2015. április 29., szerda

Géczi János: Hosszúversek - Képversek

Nézem ezt a kötetet magam előtt. Négy hosszúvers, a pálya négy pillanata - a gondolatok körbezuhogó folyamai, ha hagyod, hogy tényleg körbezuhogjanak, ha felveszed az adott vers kétségtelen ritmusát és hagyod magadban (megfogal-mazatlanul akár) beszélgetni a képverssel, a szemközti oldalon - nézem a kötetet és megfogalmazódik a konklúzió (a magamé, nem vétek vele ha elárulom): életnyi utat kellett bejárjon a költő kultúrákon és kultúrák félelmein, hitelvesztésein át, hogy a végén egy helyen legalábbis megkísérelje az összes konzekvenciát levonva otthon érezni magát.  

Az egymásra rétegzett betűk a címlapon (a védőborító alatt, mintegy rejtett kincsként) – ez már a kultúra réteges egymásra rakódásának és ezzel együtt történő elfoszlásának kora: valójában minden költői megszólalás plágium, vagy idézet – miközben az ember maga van most is, de így: a rétegek között, egymás alá-fölé préselt aktualitások plakátjai, nagyon vékony, de nagyon sok tartalom, az egymásra csúszó betűk között – ahol egyre nehezebb kibogozni a jelentést. Holott a szóáradás, a kép-cunami (akárcsak itt, a kötetben) még a fecsegés is (a valóságunkban is) nagyon sűrű képek egymásra rétegződése. Géczi János sok szóval, a hosszú vers asszociációs vezérfonala, visszatérő irányjelzői mentén is meglepően szigorú, szavait megválogató attitűdje egyfajta markolt-egybemarkoló antik mérték ebben a neoavantgard nyelvi gesztusban (a kötet valóságában). S nemcsak ott, ahol például megajándékoz a szövegbe rejtett haikuk egységnyi teljességével, görgetve a tizenhét szótagot a sokezer közt, mint hullám a kavicsot: „felvérezlek téged, mint a magyar költészetet a harminc pénzek”. Olyan ez a verseskötete, mint a kertje: hagyná szabadon burjánozni az egymást egyébként fojtogató, térre éhes növényeket, hagyná az „egyfajta vadságot”, csak annyit avatkozva be, amennyit feltétlenül muszáj: ahol meg kell fékezni az özönnövényt.

S a másik oldalon, az aktuális verssorokkal szemben ott lüktet a kép-vers. Mint a sok apró portré „pixeleiből” összeálló nagyobb arcba (az irodalom? sok apró arcból…) szakított hasadáson átrémülő arc képe, a régebbi plakát könnyebben személyesülő, felismerhető, realista arca, a beletépés által feltárt múlt, a hit az énben – akinek rémületében ott a felismerés, a döbbenet: ennek váltam a részévé. Gyökér-keresés és városlátomás-keresés közben is: ennek a személyeket személytelenné varázsló gesztusnak a részévé. Az irodalom felvérez, a kultúra a megőrzés gesztusával is árulás. Hisz válogat a megőrzésben, s a foszlása közben nem akaratok, hanem leggyakrabban a vak szerencse szelektál. Ahogyan plakátot tép véletlen rétegekben a kéz, áztat le eső, szárít-fakít a fény.

Négy külön korszak, négy külön téma – de egyetlen jól lekövethető gondolatmenet. A nefelejts lassú szeme (sic!) növényi titkaival, angyalaival, békabőrével az elinaló dolgok árnyékát lesi - „kimagoznak a nyáréjszakák a vadóc kertben”, de „holdhülye lett a falu… a holdfogyatkozásba belekékült” -, a növények nevei tartanak meg, miközben minden kifogy magából. Elárultuk a természetet, s most már ezer gesztussal utal rá: ha élni akarunk benne, gondoznunk kell. Gondunkká lett. A képversek a másik oldalon gondozatlan hirdetőtáblák egymást rétegekben fedő hirdetései. Az emberi természet káosza… „az angyal fűrészporral van tele…” az utolsó képverseken olvashatatlanra szakadozott, foszlott minden plakát.

A jázminillatdoboz nagyot utazik, antikba, kultúrába és magába az utazásba (utazz, és tanulj) – „mondanom kell még neked az elfek idegfájdalmáról a heliopolisziak könnyű érintéséről ezt azt” fogalmaz a költő, a fogalmak elvezetnek a „morgó tengerpart” egyre mélyebb rétegeibe, ahol a szavak alatt ott mér a metrum, az idő-mérték, észrevehetően pányvázva a szöveget, de a kiformálódás nélkül – ebben a kultúrakörnyezetben, lényünktől szemetes tengerparton a kultúra is foszlik, miközben a főnixről mesél: önmagáról, ahogy újra, meg újra kikel a tűzből. Az utazással szemben a másik meghatározó utazás-élmény kép-versei, a kínai kalandozásokon észrevett falragasz-mezők. Hiszen nem az „árbocmagasságban” megélt antikról van itt szó, hanem bármiféle megélhető hagyományról.

A selyemhernyó-sziget utazó belső-monológ. Mert valójában nem a kultúrában utazol, ha útra kelsz, hanem a tájban, a mások másféle zajú, szagú, hangterjedelmű, másféle tabukkal telipakolt életében. Hiszen nem állsz meg a „rezzenéstelen ázsiai szemöldökök határán” behatolsz – az más kérdés, hogy mi jut eszedbe közben: „az ókor útfeleinek illatos és sok eperfája” milyen jelentés-többletet ad az úthoz. A (könyvi értelemben) túlparton térbe fonnyadt ősnyomtatvány-lapok, egymásba fonódó, hullámzó írásjelek – akár aprócska próbababa-figurák (ékszertartó babák) testére ragasztva: ezt csináljuk a kincseinkből, divatot; a funkció látszat lesz, a kultúra maga is makett: csökkent értékű méret.

Az 50 összegzése a hazaérés – életkorba (mi más a szám…), a városba, ahol élsz, kertelsz, nem kertelsz (a költőnek ez a város Veszprém; „helyzetelek benne az árpádházi dézsa felett a mosogatólé zsírcsöppjeitől vizionálva” mondja a költő. A leghosszabb terjedelmű darab; köszönget tágabb értelemben is a helynek, Tandorinak, Zalánnak, a hosszú vers asszociációs folyamait ihlettel művelő kortársaknak – miközben a képeken magazin-közelmúltunk relikviái tépődnek rétegekre, így távolodik, tépett laponként a versben lüktető személyes; a nő például, aki „kis rajzokat vázlatolt a körmeire, naponta új részleteket egy könnyfacsaró, hosszúselymű szenvedéstörténetből” (az idézetben a vessző helyettesíti a sorvéget). Utazás ez is, égen-járás és földön-járás, festőnővel és követhető, lukas talpú Krisztussal (a költőnél kiská) – de egy helyben. Az otthonban – vagy amit így kellene nevezni.

A saját olvasatom adtam – természetesen hamis; ha így össze lehetne foglalni egy hosszúvers teljes látványát egy-egy bekezdésben, akkor nem lett volna értelme megírni magát a verset. Térjünk vissza a címlaphoz: a legfelső szövegtöredék-réteg alatt (a kitalálható valóság alatt) valójában az abc betűi laknak (eszközkészletünk a kitaláláshoz), s alattuk a nyomdagépek továbbító-hengereinek koszcsíkjai (a minderre lehetőséget adó hús). A rétegek feltárhatók – a kultúra erről szól. Csak ezt senki – se én, se más, még maga a költő se – csinálja meg helyetted, kedves olvasó.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...