Három nap a világzene körül - WOMEX, MÜPA

(okt. 22. csütörtök) Hagyni kéne magam. Csak úgy csapongani, leragadni, nem sajnálni a kihagyott élményt annak fényében, amit kapok. Persze… még mit nem. Inkább felkészültem a WOMEX első napjára az összes hallgatható-felkutatható zenéből – hogy aztán mégse tartsam be a magamnak kitalált szigorú menetrendet. Az első nap tizenöt fellépőjéből így is sikerült nyolc produkcióba úgy-amennyire bepillantani. Többet szerettem volna – a mindenki számára kiosztott 45 percből, ami alatt bemutatkozhat a produkció a (meglehetősen nemzetközi, mégis, nagy-család jelleggel egymást ölelgető, nyilván szakmai) közönség előtt, minden kiválasztottamnak kiosztva a magam tizenöt-harminc percét. Na persze... Ahogy Móricka elképzeli…

Rögvest elsőnek a padlóba döngölt bennünket Pierre Kwenders… a kongói srác eszelős ritmusképekre énekel, egy hangszer és egy DJ támogatásával – mégpedig magával ragadóan. Nekem mondjuk hirtelen túl sok volt ennyi elektronika, folyamatosan az járt a fejemben, mennyire szívesen meghallgatnám ezeket a dalokat autentikus, helyi hangszerekkel… Tanulságos: az ennyire erősen kortárs nyelven előadott világzene ezek szerint tényleg akkor üti a legnagyobbat, ha valamennyire ismered a gyökérzetét. Fél óra öröm után rongyoltunk a hangversenyterembe, Aziza Brahimra… A saharawi hölgy éneke teljes joggal érne meg egy külön bejegyzést, akkor talán elmesélhetném azt is, mennyire zseniális a kísérete – teljesen saját alapokon és ritmusképekkel hoznak létre egy rendkívül színes, sajátos blues-érzetet… a sivatagi Beth Hart után aztán egyszer s mindenkorra felborult a harminc perces koncepció.

Merthogy legszívesebben kettétéptem volna magam, hogy a jó öreg búsuló kelet-közép-európai felem hadd kapjon a magáéból a Kleztorytól, a felelőtlen, vidám pogány meg hadd örüljön gátlástalanul a Vadou Game élettől kicsattanó zenéjére. Így sem ez, sem az nem kapott eleget – azt megállapíthattam megint, hogy a klezmer (legalábbis a Kleztory tolmácsolásában) abszolúte a két véglet, a mély és indokolt bűntudat egyfelől, másfelől a sutba hajítása. Ami meg az afrofunkot illeti: Peter Solo körül olyan zenészek gyűltek össze, amilyeneket egy ilyen karizmatikus figura megérdemel, s miközben kétségtelenül ő vezeti őket, olykor hallatlanul intelligensen hagy helyet a többiek szárnyalásának. Nem tudtam választani, na…

Aztán megérkezett az este egyetlen csalódása – legalábbis nekem: a Palenke Soultribe. Nagyon profi, nagyon kiszámolt, vetítés, kliprészlet és színpad belülről a vásznon… sajnos teljesen hidegen hagyott. Lehet, ebben szerepet játszott, hogy az este folyamán ez egyszer szerintem elértem egy befogadói küszöböt is… kb. itt lett sok először a befogadnivaló. Úgyhogy beültem a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterembe, kiszellőztetni a fejem, és várni azt a szolid negyedórát, amit Balogh Kálmán és Lukács Miklós Cimbalomduójának szántam – kegyetlen döntés volt de abban bízom: lesz alkalmam még hallgatni őket. (Talán ez az ennyire egymásra fektetett eseménydömpingben való választás legfontosabb szempontja a számomra eztán: mindig az inspiráló idegent válasszam. A hazait csak lesz alkalmam megkóstolni még…)

S aztán jött az este egyik leginkább várt csapata, a háromtagú The Nordanians. Hát kérem! Perfekt, maradéktalan – nem attól, mert profi és úgy kavar funkot és rágát, ahogy nem várnád, hanem mert az urak miközben amit csinálnak, maradéktalanul komolyan veszik, magukat egy percig sem. Játszanak, bolondoznak egymással és velünk, felszabadultan, kimosolyogva a koncertből számos helyen; miközben ami a hangszerükből kicsorog, a helyén van. Erőlködés nélkül, lazán zseniálisak. Remélem, elhívja őket egész estére valaki… miattuk hagytam a vágtázó mongol halottkémeket a csudába – és ezt egyáltalán nem bánom.

