2015. április 23., csütörtök

Lajkó Félix: FOLK - nyilvános lemezfelvétel a Fonóban

Ezt én nem vagyok hajlandó elmesélni nektek! Nincs is meg hozzá a tollam, a tudásom – de nem elsősorban ezért. Hanem hogy ti is olyan tisztán, lehengerlően kaphassátok az élményt, ahogy nekem érkezett! Hiszen nem voltam ott a február 28-i, Lajkó Félix 40. születésnapján rendezett „maratoni” koncerten, ahol elvetették a magvacskáit ennek a Fonóban megejtett nyilvános lemezfelvételnek. Úgy ért az élmény, készületlenül, ahogy az élet kínál élnivalóval folyvást – és szeretném, ha benneteket is így érne… Nem akarom elmesélni, hogy ne vegyem élét a zenétől egymásra épülő érzéseknek.


Persze el fogom, amennyire tudom, el – hiszen ez a dolgom, és szeretném, ha minél többen meg akarnátok hallgatni koncerten, CD-n, hogy áll a színre először egy szál hegedűvel Lajkó Félix, hogy válik az ördög hegedűsévé, az érzéki határon népzene és bármilyen klasszikus hagyomány közt – mintha tényleg Bartók tiszta forrásából csurogna a hegedűszó. Hogyan lakja be a színpadot Brasnyó Antallal és Szabó Csobán Gergővel, körbe állva, egymásra figyelve, hegedű, brácsa, bőgő – az őrült ritmikába egyre több jó helyen kihagyott hang helyét lopva, így találva egyre izgalmasabb variációkat a játszott hangok egymáshoz-viszonyának. Hogyan érkezik negyediknek Palya Bea – milyen hallani, amikor a hegedű dallamot körbehajlongására az élő hang rezgi-hajlítja a választ… hogyan ül be aztán Lajkó Félix a citera mögé, hogy előcsalja azokat az elképesztő nemistudomhanyadokat – nem erre találták ki a hangszert? Dehogynem! Erre is.

Hogyan veszi át aztán az ének helyét a dalban Csizmadia Anna s később Tintér Gabriella – a szelídebb és zabolátlanabb népi dalvilág, a palóc és dunántúli nóta-jártabb s a gyimesi vastagabb, ősibb hatású hangkincse a két leánytorokból… nem a bejáratott dalok szólnak, s szóltukban messzire kalandoznak; mégsem mondanám az előadásra: világzene. Nem mintha ne szeretném a vállaltan fúziós kísérleteket, hagyományok házasítását – de nekem a népzene ez mind és így: együtt. Egyfajta izgalmi fok. Például a ritmusba kúszó látszólag-vendég, a balkáni háromnegyed lüktetése, vagy az ír ritmuskarika (minden popzene alapja) a jazz összetettebb ritmikai ellenpontozásai csak e szabadságfok részei – mert a népdalt bárhogy el lehet játszani. Amit a zenész megtanult, észrevett, és kitalált, ami megtetszett neki játékmódban, azt belefűzi. Szabad. A népdalnak nincs kánonja, ami kottára került belőle, az csak egy megőrzött variáció… a népdalnak művelők kellenek, akik bátran beleszövik mindazt, amit a fülükbe kúszó zene csak kínál: az adódó hangot.

Mert aki hangot ad, aki megadja a játék módját: a prímás. A jó prímás pontosan érzi, melyik hangokat kell kihagynia a füledbe simult dallamból, hogy a legizgalmasabb helyekre férjen a kíséret, hogy szolgálja ki, színezze körbe az éneket a saját hangszerével, s mikor játszhatja le gátlás nélkül az egész zenekarát – vagy a másik prímást. Nem először gondolom, hogy Lajkó Félix virtuozitásához türelem kell és szív, mert ő igazi, veszekedett prímás – soha annyira nem látszott ez az este folyamán, mint mikor Porteleki László, a Muzsikás örökifjú hegedűse is a színpadra lépett… Az valami elmondhatatlanul eszelős volt, ahogyan egymás hegedűjátékát a végtelenségig díszítették, olyan telített hang-szőnyeget szőve, hogy szinte ráfekhetett a hallgató – megjelenik, hallgassátok meg, ha valamit, ezt tényleg érdemes!

Az élő zene felvétele… Lajkó Félix egy ideje kísérletezik vele, hogy őrizhető meg a spontán, pillanat-szülte, a közönség reakcióival is élezett – hogyan őrizhető meg az a tüzesebb, erősebb jelleg, amit olyan nehezen teremt újra a zenész a stúdióban; ahol óhatatlanul másféle finomítások, meglátott belső struktúrák lehetőségei csábítanak. A részekbe való nyúlás lehetőségei. Az élő felvétel alkalmával mindig az egész dal születik újjá… s volt egy pillanat, amit szerintem Palya Bea újra szeretett volna élni a zenészekkel. A kiteljesítő együtt-játék után, a dalok után, amikor mindannyian együtt teremtették nekünk az örömöt, elő szeretett volna venni egy dalt – s Lajkó Félix szájáról ilyesmit olvastam le: szerintem megvolt. Szerinte elkapták, azt a megfogalmazhatatlan valamit, amiről még az öreg blues és jazz-zenészek, mellényes ősz bajszú székely bácsik, hegedűre hajló prímások, de az indiai rágák mesterei se tudnak, csak a hangszerükkel mesélni. 

Mit szóljak ennél többet erről! Hallgassátok meg, ha kijön! Mert ez olyan. Hallani kell.

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...