2015. április 1., szerda

Csontos János: Karnevál (Tárcák, 2011-2014)

Előrebocsátom: érdekes élmény kötetbe összegyűjtött tárcákat olvasni – szép hagyománnyal körített, épp vesző műfaj ez: a közelmúltban elfogta magának, és nem ereszti a háló. Kosztolányi, Krúdy, Szép Ernő (s nekem a legfontosabb: Karinthy) mesterfokon művelte ezt - ahogy a napi aktuálisra rányitja az író a tágabb összefüggés ablakát, mintegy megfüröszti benne a hírt. A tárca látszólagos könnyedsége mögött (csak előveszem azt, ami mindig nálam…) valójában az addig megtapasztalt, megtanult, egyben látható (ami mindig körülöttem…) teljessége áll, mint hitelesítő látvány-egész. Épp vesző hagyomány ez: az utóbbi momentum, a hitelesítő körítés kopik le róla a neten. Egyrészt a médium nem alkalmas erre, másrészt a befogadó környezet sem. A formátumok rövidülnek, az utalások éles határok mentén rajzolnak kontúrokat. És szekértáborok vannak, nincs közmegegyezés: a napi hírt hadállásokból pontozzák körül a különböző meggyőződések (mémesíthetően egyszerű paródiái).

Csontos János legalábbis megkísérli tartani az „egyben látáshoz” szükséges közepet. Kétségtelen konzervativizmusa, de kultúrája is – látja a hagyományok palettáját folyamatosan koptató eróziót, és az „úgyis veszőt” a maga helyén kezeli, olykor veszése közben azért elsiratva: hagyja veszni. Látja, hogy hagyományok vannak, a leggyakrabban egymást kizáró elemek halmaza forog, őröl malom gyanánt a fejekben; s könnyed érzékkel kísérli ezek egyfajta szintézisét. Úgy képzelem, a hiteles megőrző hasonló dilemmák életben tartásában, életre simogatásában és alkalmazásában volt mindig is érdekelt: ennyiben Csontos János szövegeinek levegője Filep Lajosé, Várkonyié. Ahogy például a devecser-kolontári újjáépítés kapcsán elgondolkodik a katasztrófák után mindig reformált formában, a kor színvonalán újjá épülő életterekről: Torockó, Hollókő, Szeged példáján megmutatva, hogy számunkra ez (az őrzés szempontjából kvázi hiteltelen) vált újabb, tetemtett, épített hagyománnyá – az szinte a legtöbb, ameddig e gondolatmenettel el lehet jutni. Hiszen ki meri mondani: a ragaszkodás elsősorban attitűd, a hagyomány változik, s valójában hiteles újragondolókat igényel, nem pedig a lényeget folyvást dekoratív díszítménnyé pazarló epigonokat. Megértem például (ez által könnyen…), miért alappontja Csontos ítéleteinek Makovecz életműve és gondolkodásmódja. 

Viszont persze közben (haragudjon érte, ha akar) egy nézetrendszer besorozott katonája is az író. Nincs középen, attól, hogy középre húz: mély (és sok tekintetben jogos) kritikával illeti Európát, a tágabb értelemben vett Nyugatot – de jó párszor a szokott (minden tekintetben előítéletes) konzervatív ösvények mentén. Európa értékrendje nála is sokszor pusztán „globálkapitalista strucclogika” – a pragmatizmus szörnyetegének kedvünkért felöltött kedvesóvónéni-köténye; vékony és könnyen levakarható máz. A tárca műfaja maga is okolható ezért – a terjedelem nem enged a frappáns utalásoknál sokkal többet – a tárca a mögöttesbe nyitott tágabb lélegzet, de csak ritkán, kegyelmi pillanatokban maga a mögöttes látvány. Így lehet „ócskavas-únióvá” egy sokrétegű kapcsolat, ahol az ideológia csak szépen hímzett takaró. Ezek a gondolatok olykor fájtak – ugyanaz az egyszerűsítés érzik rajtuk (ugyanaz a szerkezet), ami például balról botránnyá dagasztotta Ferenc pápa szerencsétlen félmondatát a gyerekverésről – melyben a pápa mindössze annak örült, hogy a kezét ütésre emelőben egyáltalán felmerült a vert méltóságának kérdése, ha teljesen hibásan is (hiszen jobbára egyáltalán nem szokott: a verés maga a másik méltóságának teljes elvétele…). Minden nézetrendszernek megvannak a maga lövésre kész katonái, és belátom, nehéz megállni, hogy elsüsd a fegyvert, ha már a kezedbe nyomták a körülmények – és a másik oldal legalább ennyire méltatlan módon használja a magáét (mintha lehetne egyáltalán méltón…). Ezzel együtt állítom, hogy ha valaha érdemi vita indulhat el oldalak közt, azt Csontos János és a hozzáállásához hasonlóan érző publicisták fogják elkezdeni.

Viszont mindez még így is fényévekre áll Hamvas Béla látásmódjától. Én a címválasztás okán vettem a kezembe ezt a kötetet, mert a szenvedélyemmé lett a magyar szellemtörténet egyik legnagyobbjának életműve. De Hamvas (miután levetette ifjúkori elitizmusát, a „Hyperion-t”) mindig pontosan érzékeltette a különbséget, hogy mi alkot bennünket, és mibe öltöztetjük. Karneválja a tanítás szerkezetét tárja fel, a figyelmeztetéssel együtt: a kirajzolódó tükör illusztráció, a belenézéssel a valódi szembesülés nem történik meg; a munkát nekünk is el kell végezni, nekünk is elemenként, távlatban kell felépíteni életünk alkotó vegyelemeit, el kell különítenünk a köré gondolt rengetegféle eszmeruhát, hogy lássuk, kik is vagyunk. Az attitűd, amit Csontos János tiszteletre méltón képvisel jóval korábban megáll – s ha látom is a szándékot benne, azért nem árt tudni: Hamvas Karneváljában ez az attitűd is megkapja a maga teljes és kíméletlen kritikáját, az egész korai, poshadt polgári miliőben, idősebb és ifjabb Herstalban – a csődben, amit a magyar irodalom egyetlen valódi beavatás-történetében ezek a szereplők képviselnek.


Kiadó: Napkút

1 megjegyzés :

shizoo írta...

Sajnos tévedtem. Úgy tűnik, Csontos János nemhogy nem indít érdemi vitát, de aktív szakadékmélyítőként lép fel. A legutóbbi NKA-s szereplése után elgondolkodtam azon, hogy eltávolítom innen ezt a bejegyzést. Ha már újra van irodalompolitika, meg kultúrharc, a katonáit legalább a saját blogunkon ne hagyjam menetelni.

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...