Mint ahogy végül azt se, hogy a két utolsó etapra végül a sátorban kötöttem ki. Jaakko Laitinen & Vaara Raha – teljesen bolondok. Finn balkáni. Némi orosz beütéssel. Jaakko olyan, mint egy karikatúra, ezt tudja is, és visszaél vele… és van egy zenésze, aki balalajkától trombitáig bármivel, bárhogy. Fellazított, jól esett. És bemelegített az este legtetejére. Mert a Sarabi mindent vitt! Energia, életszeretet, fiatalok és teljesen profik, a színpadot a magukévá teszik a közönséggel egyetemben! Láttam pár felvételt tőlük, de a stúdióban felvett dalok, a televíziós bemutatkozás, a leforgatott klip sehol nincs hangulatban ahhoz, amit élőben tudnak! Őket el kell hozni ide, és felpakolni valami komoly időpontban egy komoly eseményre – bármit elvisznek a hátukon!

Jön a második nap… a stratégia készül… ahogy Móricka elképzeli…

(okt. 23. péntek) Szóval ahogyan Móricka azt elképzeli… menjünk egy jól kitalált programmal, mivel a World Music Expo-n úgyis csupa vérprofi előadó szerepel – akik ráadásul a maguk palettáján jobbára elég sokszínűek hozzá, hogy ha csak úgy csapongsz és belepillantasz ebbe-abba, simán elmenj amellett, ami pontosan neked szólna… Úgyhogy kapjuk elő a megosztót és legalább azt döntsük el, hogy kit nem szabad kihagyni. Mondom, ahogy Móricka… hiszen az afrikaiak kivétel nélkül; sőt, a legtöbb latin is delejesen más élmény élőben – egyszerűen jobban áll nekik az élő előadás: folyamatos interakcióban a közönséggel, szinte a vágyainkra reagálva csavarják a pillanatba az egymásra figyelést. Úgyhogy videókat nézegetni tényleg segítség, de nem egyértelmű, sőt olykor tévútra vezethet…

Például (az előzetes szaglálódás után) az Emicidát csak azért kezdtük nézni, mert amíg a Budai Folk Band esetében remélhető, hogy odaballagunk a következő koncertjükre (bizony megérné; merthogy igen jók), addig a brazil szambára csavart erősen társadalomkritikus rap kedvéért jó eséllyel igen nagyot kellene utazni. Kiderült, bűn lett volna kihagyni, egy energiabomba a srác, el tudom képzelni, ahogy viadalokat nyer. Mintha spannolta volna a kihívás; hogy első fellépőként egy ennyire szövegcentrikus műfajjal igenis fullra töltse a sátrat… nehezen hagytam ott. S mint kiderült, maradhattunk volna. Bella Hardy egyszerűen túlságosan langyos volt nekem. Elismerem, gyönyörű hangja van, amit kifogástalanul és teljes terjedelmében kihasznál, de az egész ettől még fogyaszthatóan poposra hangolt marad. A koncertkörnyezetből nem épp hízelgő irányba lógott ki – legalábbis az én fülemnek.

Úgyhogy minden szívfájdalom nélkül mentem ki az átriumba Cuchurucho-t hallgatni (komoly áldozatra kényszerítve a lábban ragadó bugit, kihagytam ugyanis miattuk a kolumbiaiakat – de ez tényleg vagy-vagy helyzet volt, nem kajálsz citromos tengeri süllő előtt-után csilit…). De apám… egyszerűen kisimított. Parádés, könnyed kézzel szórt kikacsintások a kubai jazz-alap boldogságos világba heverészéséből… Imádtam a színpadképet: Cucurucho Valdes a zongorával és a trombitás Julio Padrón a színpad két szélén fogja közre a nagy öreget, Fabián Garciát a bőgővel – aki a két egyfolytában őt leső fiatal dobossal gyönyörű „lassított vásznú” trambulint feszít a játékos kedvű szólisták alá. A lüktető alap az ő műve – tehát ő van a középpontban. Ez tetszik, hogy így kap megbecsülést a csoda alapfeltétele…

