2015. március 27., péntek

Mielőtt éjfélt üt az óra - film

Semmi világrengetés. Csak ismerős problémák másféle köntösben. Ugyanazok a félreértett mondatok, amelyek pont a beléjük csempészett éltől lesznek félreérthetővé, hiszen azzal vágod meg a másikat és (ennyi év után) nyilván ott, ahol a legjobban fáj. Ahogy az éleződés kinövi magát, egyszer csak a legfontosabb lesz, mindennél fontosabb; ami kinőheti magát szakítássá, önpusztítássá akár (akkor is magad, ha benned a másikat…), ami elvághat múlttól jövőt akár – ha nem erősebb nála a közösen megélt és mesélt (legtöbbször elmesélhetetlen, banális apróságokból egymáshoz fércelt) közös mese.

Jesse és Celine épp Görögországban nyaralnak ikerlányaikkal és Jesse fiával – akit a férfi a nyitó jelenetben tesz fel a repülőre, hogy hazarepüljön az államokba, a volt feleségéhez. Példaszerű, hogyan ad jelentőséget ennek az elköszönésnek az a rengeteg fájdalom Jesse szemében, ahogy néz a fia után… pedig a felesége szerint jó apa, és Hanknek (saját bevallása szerint) ez volt élete eddigi legszebb nyara. Példaszerű, hogy mennyire fáj Jesse-nek, hogy a fiának nem ő a bizalmasa, hanem Celine, mennyire nem veszi észre ezt a nő: amikor a fiú felhívja a repülőről, eszében sincs Jesse-nek átadni a telefont… Persze akár már ezt is játszmából nem veszi észre Celine; a „látod, nincs szüksége rád…” általa később érvként is elénk tárt olvasatát hangsúlyozva. Belekezdtem és a legfontosabb elhangzott: ezek játszmák. A játszmáink. Erről szól a harmadik film a megismerkedés, és az újból egymásra találás után ismét 9 évvel – erről mesél Linklater, Delpy és Hawke, akik nagy bátorsággal és közösen meglepően mélyre nyúltak az első két film feltárta lehetőségek: a filmes „múlt” kútjába.

A rendezésről csak annyit: nincs annál szebb, mint mikor egy (másik filmben bármikor szokásos, közönségmanipuláló, hamis) szeretetmonológ megkapja, amit érdemel – a zavart hümmögést és terelést. A jelenet, az asztali beszélgetés a vendéglátóval és barátaival – ez az egy asztali beszélgetés messze túlmutat bármilyen iparos-munkán! Iróniával többszörösen itatott rétegei vannak – s nem mellesleg ez az első alkalom, amikor mások társaságában, mintegy kívülről, a többi szereplő szemén át nézhetünk az eddig kizárólag egymással interakcióban követett párosra. Pont akkor, amikor kell, hiszen a vitájuknak ez a „mit gondolok arról, aminek látszom” lesz az egyik legfontosabb rétege…

A társaság ugyanis (maguk is szülők, ugye) megajándékozza a párt egy teljesen szabad estével, a közeli kisváros szállodájában foglalt szobával, gyerekek nélkül, kettesben. A barátok gesztusa jó szándékú, de nem vall mély emberismeretre – az egymásra fordítható idő nagyon könnyen felborul, ha két ember ennyi idő után lehetőséget (főként teret és időt) kap a szemrehányásokra. Szinte mindegy, milyen apróság lesz elég, hogy feltörjenek a másik által untig ismert sérelmek, hogy előkerüljenek az egymásra fent élek. A nőnek például nem fekszik a múzsa-szerep, irritálja – a férfinak nem tetszik az érzelmi vezetettség a döntésekben, amely az ellenzéki aktivistából aktuálisan kormányzati tisztviselőt csinálna. A nő látszólag kiborul a gondolattól, hogy Amerikába költözzön - hogy Jesse ott helyben lehessen vasárnapi apuka -; valójában maga a tény borítja ki, hogy a szerelme egyáltalán életben tartja magában ezt a dilemmát. Az a sértettség munkál benne még mindig, amit az előző film alapozott és mutatott be - a másik élet puszta ténye az életükben, amelyben volt feleség és fiú van - az ellentmondással együtt, hogy Jesse fiát, Hanket valójában tényleg nagyon szereti. A férfi látszólag kikészül a felesége sértettségeitől, hogy a sikere csak otthon nem siker, sőt szinte valamiféle szégyellni való ballépés a felesége szemében… hiszen Celine valójában sose bocsátotta meg a tényt, hogy a férfi „kiadta magukat” (két kötetben is); a belső életüket valamiféle szereppé téve ezzel, aminek meg kellene felelni nemcsak az ismerősök, barátok, de akárki idegen szemében. Holott ennek a helyzetnek tényleg minden „föle” Jesse-nek jut – a nőnek tényleg nem marad más, mint a gyomrot égető savó: a hamari anyaság elvágta, megkeserült álmok…

Milyen érdekes: a legtöbb párkapcsolat tényleg ilyen áldozathozatalok üzlete, ahol ráadásul egyik fél sem látja tisztán a másik áldozathozatalát (gyönyörű a pillanat, amikor a filmben a szemünk láttára nem hajlandók látni) – sőt, adott esetben normális, elvárható viselkedésnek látja a másiktól kapott ajándékot. Milyen érdekes: a legtöbb normálisan működő párkapcsolatban hasonló vonalrajzok mentén zsizsegnek a kapcsolat húsát adó, soha meg nem oldott, görgetett konfliktusok – s amióta ilyen könnyen szakadhat az egybekötött (nem követelmény, hogy ember szét ne válassza), a legtöbb kapcsolatot ezek cincálják szét. Tényleg nincs mit tenni velük… Hallatlanul vicces momentuma volt a filmre szánt estének, hogy nézése előtt mi is összekaptunk valami apróságon – s a látottak szinte tankönyvien mutatták meg, hogyan. Ez a film egy komplett párterápia, ha van bátorságod a kellő öniróniával nézni.

Ezek a valódi konfliktusaink. A legtöbb látványos és szörnyű „következmény” mélyén is ilyen kibeszélhetetlen banalitások, pötty dilemmák, mikronnyi mérgek magva lakik. És tudod, mit? Tényleg csak remélhető, hogy, amikor ezek nőni kezdenek az egymást szikráztató pengék élei mentén, erősebb marad náluk a bármelyikünk közösében a közösen egymásnak mesélt mese. Hogy tényleg addig tartson, míg a halál el nem választ…

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...