2015. szeptember 9., szerda

Kurt Vonnegut: Macskabölcső

Tegyünk fel egy kérdést. Mit csinált az atombomba megalkotója, a sorsfordító pillanatban, amikor ledobták a bombát? A nagyságra felfelé bámuló, kíváncsi olvasóinkat bizonyára érdekli ez a személyes, emberközeli részlet, a lángelme zokniban úgymond; tegyük fel hát a kérdést egy elképzelt kitaláló fiának, egy elképzelt történetben, ahol úgy alakul, hogy ugyanabba az egyetemi klubba sodor a sors – minket, és az elképzelt kitaláló egyik fiát. Minket – direkt mondom így; ezt az elképzelt történetet minden bizonnyal egyszerre többen olvassuk; egyszerűen statisztikailag lehetetlen, hogy én olvassam egyedül a világon a Macskabölcsőt, Kurt Vonnegut negyediknek megírt (első maradéktalanul sikert arató) regényét; az első regényt amelyet évekkel ezelőtt olvastam tőle, amely maradéktalan sikerrel penderített ki az addigi olvasmányok alommelegéből a maga szuperjéghidegébe.

Megvolt az oka, miért pofátlankodtam be olyan korán (mondjuk így: jogosulatlanul) a dunaújvárosi könyvtár felnőtt részlegébe: mentem a kedvenc írók felnőttebb könyvei után. Nem emlékszem pontosan, hogyan-miért került a kezembe Vonnegut könyve. De arra emlékszem, rögvest megtetszettek az illusztrációk, Réber László oldalszélre illesztett rajzai; őt már Janikovszkynál is nagyon szerettem, betalált, úgymond, a pontos gyerekszáj mellé a rajzi minimalizmusa. Azokat (Velem mindig történik valami, Az úgy volt… és társaik) késve kaparintottam meg, ezt túl korán… de amikor elolvastam az első, ajánlásnak szánt mondatot: Ebben a könyvben egy szó sem igaz… tudtam, nem megyek haza nélküle. Szerencsére elég rugalmas könyvtárost fogtam ki…

Tegyünk fel egy kérdést. Mennyit érthet a szocializmus butító-óvó burkában nevelt tizenkét éves a Macskabölcsőből? Egy csomó utalást nyilván nem – egy csomó fanyar kiszólást, bumfordi temetői humort, szexuális tartalmakat a maguk húsba maró mélységeivel, a regény-politika görbe tükreit mindkét világrend felé. Mintha csak a csontvázát olvasta volna egykori önmagam a könyvnek – de pont ezért olvastam újra meg újra, évekig. Mert nem egy, de ezer kérdést tétetett fel, és én kérdeztem. Szerencsétlen szüleimet, megrökönyödött tanáraimat és kedvenc könyvtárosaim - aztán egyre inkább a többi könyvet. A Macskabölcső felért egy pofonnal, de a legjobb értelemben. A világot továbbra sem értettem, de legalább már tisztában voltam vele, hogy mennyire nem…

Főhősünk, John könyvet írna. A címe: Aznap volt a Világvége. Ebbe a könyvbe beleírná, mit cselekedtek a bomba ledobásának pillanatában a vezető tudósok. Érdekes, nem? Mintha lenne valamiféle világ-sors, és a tükrében jelentene valamit, egy ennyire jelentős pillanatban milyen jelentéktelenségekkel múlatták az időt azok, akik előidézték… John felveszi a kapcsolatot Felix Hoenikker, a Nobel-díjas atomtudós gyerekeivel, hogy tisztázzák e múlhatatlanul fontos részletet – s fokozatosan kibontakozik előtte egy fantasztikus tudományos felfedezés bujkáló titka, Hoenikker játékos ötlete: a szuperjég. Képzeljünk el egy kutatóintézetet, különleges elmék gyülekezőhelyét, ahova egy nap besétál egy admirális azzal, hogy soha többé nem akarja kihalászni a mocsárból a partra szálló flotta teljes legénységét… kellene neki egy szemernyi csodaszer, amitől a mocsár hipp-hopp megszilárdul. S akad egy játékos elme, Hoenikker, aki ezen komolyan elgondolkodik. Mert a játékban zseniális – bár (talán ez az ára) szociálisan analfabéta, semmilyen felelősségérzete nincs, ahogy a fia fogalmaz: az emberek nem vágtak a szakmájába.

Tegyünk fel egy kérdést. Miért nem írt Vonnegut ebből egy nagyszabású, piffpuffdirrdurr politikai thrillert? Hisz van egy ekkora (világpusztító méretű) titok, amely (egymás világát pusztító) nagyhatalmak érdeklődésének homlokterébe kerülve olyan világon oda-vissza kergetődzést tett volna lehetővé titkos és egyéb szolgák, Bourne-ok és Bondok (de akár Bosszúállók és Galaxis őrzői) számára, hogy ihaj. Mert Vonnegut is játékos elme, és nem ez érdekli. A viselkedésünk izgatja, a társadalmunk viselkedése – ha csak mondén (és egyben  laboratóriumi) modellben is. A Karib-tenger nem létező szigetén, San Lorenzón felépített zanzában vizsgálva; diktátorral, kivégzések fenyegetésében, tiltott és titkos vallási szektával, a mester, Bokonon tanításaival; minden formát és szabályt felrúgó, hippi szállodaigazgatóval, három idióta örökössel és a sziget legszebb lányával – és az egyes szám első személyben mesélő John-Jónással (azaz velünk) vizsgálva kik is vagyunk valójában. Mi olvasók. Vonnegut is velünk játszik, akárcsak a thriller-írók, csak közben nem néz bennünket hülyének.

Bokonon tanai áthatják a regényt – ez a réteg így és itt feltárhatatlan, annyira gyönyörűen adagolt és sokrétegű (még a direkt elhelyezett hamisa is annyira…); olvassátok el. Elemi bizalmatlanságom kaptam tőle, a hatalom hirdetett igazságai iránt; a tudást, hogy a deklarált jövőnek ajándékozott jelen szolgálata (legyen ideális-társadalomépítés, vagy hosszú lejáratú hitel) rabszolga-önáltatás; a hideg szívvel elemző értelem alatt kitapogatható, megvető felsőbbrendűség-érzet rákos daganatának felismerését; s még ki tudja, mi mindent köszönhetek ennek a könyvnek. A kételyt, amit jelen hatalmak ugyanúgy kinevelnének az emberből a megvezethetősége érdekében. Higgyétek el: már akkor egyszerűen más ízt hagyott utána a számban az „…április 4-ről szóljon az ének…”

Tegyünk fel egy kérdést. Mit remélhet a földön az emberiség számára a gondolkodó ember az elmúlt évmilliók tapasztalatai alapján? Ez a könyv így válaszol: semmit a világon. Amikor nagy csikordulással becsukódik a Mennyország kapuja, a legbölcsebb ember az utolsó gesztusával fityiszt mutat a teremtőnek. Erre telik. Hibáztatni azt, aki ránk méri a felelősséget – amit nem vállalnánk az istennek se. Sors? Ránk mért csapások? Elkerülhetetlen végzet? Dehogyis. Mi magunk. Mi olvasók. Akik a világ e pillanatában e regényt olvassák. Egyszerre. Bárhol a világon. Vegyük végre tudomásul: senki más nem vállal a mulasztásainkért felelősséget.

Kiadó: Európa (1978)
Fordította: Borbás Mária

Nincsenek megjegyzések :

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...