Viszont utánuk nem volt szívem a PaCoRa Triót hallgatni (és óhatatlanul: méricskélni) – úgyhogy kirongyoltam a sátorba, meghallgatni a Haim-nővéreket. Az A-WA aztán ott is ragasztott – holott a maga közegében ez a zene valójában egyfajta Nox, de könyörgöm, milyen alapokra! És mennyire ötletesen! Poposított jemeni női-munkadalok, innen-onnan összehalászott zenei hatásokkal alapozva, lehetett volna nyugodtan egyfajta kommersz-érzetem itt is, de úgy adták elő, annyi szívvel, hogy nem lehetett őket otthagyni. Ha már így alakult, ott is maradtam a rendezvény legbulisabb játszóhelyén (kihagyva ezzel a Kachimba4-et… megint egy durva vagy-vagy), hogy halljam Moh! Kouyate koncertjét (meg kell mondjam, a grúz férfikórusról egyszerűen elfelejtkeztem…). Megint az előzetes tájékozódás hiábavalóságáról beszélhetek – avagy arról, hogy eztán az afrikai, karibi, stb. előadók esetében képzeljek hozzá a hallható profizmushoz, összerakottsághoz még egy harmadnyi színpadra kipakolt szívet, lendületet, a látványt, ahogy az előadó szeme csillog attól, hogy örömet okozhat…

Kicsit tanácstalanul tébláboltam utána… úgy lüktetett bennem az egész. Szinte betévedtem a fesztiválszínházba – a rendezvény folyamán valójában először. Az már a Clarinet Factorynak köszönhető, hogy le is gyökereztem egyből. Kedves MÜPA! Őket így ahogy vannak tessék egyszer egész estére visszakérni ide, ebben a ruhában, ezzel a háttérvetítéssel, ezekkel a hangszerekkel és bennük ezekkel a hangokkal! Versenyhelyzet, meg figyelemelterelés nélkül! Hogy ne kelljen őket otthagynom Karolina Cicha és Bart Palyga miatt. Merthogy a boszit és a nagyra nőtt manót egyszerűen muszáj volt látni, klasszikus értelemben vett tündéri zenebohócok mind a ketten, egyedül is kitennének egy teljes zenekart.

Hullára fáradtan néztem kicsit Alicia Jaggasart, aztán a sátorban a Chouk Bwa Libéte-t (amint teljesen felpörgetik a népet), de rá kellett jönnöm, nekem ennyi volt az este. A fülem hallotta, de már képtelen voltam befogadni több zenét…

(okt. 24. szombat) Azt kell mondjam, a számomra utolsó nap koncertáramlásában egy szemernyivel sem úsztam rutinosabban, mint az első nap – és ugyanúgy nem tudtam megemészteni, hogy nem hallhatok mindent. Fura ez… nem gondoltam volna, hogy ekkora mennyiségben ennyire jól eshet az ennyire erős élmény – kezdem érteni a tisztességben megőszült fesztiváldrogosokat: életkor és előítéletek ide vagy oda, szerintem hozzá tudnék szokni ehhez az életformához… Választani vagy tervezni most sem sikerült jobban, vagy legalább kevesebb hiányérzettel, mint az első nap, de Móricka ezt a napot is elképzelte – s viszonylag sokáig sikerült is ragaszkodnom a tervezethez.

Egyértelmű volt, hogy lágyabban kezdek, mint a két korábbi napon – a fesztiválszínházban. Damir Imamovic – Sevdah Takt. Úgy olvastam: török eredetű bosnyák trubadúrzene. Képzeljük el a szelíd, sokszor hajló, finom ívű, lágy férfiéneket, egy olykor határozottan karcos alapra. El is neveztem guzla-bluesnak, nagyon tetszett; nagyon nehéz volt elszakadni tőle – de muszáj volt. Hallani akartam a Baraji-t – hogy máshol hallhatok élőben autentikus előadásban koreai klasszikus zenét, ha nem itt? Ez a produkció esett zene-nyelvben messze a legtávolabbra – mégis, könnyű volt megszeretni. Egyrészt a kimért, utolsó mozdulatig kimódolt színpadképben itt is (akár a tegnapi kubai jazz esetében) a dallamot és ritmust alapozó hangszereket helyezi inkább előtérbe a hagyomány; másrészt az apró, személyes mozdulatok rítusba szövése, a színházi elemek, szólisták ki-bejárkálásai által kerül bele élet, mondjuk úgy kerül a meditáció folyamatos zenekilégzésébe belégzés is.

