2015. október 19., hétfő

Karen Joy Fowler: Majd’ kibújunk a bőrünkből

„Olyan ez, mintha krétával körülrajzoltam volna a hűlt helyüket.”

Találó, hogy maga az elbeszélő jellemzi ily módon saját visszaemlékezéseit – sajnos az egész regényre igaz, hogy olyan, mint egy krétával körülrajzolt hűlt hely: csak épp azt nem tartalmazza, ami a legfontosabb lenne, a dolgok (amúgy rendre felemlegetett) velejét. Nem véletlenül játszom én is a szavakkal – a meglehetősen becsapós fülszöveg és az elbeszélés egyaránt többször eljátszik a dolgok velejével. Amire - a gyermekkorában folytonos fecsegése miatt állandóan rendre intett - Rosemary-nek úgymond szorítkoznia kellett volna. Ehhez képest elbeszélőnk újra meg újra „körülfecsegi” ezt a lényeget – a gyermekkori traumák, az elveszett testvérek, a szétesett „tökéletes család” hűlt helyét.

Bajban vagyok ezzel a regénnyel.

Egyrészt, mert ordas nagy kihagyott lehetőségnek tartom. Bármiféle objektív szempont alapján iszonyú fontos témát érint, amiről hiszem, hogy nem lehet eleget beszélni manapság és ami túl azon, hogy társadalmi szinten megosztó, kellemetlen módon képes szembesíteni minket saját (elő)ítéleteinkkel, emberségünkkel, tudatos ill. tudattalan döntéseinkkel. Ám mindezt olyan szájbarágós, hatásvadász módon, annyi izgalmasnak szánt, de a „bestsellerség” oltárán beáldozott narratív trükkel, ráadásul egy idegesítő, életképtelen, saját érzelmi mocsarában jóízűen tapicskoló főhős szájába adva teszi, hogy az összkép leginkább a délutáni műsorsávok „igaz történet alapján” készült megható-megríkató családi drámáihoz hasonlít.

Másrészt… Annyira túlhangsúlyozottan van kihegyezve az egész egy gigantikus gyomrosra, hogy ahhoz képest az érzés, amikor a borító (ez mondjuk nem a szerző hibája…), az ajánlás (ez igen…) és az első ötven oldal (ez pláne…) után rájövök a „csavarra” több mint kellemetlen. Engem nem zavarnak a spoilerek, erről már többször írtam, és szó se róla, ettől még lehetett volna baromi jó könyv, de így folyamatosan az volt az érzésem, hogy itt valami nagyon el lett kalkulálva. Épp, mint Rosie elbeszélése. Aki annyira elszántan fecseg el a lényeg mellett, hogy azzal folyvást leleplezi önmagát.

Rosie, aki egy múltbéli trauma fogságában él, melytől nem hogy szabadulni képtelen, de dédelgeti magában, mint egy titkos szerető emlékét – tán mert attól fél, ha elengedné, elveszítené saját magát. Nem áll tőlem messze az a gondolkodásmód, amely feldolgozatlan traumák mentén határoz meg (sajnos), viszont Rosie önáltatása, folytonos tagadása még nekem is sok. Az, hogy tizensok év után sem képes elengedni azt az ötéves gyereket, akinek a fejlődő kis lelkét teljes joggal törte ketté a trauma, fájdalmas, de érthető. Az, hogy nem kér segítséget, hogy magába fordul, hogy újra meg újra tépi a sebeit, már minimum furcsa egy ennyire amerikai történetben. Az pedig, hogy rendre hazudik önmagának, újabb meg újabb rétegeket pakolva a valós történetre, miközben folyvást el akarja hitetni velünk (is) hogy a dolog nem is úgy történt, az több mint idegesítő. És itt van a kutya elásva, úgy érzem. Rosie hazugságait, töredezett elbeszélését, folytonos terelését az elveszett nővérről a szerző nagyon próbálja úgy beállítani, mintha krónikus tagadásban élne – miközben az olvasót egyre csak feszíti az érzés, hogy itt a szerző az, aki nagyon próbál minket hülyíteni. Látszólag apró különbség, valójában óriási! Az egyik irány a zsenialitás felé vezet, a másik a hatásvadász iparosmunkák felé…

Azt már látjuk, hogy az elbeszélésmód az, ami meggyilkolta az élményt, de miről is szól ez az egyébként díjakkal megdobált, mindenféle bestsellerlistára felkerült, sokak által istenített regény? Egy egykoron tökéletes család széthullásáról, egy nővér eltűnéséről, egy bátyról, akit terrorcselekményekért köröz az FBI, és egy húgról, aki nem képes kilépni kettejük árnyékából. Egy saját tudományos kísérletei által tönkretett, alkoholba menekülő pszichiáter apáról, egy felfoghatatlan következményekkel járó kísérletről, egy idegronccsá váló anyáról. Arról, miből állnak és meddig érnek a családi kötődések, mit jelent szeretni és szeretve lenni, meddig terjed a felelősségünk egymás iránt és mikor engedhetjük el (elengedhetjük-e egyáltalán) a másik kezét.

És persze arról, mi tesz minket emberré. Nem én leszek az, aki elárulja a csattanót, ha akarod, úgyis megtalálod egynémely kritikában, de annyit elárulok: minden kritikám és a könyv bosszantó volta ellenére nem tudtam megállni, hogy utána ne olvassak bizonyos dolgoknak és elborzaszt, amit találtam. Biztos lesznek, akiknél kivágja a biztosítékot, ahogy olyanok is, akik az emberi kíváncsiság és a tudomány diadalának tekintik majd a könyv alapját is adó kísérleteket – én inkább amondó vagyok: vannak dolgok, amiket nem okvetlenül muszáj bolygatni. Ugyanakkor: ha már megtörtént a baj, mindent el kell követni, hogy segítsünk a feldolgozásban és legalább a szereplők egyik fele egészséges lélekkel kerüljön ki a történtekből. A szőnyeg alá söprés a legrosszabb taktika.

Kár ezért a könyvért. Rendkívül érdekes alaptémájával megkerülhetetlen darab is lehetett volna – így viszont gondolatban odapakolom Jodi Picoult „fontos témát könnyedén, az amerikai tömegízlést kiszolgáló módon feldolgozó” regényei mellé a polcra. Mindazonáltal arra nagyon kíváncsi vagyok, mikor figyel fel rá Hollywood – igazi zsepigyilkos kasszasikert lehetne belőle forgatni.


Kiadó: Tarandus
Fordító: Hegedűs Péter

5 megjegyzés :

Amadea írta...

Azóta se tudom helyre tenni ezt az olvasmányt - jó-jó, a téma fontos, a nagy csavar működik, de utána szétesik az egész. Nekem Rosie-n bukott el a dolog, talán váltott nézőpontokat kellett volna alkalmazni (mint Picoult-nak:P). Ha csak a középpontban lévő problémára fókuszálok, akkor fontos könyv, de történetként gyenge volt.

PuPilla írta...

Nahát, mindenki olyan furcsán kerülgetve ír erről a könyvről, valószínűleg maga a téma és a könyv stílusa miatt, de nálad most egy kicsit többet megtudtam. :) Nagyon vonzott ez a borító, meg a külföldi kiadásé is, aztán hagytam, hadd ülepedjen az azonnalakarom érzés, és talán jól is tettem. A Picoult-hoz való hasonlítás viszont megint elbizonytalanít, miközben látom, hogy nem valami jó könyv, nem valami jól feldolgozott anyag, csak megrágták-kiköpték érzetem támad. Szóval fogalmam sincs tetszene-e, érdemes-e. :D Kell énnekem blogokat olvasni ehh. :D
Ha lesz film, lehet hogy megnézem (igen, abban nekem is könnyebben csúszik mindenféle :D )... Elárulsz valami támpontot, akár itt, akár privátban a kísérletek jellegéről?

Ilweran írta...

Látod, nekem a csavar sem ütött :(
Ja, a váltott nézőpont nem rossz ötlet, én pl nagyon vártam, hogy végre előkerüljenek azok a naplók és többet lássunk az anya szemszögéből, aztán jól pofára lettem ejtve :P
Meg amúgy a báty karaktere volt nekem a legérdekesebb, na, rá sokkal kíváncsibb lettem volna mint nyafi Rosie-ra :)
Kár érte...

Ilweran írta...

Hát bármi támpont rögtön elspoilerezné a naaagy csavart, szóval csak akkor árulom el, ha bevállalod hogy lelövöm :)
Ah, a blogolvasás gyönyörei :) én nem tudom, nem merek egy az egyben ajánlani vagy nem ajánlani most már senkinek semmit, simán lehet hogy másnak bejön, de annyi jobb könyv van ennél ;) pedig amúgy a te véleményedre tök kíváncsi lennék a kísérletekről, hozzád sokkal közelebb áll az ilyesmi mint hozzám szerintem :)
Na, még jobban összezavartalak? :D

PuPilla írta...

Hmm, akkor még hagyjuk meg nekem a kaput nyitva, inkább ne áruld el, hátha.... :) ;)
Neem, már nem tudsz jobban összezavarni :D

Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...