2015. április 6., hétfő

Nemes Nagy Ágnes: Szobrokat vittem - vers és dal

Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.

Valójában csak ennyi. A költő ezt hagyta benne abban a teljes és megismételhetetlen gondolatfolyamban, amely a Napforduló kötetében Között címmel alkotott ciklust. A legszigorúbban válogató költők közül való, a sajátot legszigorúbban szűrő költők közül való Nemes Nagy Ágnes, akit példa gyanánt hozok fel mindig, ha nőköltészetről, ha szavak válogatása módszertanának nemekhez kötöttségéről esik szó. Ez a költészet egyetemes, tehát androgün, avagy transznemű – nincs neme, avagy mindkét neme van; válassz tetszés szerint, olvasó. A Között verseiből kiemelt vers persze önmagában jelent, a szerepjátékon túl is, mellyel a megfejthetetlen rejtélyeire, húsvét-szigeti szobrokon át a hiteink kőbe cibálására utal: a gesztusra, amivel örökké öröklétbe faragnánk az isteneink – akár úgy, hogy megistenült önmagunk (ahogyan például a reneszánsz csinálta). Önmagában jelenti a szobrászt. És általa: az alkotó embert. Aki szobrokat visz (akár az elméje) hajóján, kiformált gondolatait viszi, végsőkig csiszolt, egymáshoz helyes szögben álló, kristálytiszta kiformált gondolatait, hogy hirdessenek. S aki így süllyed el: kiformált gondolatszobrokkal terhesen; ahogy Bartók mondta: a végén két teli bőrönddel távozik. Nem a képessége, az ideje hiányzik – elmondani a teljes elmondhatatlant. Akár érzékeltetni, ahogy a kőbe faragott, öröknek szánt látványok szerte a világon. Hisz minden óvó szándékunk ellenére porlanak úgyis bele az időbe, süllyednek el; de addig legalább láthatók – és ébreszthetik a gondolatot, amit beléjük faragott a véső. Az alkotó ember pokla: magával vinni az alkotást, a felmutatása előtt, a fejben készet, a valóban készet, a kiformáltat – anélkül, hogy bárki láthatná.

Önmagában, a befogadó és értelmet tágító gyönyörű ciklus nélkül is teljes és egész gondolat – s oda való, ahol ma is olvasható, kőbe vésve: Nemes Nagy Ágnes sírkövére. Hiszen tökéletesen foglalja össze az alkotó ember keserves vágyának minden hiábavalóságát, a formálás hiábavalóságát az emlékezet kövén, melyet olvashat az emlékező, sír mellett megálló; az elsüllyedt alkotó mellett, időben immár nélküle tovább hátráló jövendő. Visszanézhet erre a kőre és a tanulságát viheti magával: megértéseink java elsüllyed velünk együtt. Gyönyörű, időbe vitt szobraink.



A Között ciklusával együtt persze ennél mérhetetlenül többet jelent ez a kilenc sor. A teljes ciklus egy gondolatfolyam, elágazásokkal, szigetekkel, örvényekkel és visszafolyásokkal. Példának álljon itt a Szobrokat vittem-et közvetlenül megelőző Szobrok – amely a partra úszó, megmenekülő ember szobrokra csodálkozását, a vészből menekülő gyönyörű értetlenségét, tehát az itt tárgyalt vers tökéletes ellenpont-pillanatát építi fel: az egykor végiggondolt, kiformált kultúrával való szembesülést akkor, amikor az már értelmét vesztette. Gondoljunk a háború után a századelő illúzióira visszapillantó emberre – vagy akár arra az érzéketlenségre, ahogyan nem értheti meg az európai utazó a húsvét-szigeti kőfejek értelmét… a konkrét tapasztalatra a saját, s a kapható tapasztalatra a másmilyen kultúrával való szembesüléskor. A ciklus egésze, ha hagyod magadban csapongani a képeit, a rét tava felett menekülő, szárítókötélről szabadult ingbe belelátott katona-testtől Lázár keserves feltámadásáig talán a legméltóbb párja Pilinszky Apokrif című, korszakos költeményének – nem annyira célzott, fókuszált, de legalább annyira sokrétű tartalommal.

S még nincs vége a verssel bejárható utaknak: a Szobrokat vittem még egy ajándék-réteggel gazdagabb. A kézirat hátoldalán a vers folytatódik, így kiteljesülve:

Szobrokat vittem a hajón,
hatalmas arcuk névtelen.
Szobrokat vittem a hajón,
hogy álljanak a szigeten.
Az orr s a fül porca között
kilencvenfokos volt a szög,
különben rajtuk semmi jel.
Szobrokat vittem a hajón,
és így süllyedtem el.

A víz alól kimentelek,
nélkületek nem élhetek.
Még fuldokolva partra húzom
az összeroncsolt testeket.
Homokból ágyat készítek,
feküdve ott feküdjetek,
csepp olajat hordok naponta
roncsolt, gyönyörű arcotokra.
Eső megáztat csendesen.
S nem lát titeket senkisem.

A ciklusba e változat nem kerülhetett be – egyfelől szűkítette volna az asszociációs lehetőségeit, a gondolatfolyam teljesség-érzetét, másfelől egyben elolvasva a Között gondolatmenetén túl mutató tartalommal is terhes. Az alkotás keserű hiábavalósága. Akarsz valamit a szavakkal? A színekkel, a kővel, a fával, a hangok teljes és hallható spektrumával? Amit kimentesz alkotás közben belőle, az torzó. Összeroncsolt test. Lehetsz rá büszke – de mindig kevesebb, mint amit valójában érintene. Áldozhatsz az alkotásnak, kenhetsz teremtményed arcára csepp olajat a közöny áztató esőjében… igen, a közönyben. Hiszen az elmerült és gondolat-partra mentett roncs ráadásul nem hat. Nem látja senki, vagy ha látja: nem akarja látni. A hatása kétséges – vagy teljesen hiányzik. Nem látszik rajtunk a kultúra… A ciklusba ez a változat nem kerülhetett be – hiszen az Között tart; ég s a föld között, nap s az éj között, ég s az ég között: nem mond le így, koppanó zárlatával a reményről.



Harcsa Veronika a Quartettel feldolgozta e verset... Hallatlanul kemény ez a kopogó ritmus, amit megtart a Quartet ebben a dalban, ahogy ábrázolva megtartják a kopogó szavak ritmizált hiábavalóságát. A zongora oldó elsimulásáig, amire Veronika szelídebben, az elveszést szinte gyászének-szerűre hangsúlyozva énekel. Hogy aztán visszazuhanjunk a szívritmus-kopogásba, a pontozott játékba, az elkülönült hangokhoz. Izgatott, ideges, magával húzó ritmust álmodtak ehhez a sorvégeken eső, lélegzet után kapkodó vershez, így képiesül a szobrok partra vonszolása – ez a gyönyörűen lehetetlen gesztus…

A lemez egyik leghatásosabb dala – és Veronika egyik bevallott kedvence. Hallgassátok meg – így kell verset dalba dolgozni, ennyire a versből, a szöveg asszociációk szőtte tartalmaiból kiindulva. Így kell elsimítani a zaklatott ritmusokat, ugyanannak a zenei szerkezetnek az ellassított, jól felismerhetően, a díszei alatt a lassú előadásban is lüktető szerkezetével, mélyebben beleszőve vele a hallgatót az ábrázolt gesztus hiábavalóságába, mint bármilyen harsány hangszeres szólóval. Szerintem így kell verset dalba dolgozni – hogy a füledbe kússzon az értelme a szavaknak; hogy mégiscsak akadjon, aki észreveszi, a parton elhagyottan, „fekvőben fekvő” szobrokat.

Nincsenek megjegyzések :

Megjegyzés küldése

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...