Móricka úgy képzelte, hogy ezt a napot nem viszi-fárasztja úgy a kontraszt, mint az első kettőt – így a Mamar Kassey helyett az épületben maradtam (volna) meghallgatni a Canteca de Macao-t. Csak valahogy nem kapott el… úgyhogy kirongyoltam a sátorba – és immár harmadik nap kaptam olyan jó értelemben vett pofont a fekete kontinens énekesétől, hogy ihaj (úristen, én marha! ezt akartam kihagyni…). Yacouba Moumouni mögött – számomra – a WOMEX abszolúte top ritmusszekciója ütötte a dobokat, a felelgetős, ismételgető dalszerkezetekbe annyi színt pakoltak, amennyi csak belefér; ez a csodafurulyás nigeri férfi úgy pörgette a maga dalait, meséit franciául, s a saját nyelvén, mintha tényleg minden szavát értenénk. Valahol azt hiszem értettük is…

Miután ilyen szép alaposan felborult minden számításom, tovább ügyetlenkedtem: maradtam (volna) a sátorban, de hamar kiderült, hogy előkóstolás (és józan számítás) ide vagy oda, Tamer Abu Gazaleh zenéje mégsem az én világom. Menekültem volna vissza abba, ami (tudom, hogy) az enyém, de Herczku Ági és együttese koncertjére többedmagunkkal már nem jutottunk be – a fesztiválszínház megtelt. Tudtam örülni neki tényleg: hogy az egyetlen koncert, ahova telt ház miatt nem fértem be, a mi lányunké; azt azért remélem, az elkövetkező hónapok remélhetőleg zsúfolt koncert-naptárába kerül néhány budapesti alkalom is… csak hogy pótoljuk, ami pótolható. De legalább rápihenhettem az egyik előre felkiáltójelezett választásomra…

A Javier Paxarino Trio egyszerűen lenyűgöző. Paxarino szerintem nem csak spanyolhon egyik legjobb szaxisa (fuvolása, miegyebese), Josete Ordonez elektromos lanton, gitáron és mandolinon is méltó válaszadó, Manu de Lucena pedig gátlástalan pofátlansággal teszi alájuk, amit a legtöbb együttesben hárman se. Na, EZ volt a világzenei beütésű jazzszcéna csúcspontja (oké, oké; nekem, aki a finn zámbóöcsi miatt kihagyta Avishai Cohent), konkrétan végigvigyorogtam az egészet az első sorból, olyan széles örömmel, hogy a végén egy hölgy spanyolul szólított meg – szerintem „hazai” rajongónak vélt… mit mondjak, kitüntetésnek vettem. Körülbelül úgy éreztem, innentől nekem vége is – az agyam helyén kifacsart citrommal lézengek még egy kicsit itt, ha már… Ere fel beültünk a Muzikancyra, és az annyira közeli, mégis finoman idegen újra hallgatót varázsolt belőlem. Imádtam, hogy milyen makacsul akarta énekeltetni a közönséget Joanna Slowinska, főleg mivel végül sikerrel járt…

Úgyhogy újult aggyal ültem be a hangversenyterembe Forabanditra – ez a távoli hagyományokban szimpatikusan annyi közöset lelő trió szintén előre kiszemelt Móricka-zsákmány volt, s esetükben az előre tervezés nem is tévedett. Valahol egykori ellenség-kultúrák egymástól is egyformán hangolódó játéka: dél-francia, török és iráni gyökerek, közös törzs, hallgatni való lombozat. Elsőre feltűnik, nemcsak a játék- és énekmód kivagyi trubadúr-büszkesége közös… aztán befejezésül újra sátor, újra Afrika… a ghánai Pat Thomas & Kwashibu Area Band megtáncoltatta a közönséget, és ezt tényleg csak abbahagyni lehetett. Fantasztikusak ezek az afrikaiak – mindegyik csodálatos volt, valójában összemérhetetlenek… az már a magam választása, hogy közülük az első estét parádésan befejező Sarabi fért a legközelebb a szívemhez. Valahogy ővelük tudtam a legszebben együtt-ünnepelni a világunkat lakó fájdalmat is.

Óriási élmény volt. Javarészt nem úgy, ahogy előre elterveztem. De ez a legkevésbé fontos. Az nem is tervezhető, mi marad veled az élő zenével való, harsány avagy intim találkozásokból. De a szándék, hogy eztán még nyitottabb füllel járjak e találkozásokból született. Ezzel a rengeteg szóval csak azt akartam mondani, amit a Sarabi tagjainak mondhattam, amikor immár ők is közönségként hallgatták a többi előadót: köszönöm! Mindenkinek nagyon köszönöm!