
tamburello, a csörgődob – bár azért az ő dolga leginkább az ének…
Meg kell hallani, ahogy Emanuele
Licci használja a buzukit, a gitárt. Ahogy teleszínezi a többi hangszer hagyta
helyet – mondanám, de ekkora gazdagságban tényleg mindenki csak annyit színez,
amennyi helye van. Persze azt aztán telistele: sűrű zeneleves ez, repül vele az
idő. Az övé az éteri hang, a terc; Giancarlo Paglialunga hangsúlyait a
legtöbbször ő puhítja el… Meg kell hallani, ahogy Giulio Bianco válogat a
dalokhoz a bőröndnyi dobozból fúvós hangszert, dudától a szájharmonikáig – hogy
aztán időnként egy basszusgitárral teljesen máshonnan töltse a közöst. Giulio
fiatal kora ellenére számtalan lemezzel a háta mögött, keresett zenészként
érkezett az együttesbe állandó tagnak – ez is mutatja, mekkora rangja van ma a
Canzoniere Grecanico Salentinoban játszani…
Meg kell hallani Mauro Durantét,
ahogy hegedül. Ahogy kézbe veszi a tamburint – és egy szál maga olyan dobszólót
nyom az egy szem csörgődobbal, hogy ha nem látod, nem hiszed el, hogy egyedül
csinálja! Valahol a színpadra lépése első pillanatától egyértelmű, hogy ő
vezet. Elviselve, hogy hangban csak a negyedik – a felelgetősökben így is
következik. A színpadra, a zenészek elé időnként kipenderül Silvia Perrone, a
táncos – és táncolja a pizzicát. Hiszen ez ízig-vérig tánczene, Maurónak a
Fesztivál Színház közönségét se kellett különösebben hosszan győzködnie, hogy
ugyan már, álljunk fel és merjünk a ritmusokra és dallamokra mi is mocorogni…
Így elsőre olyan nekem a pizzica
a Canzoniere Grecanico Salentino tálalásában, mintha valamiféle ősrégi-friss,
mediterrán keretbe helyezett ír kocsmazenét hallanék. Féktelen dolgot, olyan
mulatságot, aminek csak a fáradtság vet véget – vagy az se. Egy biztos, először
el se akartam hinni, hogy véget ért. Hogy tényleg így elrepült velünk az idő...
Nem a legjellemzőbb arcuk, de ehhez van klip:
Nem a legjellemzőbb arcuk, de ehhez van klip:
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése